KIS JENŐNÉ DR. KENESEI ÉVA*

 

ÍGY KEZDTÜK – ITT TARTUNK

 

Ének-zene a felsőfokú tanítóképzésben

 

Felsőfokú tanítóképzésünk előzményeit kutatva jutunk el az 1938. évi XIV. törvénycikk elemzéséhez, amely a négyéves líceum után kétéves tanítóképző akadémiák szervezését rendelte el. Ezzel az intézkedéssel először mondta ki törvény Magyarországon, hogy a tanítóképzős tanulmányokhoz érettségi bizonyítvány szükséges. Az akadémia tanterve nem készült el, az első évfolyam 1943-ban indult volna. A törvény azonban meghatározta a tanítandó tantárgyak körét, mely abból indult ki, hogy az érettségizett fiatalok rendelkeznek a tanításhoz szükséges általános műveltséggel. Azokat a készségtárgyakat viszont, amelyek hosszabb időt igényelnek a tanítóvá válás folyamatában, felvette a tárgyak sorába. Ez vonatkozott témaválasztásunk tantárgyára, az ének és tanításának módszertanára, és a hangszeres zenei tanulmányokra is.

  Az 1945 utáni időszakban ismételten felmerült a tanítók felsőfokú képzésének a terve. „A tanítók széles rétegeinek az érettségire épülő felsőfokú tanítóképzés melletti állásfoglalása annak a felismerését jelentette, hogy a képzés, a képzettség magasabb szintje egyben a tanítók társadalmi presztízsének növekedését is eredményezi. Az érettségire épülő felsőfokú tanítóképzés követelése 1946 tavaszán-nyarán mindinkább általánossá vált. Megvalósításának módjára, formájára vonatkozólag azonban megoszlottak a vélemények.” (Ladányi 1988:48) Első ízben 1947 novemberétől valósult meg hazánkban a tanítók főiskolai képzése, de a négy főiskola (Budapest, Szeged, Debrecen-Eger, Pécs) nem tudta kielégíteni az ország pedagógusigényét, így megszűnt. „A tanítóképzés az 1949–50. tanévben a 4 osztályos pedagógiai gimnáziumokban, majd 1950-től az ugyancsak 4 éves tanítóképző intézetekben történt. A 4 éves képzéshez teljesen formális jellegű, ténylegesen már munkaviszonyban töltött ‘gyakorlóév’ járult. A tanítóképzés tanulmányi ideje – és színvonala – ezzel a három évtized előtti szintre esett vissza.” (Ladányi 1988:53) Majd 1954-től ötéves lett a középfokú képzés, de folytatódtak az érettségire épülő kétéves tanítóképzés vitái, munkálatai.

A felsőfokú tanítóképzés megtervezésében hangsúlyozták a szakiskolai jelleget, a pedagógiai szakképzést és a nevelői hivatástudat kialakítását. (Németh 1990:105–117) A középfokú képzők értékes hagyományainak megőrzésével, a legalkalmasabbak kiválasztásával kívánták megszervezni az intézményeket. Elkészítették az érettségire épülő kétéves ún. nevelőképző akadémiák tervét is, amely azonban nem valósult meg. A felvételit az orvosi vizsgálat mellett többek között hallás alkalmassági és zenei alapismeretek ismeretanyagának vizsgálata előzte meg. Az akadémiai képzés tantárgyai között az ének-zene aránya 17% volt.

 

 

1. táblázat: Részlet a tervezett akadémiai tantervből (1958)

 

 

Tantárgy

Félévek / heti óraszám

Ének és zene

I.

II.

III.

IV.

