„Egy hangszer voltam az Isten kezében”
Havasi János monográfiája Pécsi Géza életútjáról
A jóembereknek többes számban életek járnak ki, azért, hogy valamennyit megszenvedjék. Váltságdíjuk az előlegezett remény és a későn érkező öröm (ha egyáltalán megérkezik). Pécsi Géza életei példa értékűek ebben a tekintetben (is). Jó embernek szánta a sorsa, amit egész életében teljesített is, jótékonysági munkálkodása elvezeti a Kolping mozgalomig, betegotthonok, kápolnák építéséig. Zenész életét énekkari tagként kezdi közben orgonista, majd karnagy és karmester. Főéletét azonban nevelőként tölti, amely természetesen öleli magához egész létét. Zenetanár. És ebbe a fogalomba az ő esetében bele játszik a képzés, az oktatás minden lehetséges formája (amelyekhez jómaga még újakat talált ki) egyetlen magasztos cél érdekében: széppé-jóvá-igazzá tenni életünket a zsenge gyerekkortól serdűlő korunkon át tovább, végig-végig mindenki számára.
Havasi János, kiváló ismerője a fenti életeknek. Végig követte és követi Pécsi Gézát életútján, a halmozódó évtizedek során számos tanulmányban, könyvben vagy filmen számol be izgalmas elevenséggel a pálya minden kiemelkedő eseményéről. Kitartó munkájának koronája a nem régiben megjelent monográfiája Pécsi Gézáról, Egy hangszer voltam az Isten kezében címmel[1].
Életművét 2008-ban Jó ember díjjal tüntették ki. Ebből a feledhetetlen ünnepi alkalomból idéztem a díj honlapjából: „A kuratórium olyan személyek jelölését várta a díjra, akik a szívükkel látva egyszerűen csak teszik a dolgukat önzetlenül, és közben észre sem veszik, hogy milyen sok ember javát szolgálják a széleskörűen értelmezett kultúra területén”. Szebb-jobb, találóbb kitüntetés nem érhette volna a 2008 május 22-én 81. születésnapját ünneplő Pécsi Gézát![2]
A jóembereknek kijáró életutak történetét Pécsi Géza esetében minden téren számos keserűség, szenvedés, gáncsolás, rosszindulat, sikertelenség kövezi vajmi kevés megkésett elégedettséggel. Ám a monográfia oldalain – a szándéktól a következményig – kiderül, hogy a nagycél már-már emberi erőt meghaladó, kitartó követése, ha megkésve is, eredményes volt. Minden gonoszkodás ellenére.
Rossz idők járták át akkoron a megszenvedett életeket. Rossz idők kínpadján járta kényszerűn groteszk táncát a szenvedés. „A nyolcvanas évek elején a párthatározatokra, a munkásállamra hivatkozás látszott célszerűbbnek- «add meg a császárnak, ami a császáré» –, ma a versenyképesség, a kreativitás, a kompetencia, a konvertálható tudás a bűvös jelszó. De vajon lett-e foganatja Pécsi Géza és a felismerésben osztozó pedagógusok elmondott, leírt szavainak, bemutatott példáinak? Szomorúan kell megállapítanunk, hogy ahogy a munkásállamnak nem kellett a művelt munkás, úgy a piacgazdaság is csak szavakban tart igényt a sokoldalú alapképzettséggel rendelkező, a «holtig tanulásra» képes, fizikailag és érzelmileg is kiegyensúlyozott fiatalokra” – írja szerzőnk a 10. oldalon. Valójában a szándéktól a következményig tartó viszony ellentéteződése áttevődött az eszmény és a valóság relációjára és ellenmondássá éleződött. Nem véletlenül idézi Havasi János az első zenei élmény életet adó fontosságáról Kodály Zoltán szavait: „Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatalok lelkét a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni, ezt megszerezni az iskola kötelessége"(10).
Pécsi Géza életműve átöleli a kodályi ars pedagogica zeneszeretetét teljes egészében, a kis- és nagymesterművek egyetemes szorgalmazásában a befogadás élményétől az öntevékeny előadás felülmúlhatatlan öröméig, főleg az ifjúság, a szakiskolákban, technikumokban tanuló ifjúság soraiban. Munkássága a zene bensőséges megértését és birtokbavételét abban a kettős, párhuzamos tevékenységben váltotta valóra - és ezt tükrözik írásai, kézi könyvei is –, amelyek az adott műalkotás megtanulásának és átélésének a szerves egységére alapozódnak. Valóságos kincses tár lehetett számára Kodály biciniumainak ilyen irányú esztétikai üzenete: tanulva örülni zenében és zene által, eljutni az értékek birodalmába megnyitni a nagy titok rejtekét, miszerint a víz egyetlen cseppjében is felismerhető a tenger hatalmassága.
Pécsi Géza vallomása minderről a szakiskolások énekkari képzése kapcsán szól: „A kórusmunka célja nem elsősorban a szereplés, hanem a zene személyiségformáló hatása, hogy az énekkaros mustármag legyen környezetében, az osztályában, a munkahelyén és a családjában. Ezen kívül azt is bizonyítani kell, hogy kórusban énekelni, azonos dobogón szerepelni hasonló korú gimnazistákkal önbizalmat, önbecsülést ad, s egyben eltünteti a válaszfalakat szellemi és fizikai dolgozók között”(47).
