EISENBACHER ZOLTÁN*

 

24. Mini-Fesztivál

 

A kortárs zene kedvelői ismét a Művészetek Palotájában találkoztak január vége felé, amikor a 24. Mini Fesztivál adott nagyszerű alkalmat az együttlétre. Most is egy teljes hétvégét fogott át a rendezvény, melyen a hagyományoknak megfelelően elhangzottak bemutatók, régebbi kompozíciók, kamaradarabok, zenekari művek. Mindazonáltal valahogy az a benyomás hatalmasodott el rajtam, hogy a tavalyi fesztivál színesebb, sokrétűbb volt. Talán a kórusok szerepeltetésének, talán a külföldi vendég együttes fellépésének hiánya, talán a más nemzetiségű zeneszerzők viszonylag csekély száma okozta, vagy mindhárom együtt, de bennem mindenesetre valamiféle hiányérzet fogalmazódott meg. Mindezt természetesen nem a szervezők hibájául kívánom felróni, hiszen mindenki tudja, milyen hatalmas és háládatlan feladat egy ilyen rendezvényt létrehozni. Valószínűleg nem rajtuk múlott, hogy a beharangozott amerikai Alarm Wil Sound végül nem jött el, s a fellépő együttesek is – a nagyzenekari estet leszámítva – kis létszámúak voltak. A művészi érték azonban most is igen magas volt. Több kiváló művet is hallhattunk.

 

Az első este a kamaramuzsika jegyében telt. Klasszikus összeállítású Fúvósötös nyitotta meg az elhangzó művek sorát. Bozay Attila (1939 – 1999) 1962-ben komponálta ezt az alkotását. Az idén immár fél évszázados mű még mindig frissességével nyűgöz le. Rá jellemzően a zenei anyagban modern, népzenei és neoklasszikus motívumok egyaránt felfedezhetőek. Az egymástól szünetekkel

jól elkülöníthetően három részre tagolódó mű két szélső összetevője újabb attacca részekkel bővül, így hozva létre az öttételes formát. Felépítésükben a klasszikus formákat idéző tételek között a rondó- és háromtagú formák szerkezete fedezhető föl. Igényes szerkesztésében, helyenként magyaros dallam- és ritmus-emlékfoszlányaiban jól reprezentálja az MZT alapító zeneszerzőjének második alkotói periódusát. Gyöngyössy Zoltán fuvolaművész közelmúltban történt tragikus halála miatt a fúvósötös a tervezetthez képest más összeállításban szólalt meg.  Hegyesi Gabriella – fuvola, Kollár Béla – oboa, Varga Gábor – klarinét, Varga Zoltán – kürt, Fehér Tibor – fagott. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának művészeiből alakult együttes az összeszokottság biztonságával, magas művészi fokon adta elő a kompozíciót.

 

A következő műsorszám, Horváth Barnabás (1965) Hat etűd két hegedűre és két brácsára című darabja volt. A mű a címnek megfelelően valóban gyakorlatok füzére. Az első tétel egyenletesen zakatoló ostinato ritmusa fölött kettősfogások szólalnak meg. A második tételt mixolied skála kezdi, majd többféle hangsor hangzik föl az ebben a tételben is fölfedezhető makacs – pontozott – ritmusképlet alkalmazásával. A harmadik etűd tükörmozgásra épül, a negyedik végig pizzicato játékmódot alkalmaz a Még azt mondják nem illik… magyar népdal feldolgozására. Az ötödik tétel szintén népdal, a Jaj, de szerencsétlen időre jutottam kezdetű sirató széttördelt sorainak üveghangok által körülölelt változata. A hatodik etűd a Rondo – Hommage à Philip Glass, mozgalmas, repetitív hangzatfelbontásai, az amerikai zeneszerző stílusát idézi.

Az előadók, Szecsődi Ferenc – hegedű, Violinetta duó (Füzesséry Attila – hegedű, Dudás Eszter – brácsa), Tuzson Edina – brácsa, egészében jól és felkészülten oldották meg feladatukat, bár néhol bántó tisztátalanságok is előfordultak.

 

A harmadik alkotás Madarász Iván (1949) Triptychonja volt. A Fejér Andrásnak ajánlott mű címe azonnal régi templomok szárnyas oltárait juttatja eszünkbe, bár itt nyilvánvalóan általánosabb hármasságról van szó. A valóban három részre tagolódó műben a harsona és a zongora klasszikus kamarazenét játszik. Az első részben különálló motívumokként szólalnak meg a hangszer szélső regiszterei, míg a másodikra mozgalmasabb dallamvezetés jellemző. A harmadikat a glissandók teszik jellegzetessé. Fejér András harsonázása és Kéry János zongorajátéka méltó előadásban szólaltatta meg a művet.

