UJHÁZY
LÁSZLÓ*
A ROLAND V-PIANO GRAND ÉS EGY STEINWAY
HANGVERSENYZONGORA ÖSSZEHASONLÍTÓ TESZTJE
Minden új hangszer magán viseli
annak a kornak technikai színvonalát, amelyben megszületett, így nem véletlen,
hogy a 20. század új hangszereire kezdetben az elektromosság, majd az
elektronika nyomta rá bélyegét, újabban pedig a számítástechnika alapú
hangképzés teremt újabb és újabb lehetőségeket. Az előadóművészek, zenetanárok
és zenét tanuló diákok persze olykor méltatlanul elutasítva, máskor felfokozott
kíváncsisággal várják egy-egy új hangszer bemutatkozását, méregetve az
„újszülött” hangzásbeli lehetőségeit, s a klasszikus „ősökhöz” való viszonyát. Ez
utóbbi valósulhatott meg, amikor a Szent István Király Zeneművészeti
Szakközépiskola nagytermében a Roland számítástechnika-alapú V-Pianoja (e
megjelölés a továbbiakban következetesen a „Grand modellt jelenti) egy szubjektív
vakteszten mérte össze erejét az intézet Steinway hangversenyzongorájával.
A vizsgálat lényegében vakteszt
volt: a pódiumon a két hangszerrel, de a tesztelők felé vékony, hangáteresztő
paravánnal takartan, így csupán azt tudhatták, hogy van egy „A” és egy „B”
zongora, de azt hogy ezek konkrétan melyik gyártmányt jelölik, azt nem tudták,
ill. a teszt előrehaladtával legfeljebb csak sejthették.
A tesztelést egy nyomtatott
kérdőív kitöltésével az iskola felsőbb éves zongora, szolfézs és hangkultúra
szakos diákjai végezték, a felszabadultabb ítéletek érdekében a nevek
feltüntetése nélkül.
A tesztelés szempontjai:
Hangszínezet (ötös skálán osztályozva)
Különösen az olyan nagy
hangterjedelmű hangszereknél, mint a zongora, a hangszínezet megítélését több
hangfekvésben célszerű vizsgálni, így esetünkben külön volt osztályozható a
magas, a közép és mély hangfekvés színezete. Amint az a tesztek kiértékelésekor
kiderült, V-Pianora adott ítéletek gyakran különböztek is az egyes
hangfekvésekben.
- A hangindítások (tranziensek) minősége (ötös skálán osztályozva)
A hangok karaktere megszólalásuk
pillanatában dől el, s azt lényegében az egyes harmónikusok belépésének időbeli
sorrendisége határozza meg. A zongora ebből a szempontból igen érzékeny
hangszer, nem csak a hang rendkívül gyors időbeli felépülése, hanem a
megszólalás pillanatában rövid ideig hallható zörejek következtében is, hiszen
működését tekintve „ütő hangszer”.
- A hang-lecsengések minősége (természetes-nem természetes
minősítéssel)
A zongorahangnak nincsen „állandósult állapota”, mint
pl. egy orgona kitartott hangjának, hanem a hang indítását közvetlenül annak
lecsengése követi.
A tesztelőknek adott szóbeli
utasítás értelmében „természetes” megjelölés volt adható akkor, ha a tesztelő
úgy érezte, hogy a hang lecsengése megfelel egy átlagos akusztikus zongora
lecsengésének. A „nem természetes” megjelölés arra vonatkozott, ha az előbbi
feltétel nem teljesült, (ami azonban nem jelentette azt, hogy ez a lecsengés
esztétikailag nem értékelhető, csak az akusztikus zongorákéhoz viszonyítva más
jellegű.) E szempont kiértékelésében a közölt % értékek azt jelentik, hogy a
hangszer lecsengését az adott zenemű esetén a tesztelők hány százaléka ítélte
az akusztikus zongorákéhoz hasonlónak.
- A teszt végén összefoglaló minősítés a két hangszerről (ötös skálán
osztályozva)
Tesztanyagok
A tesztelés során összesen 9,
kb 2 perces zenei részlet hangzott el, minden esetben felváltva A-B-A-B vagy,
B-A-B-A lejátszási sorrendben. Így a tesztanyagok és az értékelési lehetőségek
száma, valamint a kb. 60 tesztelő diák mintegy 4150 adat feldolgozhatóságát
tette lehetővé. A tesztanyagok igen változatos képet mutattak: a szóló zongora
művek (Haydn, Chopin, Liszt, Bartók, Error Garner improvizáció) mellett egy kétfuvolás
barokk mű – ahol a zongorák egy csellóval a continuo szerepet töltötték be - ,
valamint egy trombitaverseny részlete hangzott el. Külön szempontok szerinti
tesztelés céljából egy kétzongorás, nyolckezes Grieg átirat is megszólalt.
A teszt eredményei
A kiértékelés külön-külön,
tesztanyagonként történt, ám ennek táblázatos bemutatása túlnőne az írás
keretein, ezért az alábbiakban csak a részeredmények átlagának ötös skálán
történő bemutatása következik.
Hangszínezet:
Roland: magas hangfekvés: 3,5
középső hangfekvés: 3,6
mély hangfekvés: 3,9
Steinway: magas hangfekvés: 4,7
középső hangfekvés:
4,7
mély hangfekvés: 4,6
Tranziensek:
Roland: 3,8
Steinway: 4,8
Lecsengés:
ennél a paraméternél volt a
legnagyobb különbség, mert a V-Piano lecsengését csak tesztelők 35%-a ítélte a
klasszikus zongorákéval egyenrangúnak.
