UNGÁR ISTVÁN*

 

KÍSÉRŐKÁRTYA (VII.) — Mesterművek közelében

Emléklapok a gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból

FLORESTAN

„Az emberélet útjának felén

      egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

      mivel az igaz útat nem lelém.

Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,”

                  (Dante: Isteni színjáték – Első ének – A sötét erdőben, Babits Mihály fordítása)

 

Olvasta-e Beethoven Dante Isteni színjátékát, nem tudom, de hogy a pokol legrejtettebb bugyrait is ismerte, azt igen. Onnan lőtte fel nagysebességű rakétáit szédítő magasságokba, onnan a vaksötét iszonyatból tört utat magának heroikus küzdelmek árán a világosság, a fény felé. Nem nyugodott, nem csillapodott mindaddig, ameddig kapuit szélesre tárva be nem fogadta őt a Paradicsom tündöklő birodalma.

 

Egyetlen operája, a Fidelio második felvonásának zenekari előjátéka (Introduktion) ezt a rémségesen mély poklot tárja fel. Ebben a pokolban, föld alatti sziklatömlöcben kőhöz láncolva, vasra verve sínylődik két esztendeje a szabadságharcos Florestan, a címszereplő Fidelio – Leonóra – férje. A bevezető, a jelenetet előkészítő hangszeres muzsika az f-moll homályából vezet a végsőkig meggyötört, legyengült rab panaszához. Sikolyok és bel canto dallamok, felhörgő vonós basszusok és szelíd fuvolafuvallatok váltogatják egymást. A torokszorító, félelmetes hangulat, a megkomponált dermesztő csend borzongató érzésével egészül ki. Fenyegető, egyenletes, ismétlődő, azonos hangokon nyugvó duolák és triolák festik meg ezt a rettegett világot. E kísértetjárás betetőzését azok az ütemek adják, melyekben megszólalnak az A-Esz hangolású (szűk kvint) üstdobok sejtelmes, tompa ütései. A semmi misztikumába jutottunk, amelyből egyszer csak felszakad – belehasítva a szinte már kibírhatatlan némaságba – Florestan tenorjának több, mint fél ritmusértékű g’-je. „Gott! Welch dunkel hier!” (Istenem! Mily sötét van itt!) Florestan következő lírai recitatívóját az introduktion megismételt részletei kísérik, követik nyomon. A szerencsétlen fogoly szavakba önti a zenekari anyagot: „Mily borzadalmas csend van, nincs egy élő lélek itt.” Florestan szívbemarkoló feljajdulását mázsás súlyú cselló, bőgő unisonók előzik meg, Beethoven elgondolása szerint csak ezek után megy fel a függöny. A recitatívo megrázó szépségű fohásza költőien izgalmas modulációkon át (H-dúr – E-dúr) érkezik meg az ária alaphangnemét képező Asz-dúrba. Lecsitul. A recitatívóban énekli meg, hogy elfogadja isten akaratát, ha még oly szenvedéssel jár is. A „Leiden (szenvedés)” szóra hangnemváltással egybekötött melizma vezet el az Asz-dúr áriáig. Beethoven melizmái nagyrészt szenvedélyesek, ez nem az. Ez az önmagával és sorsával már végkép megbékélt, nyomorúságába beletörődött ember hangja. Az ária puritán, egyszerű témáját mindhárom Leonóra-nyitányban fellelhetjük. Vélhetően kitűntetett helyet kapott Beethoven terveiben. A szerény dallamvezetés Florestan emelkedettségének tolmácsa. Az aránylag rövid ária vallomás a megélt kínokról és vigaszkeresés. Az igazának tudatában megrendíthetetlen rab panasza mindazokért szól, akiket a zsarnoki önkény taszított a mélybe. A vigasz, hogy ő meggyőződéssel mindig azt tette, amit jónak s helyesnek tartott – és tart ma is – egy új simogató motívumba ágyazódik és a remény halvány szikráját is felcsillantja. Letisztult és az Asz-dúrt kihangsúlyozó zenekari záradéka ugyanaz, mint amelyik már Florestan első mondata után jelen volt, halk nyomatékot adva eltűrt fájdalmának. Csakhogy szemben a korábbival, ez a csöppnyi levezető zene ehelyütt nem érkezik vissza az otthont jelentő, biztonságot nyújtó Asz-dúr tonikára, hanem az oboa mind följebb és följebb kapaszkodó követelődző dallamának vezérletével egy csapásra maga mögött hagyva a komor börtönfalakat a zene egy másik dimenzióba röpít.