A tani-tani józsefattilai tétel fanyarú humora bátorító princípiumra emelkedve tükröződik például a Bicina hugarica első füzetében, a Verseghy Ferenc disztichonjának, Az igaz bölcs időmértékes verselésének metrikus magyarításában, avagy a szinkópa kitüntetésében a második füzetbe illesztett csodaszép miniatúrában, a Weörös Sándor költeményére írott Rigók dalában, nem is beszélve a 33., a 124.és a 126 genfi zsoltár kétszólamú feldolgozásairól a harmadik füzetben. Hiszen mind három füzet élményanyaga arra paradigma, hogy a magyar vokális zene hangvétele kiváló lehetőséget biztosít a többszólamú zenei gondolkodás kialakítására, arra amit komponistáink, sajnos kis mértékben alkalmaznak zenei diskurzusaikban, legtöbbször a homofon gondolkodás kétes hitelességére hagyakozva a népdal, és a népdal-intonációból fakadó dallam műzenei feldolgozását.
Havasi János monográfiája híven tükrözi Pécsi Gézának az esztétikai élmény biztosítására alapozott pedagógia munkásságát. A zenei értékek befogadása, amelyben a kanti ízlés-antinómia érvényessége tükröződik – a szabadon megélt, de szükségszerűen ható élmény jelenléte – Bárdos Lajos erdélyi kortársának, a hegedűművész, karmester és zenepedagógus Nagy Istvánnak művészi létfelfogásával is egészében egybevágó. Minket, tanítványait, akár Pécsi Géza, az élményszerzés művészetére oktatott. A társművészetek párhuzamos elemzésére, az őszi, tavaszi természet nyújtotta örömök átélésére, oly módón, hogy mindez meghatványozottan tükröződjék az énekelt vagy vezényelt partitúra előadásának hitelességében anélkül, hogy lemerevedett érzelemtársítássá egyszerűsödne.
Pécsi Géza ars poeticája a zene birtokbavételét, éppen az esztétikai élménynek jegyében fogalmazza meg. „Nem elégszik meg azzal – írta róla Agócsi László a jeles zenepedagógus, – hogy egy-egy iskolában egy-egy válogatott társaság énekeljen, hanem a munkásifjúságot, az egész munkásifjúságot akarja a muzsikához elvezetni. Ez is Kodály gondolata, aki azt mondta: ha írni és olvasni tudunk, utána következhetnek már a nagy mesterek művei. Ahogy ismerem Gézát, addig nem nyugszik, amíg meg nem valósítja elgondolását. Fáradhatatlan és nem ismer akadályt, pedig gördítenek elé éppen eleget!"(57).
„Nem lenne teljes Pécsi Géza pályaképe – olvassuk a monográfia záró fejezeteiben –, ha nem ejtenénk szót folyamatos - sokkal kifejezőbb régies szóval élve: ernyedetlen – karitatív munkájáról. Annál is kevésbé, mert ez a tevékenység ugyanolyan szerves része életművének, mint a tanítás, a kutatómunka, a karvezetés.” Majd így folytatja: „Nyilvánvalóan az otthoni neveltetés, továbbá őszintén, nem farizeus módon gyakorolt vallása, belső meggyőződése alakította úgy személyiségét, hogy egyszerűen nem tudta tétlenül nézni mások kiszolgáltatott helyzetét. De kellett hozzá egy, a szovjet megszállás után hosszú időre illegalitásba kényszerített mozgalom is: a Kolping „(167).
Karitatív
tevékenységéből csak egyetlen példa a sok-sok közül: a kozármislenyi ferences
templom felépítéséért folytatott küzdelem. Hosszú, viszontagságos évek után „végül 1994 szeptember 8-án letették az intézmény
alapkövét. Nagy elégtétel Pécsi Géza számára,
hogy az alapkőbe elhelyezett dokumentumban név szerint is megemlíti őt a
legfőbb adományozó zürichi Kolping elnöke,
megemlékezve a betiltott magyarországi Kolping Szövetség újjászervezéséért és a kozármislenyi
kolostor megépítéséért végzett áldozatos
munkájáról. Aztán évek múlva elkészült az egész komplexum – a templom, a
Svájcból hozott Kolping-oltárral, a betegápoló nővérek kolostora és az idősek
betegotthona is. (Sajnos a közösségi terem még hiányzik.) Végül a toronyban
megszólalhatott az ugyancsak Svájcból hozott
harang, amelyet a már nagyon beteg Josef Eberli szentelt föl” (228-229).
A Pécsi Géza ars poetica éltető erejét már Bárdos Lajos jelezte: „A Kulcs a muzsikához című összeállítást
kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Nagy misszió vár rá! Régi tapasztalat: a
zene gazdagítja a kedélyt, nemesíti
az ízlést, fogékonyabbá tesz más szépségek iránt" - írta a könyv ajánlásában
(106).
Ebben a
misszióban fonódtak eggyé életei, szenvedései, örömei tanítványaiéval,
családjával, s tovább idézve a címadó Juhász Gyula-vers sorait, e misszió
jegyében köszöntjük a 85 éves Pécsi Gézát és a remek monográfia szerzőjét,
Havasi Jánost:
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek...
Kolozsvár, 2011 szeptember 18-án,
kiegészítve 2012 március 31-én
Angi István