Az árnynélküli asszony

 

Búcsú Csébfalvi Évától

 

A Hoffmanstahl – Richard Strauss mű[1] címe csupán szó szerinti jelentésében ébresztett bennem asszociációkat, amikor Csébfalvi Éva alakja a végső elválás óráiban felidéződött bennem.

 

Pontosan negyven éve ismertem őt.

 

Életének, számos tisztének legkülönbözőbb formájában, megbízatásaiban, küldetéseiben, helyzetében. Nem változott magatartásában, személyes megnyilvánulásaiban 1971-től 2011-ig.

 

A Magyar Zeneművészek Szövetsége titkáraként hányszor intézte az akkor még ritkaságnak számító utazásaimat nagyobbára az ISME konferenciákra, később pedig az Európai Zeneiskolák Szövetségének közgyűléseire? Nem számoltam. Csupán azt tudom, hogy mindig, minden ügy időben, pontosan intéződött. Fel sem merült annak a kétsége, hogy nem lesz valami előkészítve, nem lesz kész valami időre.

 

Hányszor fordultam meg a Szövetség, később a Zenei Tanács irodájában a Vörösmarty téri „üvegpalotában”? Évekre visszamenőleg tudta a kért adatokat prezentálni. Precizitása, rendet tartása példaértékű volt.

 

Az 1986-os innsbrucki ISME első napján az egyik szekcióban reggel 8-ra volt kitűzve előadásom. Rossz címet írtam fel, bolyongtam a szűk utcákon, mígnem 15 perc késéssel lihegve befutottam. – Éva a pulpituson tartotta szóval az összegyűlt hallgatóságot, hogy megnyugtassa őket: az előadó jönni fog.

S így lett.

 

A 1998-as pretoriai ISME konferencián prezentációm folyamatosságát megzavaró probléma adódott a komputeres vetítéssel.  Hogy ez nem tartott öt percnél tovább, az is Évának volt köszönhető. Akkorra már kiterjedt személyi ismeretségei még távoli kontinenseken is ható közvetítéseiben is hatékonyak voltak, hiszen 1992-ben az ISME Igazgatósági Tanácsának tagjává választották.

 

Ennek az ismertségnek lehetett eredménye, hogy Yehudi Menuhin Európának szánt zenei nevelési programjának (MUS-E program) a magyarországi bevezetésében Csébfalvi Évára számíthatott. Hogy a MUS-E program hazánkban is működik, Éva egy szerény megjegyzése révén tudhattuk meg a Zenetanárok Társasága egyik ülése szünetében, mivel kötelessége elszólította egy „menuhinos” zenepedagógiai rendezvényre.

 

 

Már 1995-ben elfogadta meghívásunkat a Zenetanárok Társaságába, mi több, nyugdíjba vonulása után a ZETA választmányi tagságra való jelölését is. Hangját ritkán hallottuk hozzászólóként. Csak olyan alkalmakkor, ha javaslata, megjegyzése befolyásolhatta valamely rendezvény, döntés tartalmi, szervezésbeli vonatkozását. Közgyűléseink előtt kivételes esetekben kaptam tőle pontosításokat segítő írásbeli észrevételeket. Azok viszont minden esetben az ügyrendi korrektségen való őrködést szolgálták. Hogy a ZETA is rangos személyiségnek tekintette őt, azzal is kifejezésre juttattuk, hogy kétévenként sorra kerülő közgyűléseink levezető elnöki tisztét bíztuk rá.

 

Akkor éreztük, hogy jelentős a változás életvitelében, a világhoz való viszonyában, amikor előre elnézést kért, hogy nem minden hivatalos ülésünkön vesz majd részt, mert több időt szeretne tölteni unokáival.

Amíg találkozásaink rendszeresek lehettek, nem is tudatosult bennünk, hogy a kultúr- és zenei nemzetközi diplomáciának egy jelentős személyisége van jelen köztünk, akinek soha nem voltak fényes karriert vágyó, magas posztokra törő ambíciói. Csupán katalizátor kívánt lenni a terület felkínálta, igényelte ügyek érdekében, hogy azokat a legteljesebb professzionalitással és emberi korrektséggel, különleges, szinte altruista segítőkészséggel szolgálja. Ugyancsak példás távolságtartásának köréből nem hiányoztak a személyes gesztusok sem, amelyek szintén tiszta emberségének esszenciájából fakadtak.

 

Mécsesének lángja — élet- és magatartásfilozófiáját szimbólummá emelve — váratlanul és  észrevétlen aludt ki 2011. december 21-én hajnalban. Fényét mindenki őrzi, aki valamelyest közelében lehetett és mindenki csodálja személyes jelenségét, aki nem vetett árnyékot soha senkire és árnyék sem vetődött reá. Visszafogott fényű és árnynélküli életműve — nemes és becses hagyatékunk.

Laczó Zoltán

 

A szubjektív visszaemlékezés nem fedhette le tevékenységének tényszerű ismertetését. Ezért a Magyar Zenei Tanács sorait kölcsönözve hadd álljanak itt életrajzának fontosabb adatai.

 

Pécsett született 1932. április 2-án. Zongora- és szolfézstanári diplomát szerzett, hegedű, fagott tanulmányokat folytatott, majd zongoratanári, énekkari, zenekari, karnagyi munkát végzett. 1971-től a Magyar Zeneművészek Szövetsége munkatársaként, majd ügyvezető titkáraként dolgozott. Múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy a rendszerváltozás után, 1990 decemberében, alulról építkező társadalmi szervezetként megalakult a muzsikusok parlamentje, a Magyar Zenei Tanács, amelynek egy évtizeden át ügyvezető titkára, majd főtitkára volt. 1999–es nyugalomba vonulása után is aktívan segítette a zenei és zenepedagógiai szervezetek munkáját.

Három világnyelv konferfencia-képes ismeretében elismert és megbecsült vezető személyisége volt a zenei diplomáciának, a Nemzetközi és az Európai Zenei Tanácsnak, mely utóbbi választott vezetőségi tagjaként hazánk európai integrációjának a zene eszközeivel való előmozdításán fáradozott.

Zenepedagógiánk elismeréséül választotta igazgatósági tagjául a Zenei Nevelés Nemzetközi Társasága (ISME) 1992-ben. 1994-től magyarországi koordinátora volt Yehudi Menuhin európai zenei nevelési programjának (MUS-E).

Tapasztalatait – formális vagy informális keretek között – egyetlen magyar zenei egyesület sem nélkülözhette.

 

Emlékét tisztelettel és szeretettel őrizzük. Örök nyugalmát mécseslángok vigyázzák a Farkasréti temetőben.

 

Laczó Zoltán



[1] Die Frau ohne Schatten