 

 Valóságos csoda történik, amely, ha csak kicsinyke időre is, feledtetni képes a feldolgozhatatlan borzalmakat. Ez a csoda az opera utolsó átdolgozásakor született Coda (1813), amelyet Beethoven, mintegy megtoldva az áriát, tüzes daccal harcba száll a Florestant körülvevő szörnyűségekkel és kivezeti őt odavarázsolva szerelmes hitvestársa álomképét egy örömteli, boldog meseország gyönyörűségébe. Vagy talán nem is meseország az?

 

A Leonora c. operákban még lezárult az ária, de végleges formájában – amely a címet is megváltoztatva lett Fidelio (hűség) – már kikényszerítette szerzőjéből ennek a megigézett látomásnak a megkomponálását. Mint mennyei balzsam hoz enyhülést Florestan számára a feltámasztott gondolat, hogy Leonóra vár rá. Az ária stabil, nagyrészt negyed értékű hangokra épülő ritmusa mozgékony, meg-megszakított nyolcadokba csap át. A már indulásakor is nyugtalan, izgatott codát az egyre jobban hajszolt gyors tempó és a felkorbácsolt zenekar esztám ritmusa (kürt, hegedűk) juttatja abba az extázisba, amely aztán önkívületi mámorban csúcsosodik ki. Az oboa fogja Florestan kezét és segíti a teljes zenekar majdhogynem ujjongó tuttija fölött a beteljesedés álma felé. Lám a legzordabb sziklabörtönbe is beköltözhet a szépség. Az áthatolhatatlan éjszakába is belopózhat, beszűrődhet a fény, ha valakinek van egy Leonórája, akinek puszta odaképzelése is egy új élet ígérete s így ő a tán mégsem elérhetetlen szabadság angyali hírnöke lesz. Az égi birodalmat ostromló („himmlische Reich”) lihegve, tombolva célba érő F-dúr hangnemű (tercrokon) coda erejét veszítve zuhan vissza a kíméletlen valóságba. Az oboa ide is követi, ide is elkíséri.

 

Nem ismerek a zeneirodalomban ennél megrendítőbb szerelmi vallomást. Radnóti érezhetett így a bori munkatábor alatt, amikor a Hetedik eclogát megírta.

 

„…Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

 

A teljesen kimerült rab a földre rogy, de az édes látomás emlékét féltve őrizve, azzal merül álomba. Irigylésre méltó az, aki a rideg börtönrácsok között is megteremtheti lelkében a melegséget, aki a heidenaui láger priccséről „vaksin, hernyóként”, férgek és felfegyverzett őrök között is fel tudja idézni magának Fanni mosolyát.

 

A feldúlt, zaklatott coda megpihen, elhaló f hangját veszik át (attacca) a mélyvonósok baljós, szorongó unisono lefelé tartó lépései. Rocco (basszus) és Leonóra (szoprán) jönnek le a lépcsőn, hogy sírt ássanak a Pizarro börtönparancsnok által halálra szánt rabnak. A döbbenetes feszültséget Beethoven a maga korában páratlanul modern eszközzel oldotta meg: a zenekari kíséret felett ének helyett próza van. A nem mindennapi párbeszéd és a zenekar szorosan összefonódik. Ezt a sajátos zeneszerzői technikát melodrámának nevezik. Rocco, a maga módján tisztességben megőszült – gondolkodásában is alázatos – börtönszolga a jövendő vejének vélt Leonórával együtt nekilát a ráparancsolt vészterhes munkának, a gödör kiásásának. Leonóra elszánt, férfiakat megszégyenítő bátorságáról, megingathatatlan akaraterejéről, bámulatos kitartásáról, férje iránti odaadó szerelmének súlyáról Roccónak fogalma sincs. Hogyan is lenne?! Leonóra egyre nehezebben feszeng az engedelmes fiú (Fidelio) szerepében. Miután a csellók és bőgők lejuttatták őket Florestan börtönébe, miniatűr zenekari utalások, idézetek nyomatékosítják szavaik értelmét. Lélegzetelállító pillanatok ezek. Leonóra szólal meg először: „Mily rettentő hideg van itt!” Mire az öreg: „Hideg van bizony, hiszen nagyon mélyen vagyunk!” Leonóra mind kétségbeesettebb próbálkozással kémleli a rabot: „Meg sem mozdul!” „Talán már nem is él…” – feleli Rocco. Majd Leonóra alig titkolt rémülettel:   „Azt hiszi?” Ekkor azonban az oboa felidézi a Florestan coda legátszellemültebb motívumát. „Nem! Csak alszik!” – állapítja meg Rocco. Leonóra észrevétlenül igyekszik a fogoly közelébe kerülni, hogy igazán szemügyre vehesse, de nem sikerül. Túl nagy a sötétség, túl kevés az idő. Nézi, nézi az előtte fekvő embert nem is figyelve Roccóra, keservesen kifakad:  „Lehetetlen az arcvonásait megismernem!...” [A Fidelio c. opera idézeteit Lányi Viktor fordításában közöljük (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959, 27-29. old.)]