Az adatokból látható, hogy míg a
Steinway tökéletes hangszínbeli kiegyenlítettségét a teszt is bizonyította,
addig a V-Piano esetében a magas hangfekvésre vonatkozó értékek kisebb-nagyobb
mértékben gyengébbek voltak, mint a közép- és mély tartományra adottak. A
diákok is megemlítették, hogy magas hangjai esetenként érdesek, mindezt annak
ellenére, hogy a tesztelők a hangszerektől távolabb, már a terem zengőterében
helyezkedtek el, tehát mindent a „termen keresztül feloldva” – azaz hangverseny
szituációban – hallottak, ám a hangszer közvetlen közelében ez az érdesség még
fokozottabban jelentkezett.
Köztudottan minden hangszernél,
így az akusztikus zongoráknál is fennáll, hogy a magasabb dinamikaszinteknél a
hangzás élesebb, keményebb, a V-Pianonál azonban a magasabb dinamikaszinteknél
a hang mintha elvesztette volna természetességét. Valószínűleg ezzel függ
össze, hogy (legalábbis a vizsgálati beállításnál) egy dinamikai küszöbszint
fölött a hangok színezete „géphanggá” vált, s ekkor már erősen érződött a
„hangszóró karakter”. Ennek oka feltehetően nem számítástechnikai eredetű,
hiszen e hangszer „lelke” igazi számítástechnikai bravúr, hanem talán inkább a
hangszórókban keresendő, és nem is konkrétan az egyébként kitűnő Roland
hangszórókban, hanem általában a
hangszórókban, hiszen gyenge dinamikus tulajdonságaik, tranzienstorzításaik
révén köztudottan a hangátviteli rendszerek legkritikusabb pontjai. Nem
véletlen, hogy a hangszórókat is sokszor zongorahangokkal tesztelik, mert a
rendkívül meredek tranziensek sok gyenge pontra rávilágítanak, ilyen értelemben
nem hálás feladat egy ilyen hangszer építése.
Valószínűleg e dinamikus
tulajdonságokkal függ össze az is, hogy pl. a Liszt polonéz esetében a V-Piano
dinamikus teszt értékei eléggé alacsonyak voltak, bár a hangindításra vonatkozó
értékek között a tesztanyagoknál átlagosan csak egy osztályzatnyi különbség volt.
A nyolckezes műnél a két zongora hangzásbeli
különbségét a tesztelők 8%-a nagyon zavarónak, 25%-a zavarónak tartotta, míg
40%-a érezte ugyan a különbséget, de nem tartotta zavarónak, továbbá nem
érzékelte a különbséget 10%, ill. a különbséget a pillanatnyi zenei anyag
függvényében a tesztelők 17%-a változónak értékelte.
A kétzongorás műveknél
egyébként két célkitűzés figyelhető meg. Az egyik a két hangszer egyetlen
„felfokozott” hangszerré történő egybeolvadását, a másik pedig inkább a
különválását, „sztereó hatását” igényli. A Grieg műre inkább az előbbi a
jellemző, így az „érzek különbséget, de nem zavaró” ítélet 40%-os értéke azt
jelzi, hogy ebben a felállásban a két hangszer méltó partnere volt egymásnak.
Egyes esetekben a V-Piano a
Steinway után lényegesen kellemesebb benyomást keltett, így pl. a Haydn
szonátánál, mivel visszafogottabb basszusa révén jobban megközelítette azt a
klasszikus „fortepianos” hangzást, amit ma már a historizmusnak köszönhetően a
klasszika zongoraműveinél elvárunk.
Jól vizsgázott a hangszer a
fuvolás mű megszólaltatásakor, s különösen szépen olvadt a cselló continuoval,
amit a hangszínezetre adott magas értékek is bizonyítanak.
A tesztsorozat során a V-Piano
a legnagyobb sikert kétségtelenül a könnyűzenénél aratta, hiszen kifejezetten
élményszerű megszólalásával nemhogy megközelítette a Steinway-t, de önálló
karaktere is jól érvényesült. Mivel ez már a sorozat vége volt, nyilván a
tesztelők is fáradtabbak voltak, így a számszerű értékek nem adják vissza
igazán azt, hogy ebben a műfajban milyen nagyszerűen szólt a V-Piano. Ennek
alapján megkockáztatható, hogy mivel az elektronikus hangszereket eléggé
elutasító „klasszikus-zenei” gondolkodással szemben inkább a kortárs-zene, a
jazz és a populárisabb műfajok karolják fel az új hangszereket, így lehetséges,
hogy ennek jövőjét is nagyrészt e zenei környezetek határozhatják meg, s gazdag
hangszínlehetőségei is itt aknázhatók ki igazán.
A két hangszerre adott végső,
tulajdonságaikat mintegy összefoglaló osztályzat a következő volt:
ROLAND: 3,4
STEINWAY: 4,8
***
A tesztelés során a V-Piano GRAND
lényegében jól vizsgázott, hiszen egy világmárkás zongorával mérkőzött meg, s
bár kis mértékben alulmaradt, de az ötös skálán ez a különbség nem jelentős.
Egy gyengébb akusztikus zongorával szemben könnyen felülkerekedhetett volna,
mégis jobb volt a „nagy” Steinway ellenfél választása, hiszen így a
teszteredmény sokkal értékesebb. Hogy e hangszernek a klasszikus zongorákkal
kell-e versenyeznie, vagy pedig – sok elektronikus hangszerhez hasonlóan –
különleges adottságai révén idővel megteremti saját irodalmát és megtalálja a
zenei életben betöltött sajátságos funkcióját, azt a jövő úgyis eldönti.