Találkozás Pongrácznál és Pongráczcal*

 

 

Születésének centenáriumán a művész már sokszor messze jár a rá emlékezőktől. Pongrácz Zoltán még szinte itt van velünk, öt esztendeje köszönthettük a keveseknek kijutó magas évszámú születésnapon. S közelünkben érezzük, hiszen tanítványok sora gondolhat rá hálás szeretettel. Nem tudom, milyen lehetett javakorabeli férfiként ezen intézmény falai között, de már ősz mesterként a Zeneakadémián csöndes, szelíd, jó kedélyű professzora volt az új tanoknak. Az elektronikus zenének – akkor még így hívták azt, amit ma pontosabban elektroakusztikusnak nevezünk. Az én 70-es évekbeli diákkoromban kezdődött e hipermodern zenei világ befogadtatása az akadémikus falak közé. Hihettük volna: az új megszállottja harsányan hirdeti majd az újdonság szellemét. Ő azonban bölcs toleranciával kezelte a félve, netán kétkedve közelítőket is. Kiszolgált minket a tudással, de nem kívánta, hogy zászlóvivőkké váljunk. Bizonyára az is ott munkált benne, hogy maga sem elektroakusztikus zeneszerzőnek „született”, hogy maga is sokat – sőt, mennyiségileg jóval többet is – alkotott a hangszeres és énekelt zene terén. Nem messianisztikus, hanem missziós tudata volt: nem tekintette a zene „megváltásának” az elektroakusztikus kísérleteket, hanem küldetést érzett az ismeretlen eszközök által kelthető újszerű hangzásvilág kompozícióvá nemesítése iránt. Az elektroakusztikus komponálás némiképp olyan, mint az újságírás. Mondják: a tegnapi újságnál nincs elavultabb. Miként ott a frissülő híranyag, itt az évről-évre megújuló technikai lehetőségek avítják a rájuk alapozódó hangkeltést. Hangkeltést mondok, nem zenét. Mert a zenét nem avítja semmi. A művészet, a kompozíció ereje elfedi a technika „ráncait”, s a kifejező erő meg a konstrukció tökélye süt ránk a mű „szeméből”. Ezért friss például a magyar elektroakusztikus zene egyik alapműve, a Mariphonia ma is, aminek ihletőjét és hangzásának, sőt, arányainak „alapanyagát”, a zeneszerző feleségét, Mária asszonyt most is itt köszönthetjük. Lám, ez a mű keletkezésekor áttörte a vasfüggönyt: a zeneileg nagyra értékelt, de akkor még az elektronikus muzsikában cseppet sem jegyzett Magyarországról a műfaj központja, Bourges zeneszerzői versenyében mindjárt az első díjat hódította el. S áttöri az idő falát is: több mint négy évtized után sem muzeális, hanem elevenen hat.

 

Pongrácz Zoltán hozta be Magyarországra az elektroakusztikus zenét, utrechti tanulmányainak köszönhetően. A nála öt évvel fiatalabb Patachich Ivánnal a híradófilm-gyártás műhelyében folytatták az alkimistákéhoz hasonlítható kísérletezésüket. Aki ennyit tesz valaminek a meghonosításáért és hazai felépítéséért, azt könnyen elérheti a beskatulyázás. Fontos, hogy miközben Pongrácz Zoltánon nem bélyeg, hanem kitüntető címként ragyog a műfaj hazai apostolának titulusa, az utókor ne feledkezzék meg két operájáról, táncjátékáról, oratóriumairól, kantátáiról, zenekari és kamaradarabjairól, dalairól, kórusairól sem.

 

Ez a tábla most nagyon jó helyre kerül. Kodályé közelébe, aki Pongrácznak tanára volt. S akinek Pongrácz nem lett epigonja, akinek árnyékából éppúgy ki tudott tekinteni az Orff-zenekar zenei nevelő és hangzásvilága felé, mint a gamelán ütősmuzsika vagy épp az elektronika irányába. Jó helyre kerül a tábla: egy nagyhírű iskolába, ahol növendékek sokasága halad majd el előtte. S ha sokszor elrohannak is alatta, ha gondok és sikerek terelik is el őket, „óhatatlanul” fel is pillantanak rá. Sok méltatlanul feledésbe merülő zeneszerzővel ellentétben ismertté válik előttük a neve. Netán még találkozópont is válik belőle: „Óra után a Pongrácznál!...”

 

Azt kívánom mind e diákoknak: Pongráczcal is találkozzanak!

 

Hollós Máté

 



* Elhangzott a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola és Zeneiskola – AMI emléktábla-avató ünnepségén Debrecenben, 2012. február 14-én.