KÍSÉRŐKÁRTYA
(VI.) — Mesterművek közelében
Emléklapok
a gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból
RÓZSAÁRIA
Mozart
Figaro házassága című operájából
“Én írok levelet magának – / Kell több? Nem mond ez
eleget?” Küzdelmes vívódások árán szánja rá magát Tatjana a vallomástételre
Puskin Anyeginjében (Áprily Lajos fordítása.). Végsőkig feszített szenvedély
kényszeríti kezébe a tollat. Természetes női hiúságánál erősebb az érzés, ami
kikívánkozik belőle: szereti a férfit!
Mi lehet
az a belső késztetés, ami szerelmes leveleket, verseket szül?! A megfelelő
szavakra rátalálni szinte lehetetlen bizonyos távolság, akár mesterségesen
teremtett messzeség nélkül. A nagy érzelmek, a másikért való odaadó őszinte
rajongás megnyilvánulásának távollétre, képzeletbeli messzeségre van szüksége.
Szinte kiköveteli magának a pillanat adta egyedüllétet.
Mozart
Figaro házassága c. operájának záró képében Susanna, a cserfes, okos,
leleményes, és tiszta lelkű szobalány fejedelmi muzsikában önti ki szerelmes
szíve mámoros boldogságát. Ahhoz a férfihoz énekel, aki immáron újdonsült
férje, miközben amaz ostoba féltékenységtől gyötörten a közelben egy bokor
mögött rejtőzködik a grófi palota rózsakertjében. Susanna tud Figaro – merthogy
róla van szó – ottlétéről, gubbasztásáról, de nem törődik ezzel, sőt, talán
titokban élvezi is. Miért törődne, hiszen a bolond “bújócskát játszik”, mert ez
a kusza nap elvette az eszét. Susannát csak megerősíti szerelmese hűségének
tudatában! Kell-e igazabb bizonyíték, mint párja őérte szenvedett feldúltsága?!
Az, hogy semmi oka nincs rá, egyelőre legyen az ő baja! Susanna a csillagokkal
osztja meg saját megilletődöttségét, a csodát, mely mostantól beköltözött
fiatal életébe. Ő maga büszke, önérzetes teremtés, nyíltan, Figaro előtt az
elgyengülés látszatát is kerülné. Ám, hogyha nem kell észrevennie Figarója
gyanakvó ólálkodását, akkor nincs mitől zavarba jönnie. Dalát az ő Figarójának
szánja, de nem neki énekli!
Képtelenebbnél
képtelenebb kalandokban bővelkedő nap végére helyezi a koronát Susanna
szopránáriája. A Rózsaária távolról sem a befejezés, de mindenképp csúcspont,
mely a szövevényes, “bolondos nap” zűrzavarában megállítja az időt. Meghatott
hálazene, amelynek emelkedett egyszerűsége, érettsége teljességgel elfeledteti
a korábbi csípős nyelvű, ravasz, cselszövésekben is örömest kezdeményező,
fondorlatos, olykor kacér, talpraesett cselédlány figuráját. Álmodozó békéje az
a bizalom, mellyel a jövőbe tekint. Az adott percekben Figaróra nézve
megszégyenítő! A reményteli boldog vágyakozás szépségét a mozarti mély
életbölcselet óvja és angyalok vigyázzák. Rosina grófné és Susanna egy alaposan
kitervelt csapdával – mint igazi szövetségesek – készül a gőgös, hűtlen,
csapodár Almaviva gróf megleckéztetésére. Az elkövetkező bonyodalmak sűrűje
előtti megpihenés a Rózsaária, amelyhez Susannának fel kellett nőnie.
A 6/8 ritmikájú
ringató bensőséges áriát egy önfeledtségében is ünnepélyes accompagnato
recitativo szárnyalása előzi meg, mintegy kaput nyitva az ária felé. Susanna
magához akarja ölelni az egész világot! "Végre itt van az óra, mikor édes
szerelmem, tiéd lehetek végre" – a vonóskar hegedű szólamának áradó
dallama szegődik Susanna mellé. Valójában itt ők énekelnek (C-dúrban,
a-mollban), Susanna épp hogy reagál, valóban énekelve beszél – recitál – a
zenekari poézisre. Szinte lebeg az accompagnato, előkészítve a leheletfinom
áriát. Lényegében elválaszthatatlan attól, hiszen odavezet a végletekig
letisztult áriához, hangulatán túl hangnemében is (C-dúr — F-dúr, domináns,
tonika).
Az F-dúr
ária alatt a vonóskar mellé, vagy inkább fölé, mintegy virágkoszorúból font
glória, 3 fafúvós – oboa, fagott, fuvola – szólótriója társul. Itt már az
énekesé a főszerep – bár a fúvósok olykor kamarapartnernak tűnnek – a vonóskar
pizzicato játszik az ének alá. A 6/8 sicilianója (az egyenletes simogató
ritmikába újra meg újra, mintegy díszítésként, kis nyújtott ritmusok simulnak
bele) egyfajta állandóságot ad Susanna rózsaáriájának, időtlenné tágítva azt.