 

Majd egy nagy emocionális zenekari sóhaj fölött visszafojtott, rejtett indulattal felkiált: „Ó, Istenem, ha ő lenne az!...” Rocco mindebből semmit sem vesz észre. Újabb idézet következik. Mialatt Rocco visszarántja Leonórát a „bús robot” folytatásához az I. felvonás fináléjából hallhatunk ismerős zenekari epizódot. Ott ez kettejük könyörtelen, kegyetlen megbízatásuktól irtózó énekük alatt szól. Ott a viszolygás, itt a borzalom. A gondolataiban elkalandozott Leonórán Rocco a félelem, a rettegés jeleit látja. Rá is kérdez, de Leonóra mindent a szinte elviselhetetlen hidegre fog. A börtönőr bíztatja, dolgozzon, a munka majd felmelegíti. Máris átsiklottunk az a-moll hangnemű ún. sírásó duettbe. A dallamtöredékek helyett ismét nagy ívű – bár ugyanakkor borzongató – muzsikálás kezdődik a zenekarban, amely ekkor már éneklést kísér. Ketten egymás mellett és mégis oly távol egymástól! A rászabott kötelességét végző börtönszolga monoton, egyhangúságában ijesztő munkadalának ismételgetése – melyet a csellók, bőgők éjfekete színűre festenek – felett egy másik bolygó lakója énekel. Leonóra szabadszárnyalású dallamvezetése az adott pillanattól teljességgel elrugaszkodva önálló életre kel. Sziklaszilárd, eltökélt, önnön küldetésétől el nem tántorítható hős, akit a férjéért aggódó gyöngédsége tesz erőssé. Hite az égiekkel köt szövetséget, így nyeri el a bizonyosságot, hogy férjét, Florestant – bárhol legyen is – ki fogja szabadítani és örökre feltöri bilincseinek zárját. Csak a keze segít Roccónak, ő maga messze jár. Rocco visszahúzza ismét a fellegekben járó magaslatból. Egy hétköznapi, közönséges akadályt kell elhárítani, nagy darab követ kell kimozdítaniuk a helyéből. A kő nehéz. Leonóra teljes igyekezetét összeszedi, hogy megtartsa a látszatát annak, ő mindenben Rocco kedvében akar járni. Nekigyürkőznek hát a kő kiemelésének. A követ a csellók és a bőgők görgetik ki. Ezután Leonóra végkép maga mögött hagyja a munkadalát szajkózó börtönszolgát. A számára még azóta is felismerhetetlen rab felé érzett szánalma,  igazságérzete keményebbé teszi s immár – a most még talán idegen emberben is Florestant látva – mindenáron szembe akar szállni a szörnyeteg hatalmával és  ha kell, az ismeretlent menti ki a vérszomjas rém karmai közül. Az előbbi, a mostanival rokon frázis lágy súlytalan nyolcad indítása helyébe markáns súlyos félhang hosszúságú ritmusérték lép. Földi kötöttségtől mentes, a győzelmet is magában hordozó, fékezhetetlen melizmái szólóvá változnak, amelyhez Roccónak már semmi köze nincs. El is hallgat a munkadal, hogy ne zavarja Leonóra lázadásának határtalan, ünnepélyessé magasztosult, elsöprő erejét. Egyedül, önmagában vívja meg csatáját a gyűlöletittas fenevaddal szemben és áll áldozatai mellé. Rocco mindebből csak annyit észlel, hogy „Fiam, mért lankad a kezed?” Leonóra tenni- akarásában szinte misszionáriussá válik. Rocco értetlensége ekkor süllyeszti őt utoljára vissza az időközben már elkészült sír szélére. A duett befejezése újból összehozza őket és a mindvégig sötét tónusú kettős végére zenekarral alátámasztott unisono tesz pontot. Szinte felfoghatatlan sodrású dráma búcsúzik itt azzal, hogy a szófogadó, gyámoltalan börtönszolga a záró ütemekben eggyé olvad egy igazi hőssel.

 

Egy hálateljes, elfogódott, megindító tercett következik (A-dúr). A mindent eldöntő ún. trombitás kvartett (D-dúr) is ennek a jelenetnek része, hogy aztán a házaspár önfeledt, mámoros G-dúr duettjére ereszkedjen le a függöny. Domináns-Tonika, amelynek igazi bearanyozása az opera himnikus C-dúr fináléja. Ezek azonban már egy másik írás tárgyát képeznék.