6

6

6

6

 

 

A kor igényei és oktatáspolitikai törekvései hatására az Elnöki Tanács 1958. évi 26. sz. törvényerejű rendeletével megtörtént az érettségire épülő, felsőfokú, hároméves tanítóképzés létrehozása. A képzésből egy félévet külső szakmai gyakorlaton töltöttek a hallgatók az arra kijelölt iskolákban. A felsőfokú tanítóképzés megszületésében és fejlődésében a szakmai szervezetek mellett a nyilvánosság is szót kapott, amely alapján közös álláspont alakult ki. A középiskola már nem biztosítja a képzés megfelelő szintjét, megnőtt a középiskolások száma, magasabb színvonalú képzést igényel a társadalom, a szakma, a tudomány fejlődése és egyre több ország tért át a felsőfokú tanítóképzésre. „A tanítóképzés… fejlesztése tipikusan politikai indíttatású – írja Kelemen Elemér –, voluntarista megoldás, amelynek… deklarált célja a tanítók ideológiai-politikai képzettségének ‘fokozása’ volt.” (Kelemen 2007:65) Ezen hatás nem kerülte el az egyes szaktárgyakat sem, gondoljunk a mozgalmi dalok szerepére, a feldolgozásra javasolt zeneművekre. Azonban az ideológiai hatás mellett problémát jelentett a 60-as évek demográfiai hullámából adódó tanítóhiány, a képesítés nélküliség kezelése, a hallgatólétszám, a nem nappali képzés növelése, a gyakorlati képzés megszervezése.   

A 11 új tanítóképző intézetben – köztük a kaposvári intézetben is –, 1959. szeptember 1-én kezdődött meg az oktatás. A rendelet alapján elkészült óra- és vizsgatervben az ének módszertana már csak 8%-ot képvisel, kiegészülve a zene és karének időkeretével. A 26 tantárgy közötti viszonylag magas óraszámi arány annak köszönhető, hogy a középiskolák nem adtak kellő műveltségi alapot a tárgy tanításához.

 

2. táblázat: Részlet a tanító szak óra - és vizsgatervéből (1959)

 

Tantárgy

Összes óra

Félévek (16 hét)

Koll.

Gyak. j.

I.

II.

III.

IV.

 

Ének és tanításának módszertana

192

3

3

2

2

2

V-VI

I-IV

Zene

 

Heti 2x15 perc hallgatónként

 

I-IV

Karének

 

Fakultatív tárgy

 

 

 

A néhány év múlva, 1964 őszén bevezetett korszerűsített tanterv jelentősen módosította a tananyagot, a tantárgyi struktúrát és az óratervet. A jelöltek sokoldalú fejlődését kívánta megszilárdítani, az ismeretek bővítésére törekedett, a fakultatív tárgyak bevezetésével a hallgatók egyéni irányultságát igyekezett biztosítani. Az intézetek számára készült programból az ének-zene tárgy sajátosságait áttekintve, az alábbiakat tartom fontosnak kiemelni.

Az önálló hangszeroktatás megszűnik; a zongorát az ének óraszámán belül olyan színvonalon kell tanítani, hogy az segítséget nyújtson a belső zenei szemlélet kialakításához. Módszertanok keretében kell gondoskodni a bemutató tanítások megtekintéséről, elemzéséről. Az ének keretében a tanulócsoportokat felezni kell (egy tanulócsoport minimálisan 20 fős). A közepes vagy annál jobb előmenetelű hallgatók a fakultatív tárgyak keretében heti két órában hangszeres zenét… tanulhatnak. De csak azok a hallgatók, akik az ének órában megkívánt színvonalat előzetes tanulmányaik alapján már meghaladták. A fakultatív zeneoktatásba egy órára négy hallgatót kell beosztani. A foglalkozásokat lehetőleg délelőtti órákra kell beállítani. A fakultatív tárgyat félévenként gyakorlati jeggyel kell zárni. (Tanterv 1964:7) Az énekkari-zenekari próba délutánra állítható be. (Tanterv 1964:8)

 

3. táblázat: Az ének-zene órák a tanító szak óra- és vizsgatervéből (1964)

 

Tantárgy

Félévek

I

II

III

IV

V-VI

Össz-óraszám

Kollokviumok

Gyak.jegy

Énektanítás módszertana

-

-

-

0/2

-

30

-

4

Ének-zene

0/3

0/3

0/2

0/3

0/3

210

-

2,6

Fakultatív tárgyak

0/2

0/2

0/2

0/2

0/2

150

-

1,2,3,4,6

 