Ilyen sicilianót hallunk Mozart K. 478 A-dúr zongoraverseny szomorúságában is
vigaszra talált fisz-moll (második) vagy a törökindulós A-dúr szonáta variációs
nyitótételének alaptémájában. A férfias, daliás, délceg “bemutatkozású” 3/4-es
F-dúr zongoraszonáta végigsírt f-moll tétele is siciliano. A dédelgető 6/8, a
Figaro operán belül is többször feltűnik: például a nyitó jelenet kórusában, a
Levélkettősben, a grófnő köszöntésében, Barbarina kertészlány panaszos tűkereső
dalában, az utolsó finálé bájos enyelgésében. A 3 fafúvós egy halk
szavú ismételgetett egyszerre felcsendülő C-dúr hármas valamint a fagott és
oboa összekapcsolódó tercelő melizmája kivételével egymástól veszi át a
dallamot. A középregiszterben hangzó éles és mégis édes oboa, a mélyből
kapaszkodó fagott s legvégül az egekbe szökkenő fuvola. Hármójuk
"beszélgetése" át meg átszövi Susanna áriáját. Ez a történések fölé
emelkedő méltóságteljes zene maga mögé utasítja a vígopera – buffa – minden
jellegzetes kellékét. Hiába, Mozart nem tagadja meg magát. Az ária kezdő
taktusainak dallamát a pizzicatókon nyugvó oboa és fagott unisonója előlegezi
meg. A Rózsaária végső kibontakozásánál – “Jöjj hát imádott szerelmes párom” –
részben előkerülnek a vonók nyomatékot adva annak a harmóniának, mely velünk
marad e boldogságzene lecsengése után is. Megejtően könnyes az a zenekar
felkínálta keret, amelybe ez a felhőtlenül boldog szerelmes dal ágyazódik.
Susanna
igazi barátnőként szereti és csodálattal tiszteli úrnőjét, Rosinát. Az ő
boldogtalanságának árnyékából – mely az opera végkifejlete – mintha kissé
szégyenlősen, bocsánatkérően mosolyogna ránk Susanna rózsaáriája.
(Az öreg
Verdi Falstaffjában Annuska tündérkirálynői énekének földöntúlisága rokon ezzel
a szopránáriával.) “Úgy várlak, díszítse rózsa e drága főt!” – innen a
Rózsaária elnevezés, mely egy rózsalugasból üzeni a szerelem gyönyörűségét.
Susanna természetessége egybeolvad a természet – patakmoraj, virágillat –
összhangjával. Az áriát a hegedűk későbbi vonós hajlításai a fagott meleg hangú
orgonapontjával kibővítve feszítik szét, hogy kinyílhasson, mint egy valóságos
virág, hogy úgy tündököljön, mint az a rózsa, amelyről utólag a nevét kapta.
Megismételt melódiamotívumának kitartott F hangja köré az oboa és a fagott
együttmozgása rajzol díszes szirmokat. Az áriát mindvégig a 3 fafúvós
színesíti. Övék az utolsó szó, azon belül is a fuvoláé, mely utójátékukban az
oboa és fagott skálaszerű párbeszédéhez csatlakozva égi létrán jut a fellegek
fölé és száll egyenesen a mennyországba.
Nesze neked kételkedő, zsörtölődő Figaro! Csúfot űz
veled a Rózsaária. A külső eszközeiben oly takarékos, egyszerűségében
pompázatos dal irigyelni való ígéretet nyújt, hiszen rólad, rólatok énekel.
Becsüld meg és meglásd, kikezdhetetlen lesz boldogságotok! A Rózsaária ennek
záloga! A szolgáknak sikerülhet az, ami uraiknak nem! Talán ezen a példán
okulva egyszer ők is nyomdokaitokba lépnek, de ti jártok elől. Megérdemlitek! S
talán éppen ebből merít gyógyírt, vigaszt és reményt a grófné. Erre gondolj Figaro,
eredj, és ragadd magadhoz a te Susannádat és el ne engedjétek, el ne
eresszétek, szorítsátok jó erősen magatokhoz a Rózsaária mindkettőtöket
oltalmazó áhítatát!
Elhagyhatatlan
utóirat
A gimnáziumi ének-zene órákhoz tartoztak olyan
zeneirodalmi típusú ciklusok, melyek után diákjaim beszámolót írtak. Általam
kijelölt, idézettel pontosított és irányított esszészerű munkák voltak ezek,
természetesen az órák során alaposan megbeszélt kiemelt zenedarabokból.
Elvártam, hogy fogalmazványuk személyes élményeiket is tartalmazza. Élményhez
juthattak magán a tanórán, hangversenyen, operában, rádió- vagy lemezhallgatás
által, esetleg másképp. Így történt ez a Rózsaáriával is. Tanítványaim
nagyrészt örömmel fogtak ilyen fantáziamozgató feladathoz. Munkáik olvasása
nemegyszer töltött el igazi gyönyörűséggel s - bevallom - bizonyos fokú
elégedettséggel. Volt közöttük több ízben olyan igényes elemzés, mely akár
kinyomtatásra is érdemes lett volna. Engem általában értékelésük nehézségei
állítottak megoldhatatlannak tűnő kötelezettség elé. Nos, az egyik – mondjuk
így (!) – dolgozatban válogatottan értelmes és érzékeny, a tizenéves kort
sokszorosan meghazudtoló eszmefuttatások után a következő mondatokra akadtam:
“Susannát a Rózsaáriában 3 fafúvós – oboa, fagott, fuvola – öltözteti fel
uralkodói, egyenesen királynői csillogással, ugyanakkor dalának szerénysége,
visszafogottsága helyezi ennek megfelelő rangra. Amúgy ez a 3 hangszer olyan,
mint egy virágokból font babérkoszorú. — Jaj! Bocsánat! Ez a hasonlat majdnem pontosan
szó szerint a Tanár úrtól való és én kerülném a plágiumot! Pedig ha jobban
belegondolok, ilyesmi bizony nekem is eszembe juthatott volna! Ugye el tetszik
nekem hinni?!”
Elhittem!