KroÓ György kiadatlan írásai XVIII.

Gondolatok a zeneszerzők zenetörténeti megítéléséről

Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária

Egy zeneszerző művének történelmi értékelését joggal befolyásolja a fogadtatás. Saját korukat túlélő kompozíciók esetében azonban csak önkényesen dönthetünk: a kortárs véleményt, vagy az utókor ítéletét tartjuk-e mérvadónak. Ami az utókort illeti, a köztudatban máig él, ha nem is egymással szemben, de egymás mellett, az újító, a forradalmár Liszt és a visszatekintő, konzervatív Brahms fantáziaképe. Brahms ilyenféle címkézése annyira irritálta Arnold Schönberget, hogy „Brahms, a haladó" címmel írt tanulmányt. Ő, aki a maga forradalmát, a disszonancia emancipálását 1908 körül kamarazeneművekben vitte végbe, egyik ősét pillanthatta meg a saját korában elsősorban kamara-zeneszerzőként ismert Brahmsban. Elég ritka eset, hogy az utókor megítélése egybevág a kortársak véleményével. Ha illetékes utókornak Schönberget tekintjük, az ő véleménye a haladó Brahmsról nagyon közel áll ahhoz a vélekedéshez, amelyet a 19. század közepén alkottak a pályakezdő Brahms irányáról és jelentőségéről. A kortársak közül Brahmsról elsőnek és a legilletékesebben Robert Schumann írt. Mégha feltételezzük is, hogy tollát az a rokonszenv vezette, amelyet Schumann azért érzett a fiatal zeneszerző kompozíciói iránt, mert bizonyos értelemben a maga folytatójának, rokonszellemnek tartotta, akihez titkos kötelék fűzi, hitelt adhatunk a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain 1853-ban leírt Schumann kritika alapvető megállapításainak. Ezek szerint Brahms a kiválasztottak egyike és ezek között is nemzedékében az egyetlen „aki hivatott az idő legfontosabb mondanivalóját a legeszményibb módon kimondani". Az idők szava Schumann esztétikájában a költői zene fogalmával azonos. A költői zenének ideája van, olyan rangú, mint az irodalom, vagy a filozófia. Schumann a mechanikus, a triviális, a prózai művészettel szembeállítva beszél a poétikus zenéről. És poétikussá azzal vált a zene, hogy megszabadult a szavak költészetétől, pontosabban a szöveg kiszolgálásától. 50-60 évvel korábban, Emanuel Kant idején a zenét az esztétikai megítélésben a hozzátartozó szöveg tette értékessé, anélkül önmagában a szórakoztatás és luxus kategóriájába tartozott. Nem a zenészek, hanem a német irodalmi romantikát kezdeményező halhatatlanok kis csapata, Novalis, Tieck, Wackenroder, E. T. A. Hoffmann nemzedéke emelte a muzsikát minden más művészet fölé, s épp azért mert úgy érezte, szavakhoz nem kötődő jellege révén érintkezik a végtelennel, a kimondhatatlannal. Ekkor vonul be a hangszeres zene és ennek néhány előkelő műfaja, formája a Parnasszusra.