 

A képzés célja és általános feladatai között találjuk a következő pontot, amely szakterületünk számára is érvényes. „Fejlessze ki a jelöltek esztétikai igényességét, oltsa beléjük a művészetek szeretetét, tegye képessé őket arra, hogy tanítványaikat is erre neveljék!”  (Tanterv 1964:10) Az egyes tárgyak tanításának módszertanából a tárgy általános feladatköre mellett meghatározza a területek specifikus elvárásait is. Az általános rész felhívja a figyelmet a tantárgy helyére az alsó tagozatban, a tantervi követelmények teljesítésére, az alkalmazott módszerekre, a bemutató tanításokra (énekből 4 alkalom), a hallgatók gyakorlatának előkészítésére. (Tanterv 1964:56) Az énektanítás módszertana fejezet tárgyalja a tárgy sajátosságaiból adódó specifikus területeket. A zenei ismeretek tanítását, a daltanítás módjait, a kapcsolódó játékokat, a készségfejlesztés területeit, a többszólamúságot, a zenei olvasás-írás feladatait, a zenehallgatást, a zenei ízlés fejlesztését, a tervezés dokumentumait, az eszközök használatát, a tanulók foglalkoztatását az összevont osztályokban is. (Tanterv 1964: 68–69)

Magának az ének-zene tárgynak a feladatait, tananyagát és területeit külön fejezetben mutatja be a tanterv. Alapvető elvként fogalmazódik meg, hogy a hallgatóknak el kell sajátítani az alsó tagozati zenei nevelés eredményes oktatásához szükséges alapismereteket. Szól a fejezet a dalanyag elsajátításáról, a zongoraoktatásról, a zenei képességek, a kottaolvasás, az énektechnika, az előadói készség fejlesztéséről. Zenei műveltséget a magyar népzene, a magyar és egyetemes zenetörténet kiemelkedő stílusainak és alkotásainak megismertetésével kívánja elérni. A tantárgy anyagának kifejtésében külön fejezetet szentel az ének, az ének kiművelése, az előadói készség fejlesztése, a közös ének vezetése, zeneirodalmi ismeretek és a zongoraoktatás területének. (Tanterv 1964: 107–111)

A zenei képzés fontosságát hangsúlyozva meghatározók számunkra Kodály gondolatai. Sokszor kiállt a zene ügye mellett. Így tett 1956-ban is, amikor a „Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket!” című tanulmányban többek között szólt a tanítóképzés helyzetéről is. „A tanítóképzőben egyre zsugorítják a zenei tárgyakat. Már pedig ki vezesse a népet a zene felé, ha az egyetlen ember, akitől ez várható, még annyit sem tanul, mint eddig. A régi ötéves képző szinte zenei szakembereket nevelt a maihoz képest. Ha már nem lehet visszaállítani az ötéves képzőt, legalább ne csonkítsák állandóan a négy év zenetanulást. Négy év alatt is lehet kellő óraszámmal megfelelő énekpedagógust nevelni abból, aki a felvételnél igazolja, hogy a nyolc általános előírt zenei anyagát megtanulta és még tudja.” (Kodály 1956:306–307) Ez még a középfokú képzéssel szembeni elvárása volt. Tudjuk, ma sincs felvételi ének-zenéből, csak alkalmassági meghallgatás. Ez azért nem ugyanaz, nem is szólva arról a kimaradt tíz évről (1975–1985 között), amikor még ezt is eltörölték. A teljesség kedvéért azonban el kell mondani azt is, hogy az utóbbi években, a hallgatók egy jelentős aránya – 2004-ben Kaposváron (saját vizsgálat) és Budapesten is (Turmezeyné 2007:90) a szakra felvett hallgatók több mint fele – zeneiskolai tanulmányokat is folytatott a közoktatásban. A párhuzamos szakirányú képzés komoly előzményekkel készíti fel a hallgatókat a szak zenei tanulmányaira.