 

„Ez a mű meghozta számomra a mártírok koszorúját.” – nyilatkozta egykor Beethoven a Fidelio kapcsán. Az 1802-ben írt tragikus hangú heiligenstadti végrendeletet követő esztendőben kezdett neki a Leonora c. opera komponálásának. Csúfos bukásoktól terhelten azután többször átdolgozta. Eközben fokozatosan tovább romlott a hallása egészen a teljes süketségig, mely megakadályozta abban, hogy a fellépő művészekkel együtt ő is osztozhasson a 10 évvel későbbi Fidelio viharos sikerében. Annak azonban még ez a kíméletlen betegség sem tudott útjába állni, hogy újabb 10 év múltán megszülethessen az Örömódával ékesített IX. szimfónia. Kiérdemelte ő ezért az operáért a mártírok babérkoszorúját is. Hányattatásai a művet a tökéletességig érlelték. A sorsával minduntalan farkasszemet néző, meghátrálni képtelen, dacos, büszke beethoveni lélek költözött az ő Leonórájába. Ezért is lehetett a Fidelio hosszú, keserves vajúdás után a műfajban Beethoven egyetlen, ám annál kedvesebb gyermeke.

 

Elhagyhatatlan utóirat

 

Ezen a helyen máskor tanári emlékeimről szoktam beszámolni. Most kivételt teszek. Egy – számomra örökre meghatározó – gyermekkori élményemet szeretném feleleveníteni. Kiskamasz koromban szüleimmel gyakran jártunk az Operaház vasárnapi matinéira. Egy csapásra szerelmese lettem az Ybl-palotának és a Mozart-operáknak. Viszonylag későn, de még ezekben az években láttam először Beethoven Fidelióját. Nem tetszett. Panaszkodtam is édesapámnak: börtön, rabok, bilincs, őrség, pisztoly, sír – kész idegbaj! Ő mosolygott, arcán az általam oly jól ismert és szeretett bölcs huncutság látszott s halkan csak annyit mondott: Lesz neked még ez a legkedvesebb operád! Őt én mindig tévedhetetlennek láttam, de ezúttal, úgy gondoltam, téved. Több hónap elteltével éppen hazaérkeztem az iskolából, amikor a rádióból egy számomra ismerős és rögvest magával ragadó zenekari muzsika szólt. Nem tudtam megfejteni, hogy mit hallok. Mi ez?! – csörtettem be a szobába és ekkorra már képtelen voltam szabadulni a lenyűgöző zene hatása alól. Na, mi ez?! – kérdezett vissza édesapám azzal a bizonyos sokat sejttető arckifejezéssel, ami kizárólag nagy titkok tudójának lehetett birtokában. Hirtelen belém hasított a felismerés: Hiszen ez a Fidelio nyitánya! Megsemmisültem. Minél előbb és aztán minél többször akartam látni, hallani a Fideliót. Kell-e mondanom, hogy édesapámnak tökéletesen igaza volt, a mai napig már a Fidelio címre is megdobban a szívem, mint aki e művet – természetesen igaztalanul – kisajátította magának. Az életem része lett. Pár évvel a rádiós felfedezésem után felkérték édesapámat egy akkoriban igen népszerű egyórás rádióműsor összeállítására. A heti rendszerességgel jelentkező adásnak: A műsort összeállította… volt a címe. Minden esetben egy neves muzsikus, ezúttal az édesapám. Felajánlotta, hogy az első zenét én választhatom. Zavarba is jöttem ekkora lehetőségtől. Azon hezitáltam, hogy a Varázsfuvola- vagy a Fidelio nyitány mellett döntsek-e. Az utóbbira esett a választásom. Elmondhatatlan büszkeséggel és leírhatatlanul felemelő érzéssel töltött el a műsor hallatán, hogy szerte az országban – s tán máshol is – azért hallgatják ezt a nyitányt a rádióból, mert nekem ez volt a kívánságom.

 

A műsor már réges-régen megszűnt, édesapám közel négy évtizede elment, de Beethoven operája itt él közöttünk. Valahányszor találkozunk, a Fidelio mindig rámutat édesapám igazára s olyankor ő is ott van velem. Úgy visszahoznám, ha tehetném, ezt a rádióműsor indítást, hogyan sokan, nagyon sokan hallgassák – na jó, egye fene, a Varázsfuvolát is – de ne csak a nyitányt!

 

 


* A  Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó