Fél évszázad summája

Szabó Miklós és a Győri Leánykar

Párhuzamos „életrajzokban” mutatja be a Győri Leánykar és alapító, s az együttest fennállása 51 évében mindvégig vezető karnagya, Szabó Miklós sikerekben gazdag működését Szamosujvári Laura – eredetileg zenetudományi tanulmányokat lezáró szakdolgozatnak készült – írása. A könyv második, javított-bővített kiadását ez év tavaszán, Szabó Miklós karnagy úr 80. születésnapja alkalmából vehettük kézbe. A könyvet – a Richter János Alapítvány támogatásával – az Universitas–Győr Nonprofit Kft. adta ki. A kettős pályakép először 2006-ban látott napvilágot. Az utolsó három év krónikáját az énekkar egyik évtizedeket szolgáló tagja, Spiegel Marianna tanárnő foglalta össze. A javítás-bővítés feladatait maga a kórus vezetője vállalta magára.

Az 1958-ban alakult és 2009-ben pályafutását befejező énekkar különleges helyet töltött be és hagyott, talán soha be nem tölthetően, üresen a magyar kórusművészetben. A Győri Leánykar Története 1958-2009 című könyv látszólag alig különbözik a kórus-jubileumok szokásos kiadványaitól: a hangversenyek és egyéb fontos események történeti összefoglalása, kritikák, interjúk (a kórus vezetőjével, kórustagokkal és művüket a kórusra bízó zeneszerzőkkel), s természetesen képek, köztük műsorok, oklevelek és kották hasonmása. A több mint 40 oldalas Függelék egyebek mellett az előadott művek és hanglemez felvételek impozáns jegyzékét, a kórus művészi rangjához képest nem túl számos külföldi út listáját, az énekkari tagok névsorát és a bibliográfiát tartalmazza.

Akár a főszöveget olvasva, akár csak a Függeléket lapozva valóban kivételes kórustörténet bontakozik ki előttünk. Kivételességét – műsorainak tartalmában és a megvalósítás művészi színvonalában – az adta, hogy bár végig iskolai keretek között működött az együttes, Szabó Miklós tehetségének és következetes koncepciójának eredményeként szinte csak a hivatásos énekkaroktól elvárható színvonalat értek el és ehhez illő repertoárt építettek ki. Ez a sajátos „kétlakiság” abból is látszik, hogy aligha van még egy működési formáját tekintve nem professzionális kórusunk, amelyet olyan sokat és olyan sok stílusban foglalkoztatott volna a hivatalos hanglemezgyártás. Dufay, Palestrina, Mozart és a két Haydn, Bartók, Kodály, Lajtha és kortárs szerzők előadásával is úttörő szerepet vállaltak. Szabó Miklós nem „vagányságból”, kitűnni akarásból (e tulajdonságok amúgy is távol álltak tőle mindig), hanem az értékek felkutatásának és élővé tételének vágyától hajtva, az egy stílusban való elmélyedés igényével „vette rá” közép- és főiskolás énekeseit, hogy a szokásos, vegyes összetételű színes műsorok helyett egy-egy félévre, akár egész tanévre elkötelezzék magukat egy-két szerző, vagy legalább egy viszonylag zárt stíluskör, nem ritkán megszokottól eltérő műveinek tanulására, kristályossá csiszolására és előadására. Ebben biztos, hogy páratlan, utánozhatatlan is a teljesítményük. A női hangokon megszólaltatható repertoárnak – legalább is a 20. század közepéig keletkezett irodalomnak – igen jelentős hányadát, színe-javát műsorra tűzte Szabó Miklós. A hazai kortárs termésből, áldozatos munkával, szinte csak a különleges igényű alkotásokat választotta, s talán csak e legutóbbi korszak külföldi szerzői nem keltették fel előadóművészi érdeklődését.

Szamosujvári Laura könyve persze jóval több, mint a Győri Leánykar történetének elmesélése, megérdemelt sikereinek számbavétele. Bár ez a fő célja, de szerencsére a karnagy pályakezdésére is visszatekint és bemutatja egyéb tevékenységeit is. E sorok írója – tanítványként, legnagyobb szerencséjére – tanúja lehetett Szabó Miklós tanári és karnagyi működése első éveinek a győri Zeneművészeti Szakiskolában. Széleskörű tudásának – például a népzene tanáraként – szolfézstanári következetességének és igényességének, sőt szigorának nemcsak „elszenvedői”, hanem kedvezményezettjei is voltunk. „Trénerként” a zenei elemek készségszintű elsajátításában természetesen a fokozatos építkezés elvét vallotta. Az egy stílusra, szerzőre, műre való komplex koncentrálást csak később alkalmazta a tanítandó anyag összeállításakor, az órák vezetésében, amikor magasabb fokon, a Zeneművészeti Főiskolán, egyszerre lehetett szolfézs és zeneelmélet tanára egy-egy csoportnak. Ilyen lehetőség adódott még számára a kecskeméti Kodály szemináriumokon vagy külföldi egyetemek vendégprofesszoraként. Volt hallgatóitól tudom, s néha magam is láttam, hogy nagyszerűen egységben tudta kezelni az elemzést és a készségek gyarapítását.

Visszatérve diákkorom idejére: nemcsak mindig etikus és szakmailag igényes tanári munkájának, hanem művészi-karvezetői talentumának is sokat köszönhettünk már az 1950-es évek közepén is. A nagy Kodály-kórusok és Schütz Máté-passiója előadásainak emléke egész életemben elkísér, de biztos vagyok benne, sok hajdani iskolatársamat is.

A könyvből megtudhatjuk, hogy Szabó Miklós egyfelől részt vállalt győri műkedvelő énekkarok vezetőjeként a tágabb kórusmozgalomban is, másfelől hivatásos énekkarok vendégkarnagyaként hangfelvételekkel gyarapította művészi hírnevét. Mindezeken túl hosszabb-rövidebb időre a szakmai közéletben is szerepet vállalt, így például alelnöke volt a Nemzetközi Kodály Társaságnak.

Ha nem is gyakran, de figyelemre méltó, sőt hézagpótló írásokkal, köztük a méltán alapműként számon tartott Bartók Béla kórusművei című kötettel jelentkezett Szabó Miklós. Ha melléállítjuk e „tárgy” művészi megvalósítását, a nagyhatású Bartók-hangversenyeket és lemezeket, kitűnik, hogy az elmélyült zenetudósi munka és az ihletett művészi előadókészség nemcsak hogy jól megfér egymás mellett, hanem nagyon termékeny kölcsönhatásban is élhet egy személyben. Ez is olyan tulajdonság, amely Szabó Miklóst a kórusművészet kiemelkedő személyiségévé avatja.

A karvezetői és tanári életpálya, majd hat évtized után lezártnak látszik, de reméljük, hogy Szabó Miklós tudósi, szakírói tevékenysége – élete nyolcadik évtizede után is – tartogat még számunkra új tanulságos és élvezetes eredményeket. Szívből kívánjuk, hogy adja így a Gondviselés!

Ittzés Mihály