 

Egy kis számadást készít 1962-ben Kodály, mely írásában kifejti, hogy a zenei nevelés rendszerében mennyire fontos a tanító szerepe. Ezért is sürgeti szaktudásuk megemelését. „A zenei nevelés rendszerében alapvető és döntő láncszem a tanító. Ha a tanító képzett zenész és hivatását szereti, jól megy a munka, a gyermekek szépen énekelnek, szívesen látogatják az órákat, és ami a legfontosabb: ránevelődnek a zene szeretetére… nem a tantervet kell redukálni – a rossz tanító a redukált tantervet sem tudja teljesíteni – hanem a tanítók szaktudását emelni… már 1945-ben kimondtuk a Köznevelési Tanácsban, hogy a tanítók egyetemi végzettsége kívánatos.” (Kodály 1962:101, 106–107)

 

Az 1930-as évek végétől a magyar zeneoktatás legkitűnőbbjei, Kodály tanítványai segítik a koncepció megvalósulását. A tanítói szakmáról lévén szó, engedtessék meg nekem, hogy Ádám Jenő (1896–1982) nevét, munkásságát külön is kiemeljem a tanítványok sorából. Ő maga is Budapesten 1905-től tanító volt, 1924-ben tanítóképző intézeti tanári oklevelet szerzett. Napjainkra is jó példát mutatva nem állt meg itt tanulmányaival, Zeneművészeti Főiskolát végzett, 1929-től nyugdíjaztatásáig (1959) annak tanára volt. Nagy szerepe volt a modern magyar ének-zeneoktatás megszervezésében. A Zeneakadémián 1925–1929 között Kodály tanítványa volt, majd a negyvenes években sok más elfoglaltsága mellett nehezen kezdett bele az énektanítás módszertanának a megírásába. Kodály parancsoló szavainak nem lehetett azonban ellent mondani, meséli: „Írja meg végre az iskolai énektanítás módszertanát! […]Galyatetőn szoba vár, terminusra! [...]Hat hétig boldog munkaórák iramában éltem. […] a 60-as évektől kezdve, magyar zenepedagógusok, Kodály-módszer elnevezéssel, a tengeren túl, nem csekély sikerrel, világhírét keltették. Kodály hosszabb amerikai tartózkodása idején hiába szabadkozott, hogy ő sohasem írt semmiféle módszertant.[…]A zene különleges, emberré nevelő erejéről vallott…”(Bónis 1994:43–44) Ádám Jenőnek 1944-ben jelent meg „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján” című könyve, mely abban az időben az iskolai énektanítás legteljesebb vezérfonala volt. (Ádám 1944)

Teljes részletességgel kifejtem az Iskolakultúra folyóiratban megjelent tanulmányomban, hogyan szól Kodály a tanítók képzéséről. (Kis Jenőné 2007:151–163) Mind a mai napig vissza-visszalapozunk azokhoz a „tiszta forrásokhoz”, amelyeket Mester és Tanítvány elkészített számunkra.

A felsőfokú intézeti tantervekben továbbra is történtek változások. Ezek negatívan érintették a zenei képzést, de míg az 1970-es tantervben alig (232 óra), addig az 1973-asban nagyobb mértékű (180 óra) a csökkenés. A főiskolai képzés indulása azonban szakmai szempontból nagyon kedvezőtlen változtatásokat hozott a hallgatók képzésében. Nézzük részletesebben a főiskolai képzéstől, azaz 1975-től a zenei tanulmányok alakulását az általános tanítóképzésben. A főiskolai képzési színvonal emelésével egy időben, a zenei alkalmassági vizsgát eltörölték (tíz évre), a „mindenki” ének-zene óraszámát drasztikusan csökkentették. Az 1980-as évben ez a probléma is helyet kapott Szabó Helga írásában. „Torzulásos jelenség tanítóképzésünk alacsony színvonala, a felvételi vizsgák zenei kívánalmainak igénytelensége, a zenei órák alacsony száma.” (Szabó 1980:308) Az ének-zene szakkollégiumi hallgatók felkészítését viszont a rátermettek kiválasztásával a magas óraszám lehetővé tette.

A képzésben továbbra is maradt egy konstans terület, a tantárgypedagógia, amelynek az időkerete nem változott. Tartalmát mind a mai napig, a közoktatással való kölcsönhatásban, a Kodály koncepció általános iskolai alkalmazása határozza meg. A felsőoktatás megtermékenyíti a közoktatást, a közoktatás kihívásaira a felsőoktatás válaszol. Gondoljunk csak napjaink tantervi változásaira, a Nemzeti alaptantervre, a kerettantervekre, a helyi tantervekre, ill. a képzés tanterveire. Az ének-zene tárgy óraszámában (15–90 óra között változik) az évtizedek alatt óriási a szélső értékek közti különbség (75 óra), amely tartalmi vonatkozásban is eltérést mutat. A csupán közös társas énekléstől a nagyon komoly egyéni megnyilvánulásokig, az egyszerű zenei anyagtól a nehéz, többszólamú művekig, a csak énekes anyagtól a hangszeres anyagokig. Az utóbbi tíz évben már nem az énekórába beépítve, hanem nagyobb hangsúlyt kapva külön időkeretben jelenik meg a zeneirodalommal való foglalkozás, illetve a zeneművek tanulókkal való feldolgozásának komplex megközelítése.

   

 

1. ábra: Az általános képzés zenei tantárgyai (1975–2006)

 

Az 1975-ös évtől a normál képzésben mindössze 45 órában foglalkoztunk a hallgatókkal. A társas ének tantárgyra egy félév 15 órája jutott, amelyben a mozgalmi dalok és az ünnepségek dalainak átismétlésén túl csak néhány népdal és műdal megtanulására maradt idő. A fennmaradó 30 órában pedig a tantárgypedagógiai ismeretek elsajátítása történt, az alsó tagozatos zenei anyag áttekintésével párhuzamosan.  Az ének-zene szakkollégiumi hallgatók viszont 450 tanórában a szakmai kiválasztás után komoly zenei képzésben részesültek. Az óraszám felében énekes képzést kaptak a hallgatók; hangképzés, dalanyag, az egyszólamúság mellett többszólamúság, zeneelméleti ismeretek, hangközök, hangzatok, formatan egyaránt szerepelt a tanulmányokban. Az óraszám másik felében külön tantárgyanként tantárgypedagógiát, karvezetést, hangszerjátékot (kötelező zongora), zenetörténetet tanultak a hallgatók. Minden tantárgyban, különböző zenetörténeti korszakból válogatva a műveket, megismerkedtek a korok jellegzetességeivel, a zeneszerzők életével, művészetével. Tantárgypedagógiában pedig az alsó tagozatos zenei nevelés mellett kitekintettek a felső tagozat követelményeire is. A képzésben elvi célként fogalmazódott meg, hogy „minden iskolában legyen legalább egy ének-zene szakkollégiumot végzett tanító, aki ellátja a tárgy óráit. Gyakorlatilag mégiscsak rákényszerült az énekórák megtartására a gyengén felkészült tanító is.” (Ittzés 1981:80)

A hároméves főiskolai képzésben összefoglalóan szakkollégiumnak, a négyéves képzésben (1995-től) műveltségterültnek nevezzük a hallgatók speciális zenei felkészítését jelentő stúdiumokat. A műveltségterületi hallgatók kiválasztása az alkalmasság mellett a hallgatói választással összhangban történik ma is, és történt a múltban is. A tantárgyi struktúra állandó elemei a műveltségterület óraszámán felül a kórussal és műveltségterületi specializációval, fakultációval, szabadon választott tantárgyakkal egészülnek ki. Ezeket a területeket óraszámban kifejezve a 2006-os alapképzés tantervében a 360 műveltségterületi óra, a 240 óra énekkar, a 45 óra szabadon választott tárgy jelentik, azaz összesen 645 óra. A tárgyak sajátosságaiból adódóan ez még kiegészül komoly hallgatói önálló munkával, szereplésekkel, tanítási gyakorlatokkal, továbbá zenei szaktárgyi versenyekkel, szakdolgozatírással, tudományos diákköri tevékenységgel.

4. táblázat: Az ének-zenét választó hallgatók teljes óraszáma a képzésben

 

Év

Óraszámok

ÁTK

MTK

Összesen

1975

45

450

495

1980

75

435

510

1986

120

360

480

1993*

150

555

705

1995

150

405

555

2006

120

360

480

 

*csak a kaposvári kísérleti képzésben

ÁTK=általános tanítóképzés

MTK=műveltségterületi tanítóképzés

 

  A tantárgyak képzési tartalmait jelzik a tantárgyelemek megnevezései, ugyanakkor azok differenciálódása ellenére is az egyes stúdiumok, a teljes műveltségterület egymást átható komplexitása jellemzi munkánkat. Mindig sikerült megvalósítani tanszékünkön az összehangolt oktatást, a képzés tartalmi szempontjainak szem előtt tartásával, az elvárható hallgatói követelmények teljesítésével és a közoktatás kihívásainak, igényeinek való megfeleléssel. A vizsgált évtizedekben öt tantárgyelem konstans a képzésben, de amikor külön tantárgyelemként nem is jelenítődik meg a hangképzés, hang-játék-mozgás és a kamarazene a tantárgyak között, akkor is helyet kap és kapott a hallgatók képzésében. Az új bolognai folyamatnak megfelelő 2006-os alapképzésben minden terület megtalálja a megfelelő képzési helyét. Külön tantárgyelemként megjelenítve, vagy beépítve más tantárgyakba. Külön tantárgyelem: a szolfézs-zeneelmélet, a hangszerjáték, az ének-zene tantárgypedagógia, a karvezetés és a zenetörténet. Más tantárgyelembe épült be: a hangképzés, a szolfézs - zeneelméletbe; a hang - játék - mozgás a tantárgypedagógiába; a kamarazene pedig a hangszerjátékba. Továbbá a három féléves műveltségterületi szabadon választható sávban külön óraszámmal és kreditértékkel hangsúlyos helyen is szerepeltetjük ezeket a tantárgyakat.

2. ábra: Az ének-zene szakkollégium/műveltségterület tantárgyai (1975–2006)

(A jelmagyarázat rövidítései: É-SZ-Ze = ének, szolfézs, zeneelmélet; karvez. = karvezetés; hangsz. = hangszerjáték;  Zi-Zt = zeneirodalom, zenetörténet; tp.= tantárgypedagógia; h-j-m = hang-játék-mozgás)

 

Amennyiben áttekintjük a különböző tantárgyelemek arányait szembetűnő a változás a szolfézs-zeneelmélet óraszámában. Napjainkra itt történt a legnagyobb csökkenés, de ugyanakkor az is látható, hogy a karvezetés óraszáma lényegesen emelkedett. Tehát az átrendeződés egy másik szinten erősítette a hallgatók képzését, amivel a szakmai munkára való intenzívebb felkészítést szorgalmazzuk. Az önképzésben sokkal inkább számítunk a hallgatók aktív tanulására, míg a közösségben végezhető gyakorlati tevékenységre nagyobb hangsúlyt fektetünk a tanórákban.

 

 

3. ábra: A képzési területek arányai a szakon (%) – 2006

 

A 3. ábra jól érzékelteti a különböző képzési területek arányait a szakon, a négyéves alapképzés teljes 3000 tanórás viszonylatában. Az ének-zene aránya az általános tanító szakon 4%, az ének-zene műveltségterület aránya 12%, a szabadon választott fakultációban 1,5%. Amennyiben a hallgató az ének-zene műveltségterületet választotta, a többi tárgyat is tanulja, így a kötelező órakeretben mindösszesen 17,5%-ban fogalakozik zenével. Az énekkari foglalkozások óraszámát és egyéb zenei tevékenységekre fordított időt ezen felül kell számolnunk. Bergenben, 2002-ben a 25. ISME (International Society for Music Education) konferencián, a norvég szakemberek arról szóltak, hogy egyre nagyobb szükség van korunkban a művészeti nevelésre. Ezért a tanítóképzés óratervében a művészeti nevelés tárgyait legalább 30%-ban szerepeltetik. Ezzel azt kívánják elérni, hogy maguk a pedagógusjelöltek ismerjék fel a művészeti nevelés fontosságát, tudják módszertanilag is kezelni a művészeti nevelés anyagát, hogy aztán ennek szükségessége bennük meggyőződéssé válva beépüljön a napi pedagógiai gyakorlatukba. (Laczó 2002:3)  A hazai arányokat tekintve elmondhatjuk, hogy ez csak abban az esetben valósul meg, ha a hallgató művészeti (pl. ének-zene) műveltségterületet végez. Azonban tudjuk, hogy e hallgatók aránya a képzésben nagyon változó. A kaposvári hallgatóknál a 2009–2010-es tanévben az egyes évfolyamokon külön-külön megjelenítve az adatokat, az 5. táblázatban mutatjuk be a megoszlásokat.

 

5. táblázat: Tanító szakon a hallgatók létszáma (Kaposvár, 2009)

 

 

Egyértelmű, hogy csak kevés hallgató – minden hatodik – kap ilyen jellegű (zenei, művészeti) felkészítést. Érdemes lenne ismételten elgondolkodnunk, hogy milyen arányú legyen a hallgatók felkészítése a művészeti tárgyakban, hogy valóban felkészítsük őket a kisgyermekek, az 1-6. osztályos tanulók megfelelő nevelésére.

Miért fontos számunkra a hallgatók zenei képzésért érzett felelősség? Milyen tudással érkeznek a hallgatók, mit kapnak a képzés ideje alatt és mit adnak majd tovább tanítványaiknak? Azok a hallgatók, akik ebben a tanévben végeznek, először vesznek részt a bolognai rendszerű, lineáris képzésben. Alsó tagozatos kisiskolások 1994–1998 között voltak, őket már a hároméves főiskolai képzésben végzett tanítók is taníthatták. Most végző hallgatóink tanítványai először 2022-ben kezdhetik meg tanulmányaikat a tanító szakon. Ebben az összefüggésben is elgondolkodtatók Kodály éppen 80 évvel ezelőtt, 1929-ben megfogalmazott szavai, mely szerint: „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. (Néha még a jó is.) De a rossz tanár harminc éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét.” (Kodály 1929:43) Mai ismereteink szerint, ha tanítóink valóban életpályájuknak tekintik majd hivatásukat, több mint negyven évig lehetnek a kisiskolások nevelői. Így fél évszázad múlva is beiskolázható egy-egy végzett tanítónk tanulója a jövő tanítóinak képzésébe.

  A diákok iskolai teljesítményét elsősorban a tanárok minősége határozza meg. Az oktatási rendszerek sikeres fejlesztése érdekében végzett kutatásokban három tényezőt emelnek ki: megfelelő emberek váljanak tanárrá, eredményes oktatókká képezzék őket és a lehető legjobb oktatást kapja meg minden gyermek. Ezek a kutatási következtetések olvashatók a McKinsey jelentésben (Barber, M.Mourshed, M. 2007), a magyar közoktatás megújítására tett javaslatokban (Kárpáti 2008) és az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development) nemzetközi tanárkutatás eredményeiben is (TALIS 2009). A tanítóképzésben, az ének-zene területre fókuszálva is ugyanezeket mondhatjuk el. Az ének-zene alkalmassági vizsga jelenti a szelektálást, a képzés kettőssége – általános illetve műveltségterületi képzés – ad egy újabb specializációs lehetőséget, hogy aztán a tanulmányok befejezése után hallgatóink tanítványaik sikeres nevelői legyenek. Beteljesítsék, az egyre bővülő-mélyülő három pedagógiai kör – a művészeti nevelés, az esztétikai nevelés, az általános személyiségfejlesztés – elméletének és gyakorlatának az egységét, összhangját, harmóniáját, melyet újként a nevelés történetében Kodály Zoltán alkotott meg. (Mészáros 1997:293) 

 

Felhasznált irodalom

 

1938. XIV. tc. a tanítóképzésről. Megjelent az Országos Törvénytár 1938. évi április 30-án kiadott 5. számában.

Ádám Jenő (1944): Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján. Turul Kiadás, Budapest.

Barber, M.Mourshed, M. (2007): Mi áll a világ legsikeresebb iskolai rendszerei teljesítményének hátterében? McKinsey&Company, http://oktatas.mholnap.digitalnatives.hu/ images/Mckinsey.pdf  Letöltés ideje: 2009.11.04

Bónis Ferenc (1994, szerk.): Így látták Kodályt. Nyolcvan emlékezés. Püski Kiadó, Budapest.

Ittzés Mihály (1981): A zenei nevelés helyzete Magyarországon : összefoglalás az MTA–OM Zenei Nevelési Munkabizottságának tevékenységéről. MTA Zenetudományi Intézete, Budapest.

Kárpáti Andrea (2008): Tanárképzés, továbbképzés. In: Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért. Ecostat, Budapest. 193–215. p.

Kelemen Elemér (2007): A tanító a történelem sodrában. Iskolakultúra-könyvek 32. Sorozatszerk.: Géczi János. Iskolakultúra, Pécs.

Kis Jenőné Kenesei Éva (2007): Kodály Zoltán a tanítók képzéséről. In: Iskolakultúra, 17. évf. 11–12. sz. 151–163. p.

Kodály Zoltán (1929): Gyermekkarok. In: Kodály Zoltán (1982): Visszatekintés I. Szerk.: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. 38–45. p.

Kodály Zoltán (1956): Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket! In: Kodály Zoltán (1982): Visszatekintés I. Szerk.: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. 304–308. p.

Kodály Zoltán (1962): Egy kis számadás. In: Kodály Zoltán (1982): Visszatekintés III. Szerk.: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. 99–112. p.

Ladányi Andor (1988): A felsőfokú tanítóképzés előzményei (1945–1959). In: Tartalmilag megújított négyéves tanítóképzés : Helyzetfeltáró előtanulmányok. Szerk.: Magyarfalvi Lajos. OPKM, Budapest. 47–63. p.

Laczó Zoltán (2002): A 25. ISME konferenciáról Bergen, 2002. augusztus 11–16. In: Parlando, 44. évf. 6. sz. 2–6. p.

Mészáros István (1997): Kodály Zoltán. In: Magyar iskola: 996–1996. Előadások, cikkek, beszédek. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. 290–294. p.

Németh András (1990): A magyar tanítóképzés története, 1775–1975. Zsámbéki Tanítóképző Főiskola, Zsámbék.

Szabó Helga (1980): Torzulások a kodályi zenei nevelés általános iskolai alkalmazásában. In: Kodály-mérleg, 1982. Tanulmányok. Szerk.: Breuer János. Gondolat Kiadó, Budapest. 302–310. p.

TALIS (2009) „Teaching and Learning International Survey”: Pedagógusok az oktatás kulcsszereplői. Összefoglaló jelentés az OECD nemzetközi tanárkutatás (TALIS) első eredményeiről. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest.

Tanterv és program a tanítóképző intézetek részére. (1964): Tanító szak. Művelődésügyi Minisztérium, Budapest.

Turmezeyné Heller Erika (2007): A tanító- és óvodapedagógus-képzésbe belépő hallgatók zenei hallásának vizsgálata. In: Pedagógusképzés, 5. évf. 1–2. sz. 85–96. p.

 

 

 



* A Kaposvári Egyetem Pedagógiai Kar főiskolai docense (kenesei.eva@ke.hu).