 

Negyedikként Vántus István (1935 – 1992) Parabola című alkotását hallgathattuk meg. A szép dallamvezetésű, szélső részeiben meditatív jellegű, igényes művel méltóképpen emlékezett a Fesztivál a húsz éve elhunyt zeneszerzőre. Déri György gordonkajátéka egy-két kettősfogásnál tapasztalható elbizonytalanodástól eltekintve meggyőző volt. Kovalszki Mária érzékenyen, jól zongorázott.

 

A szünet előtt Tóth Péter (1965) kamaraműve, a Caprice csendült föl. A sokféle ütőhangszerre komponált vidám, játékos zene motívumai szeszélyesen vándorolnak hangszerről hangszerre, mosolyt csalva a hallgató arcára. A Sonus ütőegyüttes tagjai (Bruda Jenő, Domoki Soma Levente, Laczkó-Pető Balázs, Szalai Tamás, művészeti vezető: Szabó István) nagy hozzáértéssel, jókedvűen szólaltatták meg a darabot.

 

A szünet után Szokolay Sándor (1931) II. vonósnégyesét hallgathattuk meg. Kossuth – és sok egyéb megtisztelő – díjjal elismert kiváló zeneszerzőnk 1981-ben komponálta a darabot, Bartók Béla emlékére. Ez a kamaramű a zene lehetőségeit, fejlődési irányait kutatja, amire a vonósnégyes ideális lehetőséget kínál. Már az első tétel pizzicatói megmutatják a kísérletező kedvet. A különleges hanghatások, játékmódok és kompozíciós technikák végig rendkívül izgalmassá teszik a művet. Különösen igaz ez az aleatorikus részekre, valamint az elhangolt húrokon megszólaló dallamokra. Az alkotás mégis a hangnemi kohézió, a komponáltság, a szervezettség egyértelmű benyomását kelti. Vitathatatlanul jelentős alkotása az életműnek. A Somogyi vonósnégyes (Somogyi Péter – hegedű, Lendvay György – hegedű, Tóth Balázs – brácsa, Pólus László – gordonka) végig magas művészi színvonalon, meggyőző magabiztossággal játszott.

 

A következő mű Virágh András Gábor (1984) Tetra for Alto Saxophone and Piano című kompozíciója volt. A fiatal zeneszerző 2010-ben írta ezt a művet a Seleljó testvéreknek. A négy részre tagolódó műben visszatérő motívumok teremtik meg az egységet. A szerző a glissandóknak és a billentyűk csattogásának is jelentős szerepet juttat művében. Seleljó Erzsébet és Seleljó Irén  (alt szaxofon ill. zongora) ifjú előadóművésznők nagyszerűen adták elő a darabot.

 

Hollós Máté (1954) For two, for cellos című három tételes alkotása – mint címe is mutatja – gordonkára írt duó. A széles dallamíveket, éneklő melódiákat megszólaltató első rész után, a középső gyors pizzicatói fölött bartókos motívumtöredékek szólalnak meg. Játékos utalások, zenei tréfák, a vájt fülű hallgató szórakoztatására. A harmadik tétel pedig ismét az első hangulatára utal vissza. Frappáns, szerethető darab. Sajnos az előadók – Pólus László és Déri György, gordonka – intonációs problémákkal küzdöttek.

 

Bánkövi Gyula (1966) műve a 4x4 sokoldalúan használja ki a négyes szám kínálta lehetőségeket. Négy tétel, négy előadó, négy téma. A rézfúvós kvartettre íródott alkotás nagyszerűen él a hangszerek adott karaktereivel. Kihasználja a modern kor új megszólaltatási ötleteit is, ily módon egy élvezetes, változatos művet hozott létre, mely nem nélkülözi a humort sem. Horváth Bence – trombita, Varga Zoltán – kürt, Káip Róbert – harsona, Vida Róbert – tuba, kiváló előadásban szólaltatta meg a darabot.

 

A második nap délutánja a Trióhangverseny jegyében zajlott az Üvegteremben. Elsőként Sári József (1935) Három dragonyos kockajáték közben című darabját hallgathattuk meg. Az újabban csak a Napfogyatkozás című opera alkotójaként emlegetett szerzőnek ezúttal egy jóval korábbi művéről van szó. Az 1978-as kompozíció első tétele a pizzicatók és staccatók szaggatott kockadobásai. A lassú tétel a távoli hangzások, gyors repetíciók, glissandók különleges hanghatásaira épít, míg az utolsó tétel Bartók Táncszvit emlékeket ébreszt. A kockázás esetlegességét megidézendő, a kalkulált véletlennek nagy szerepe van a darabban. A végére elszabadulnak az indulatok, „felrobban a forma” (Farkas Zoltán). Szabó Ferenc János – zongora, Tornyai Péter – hegedű, Rohmann Ditta – gordonka, érzékenyen tolmácsolták a művet.

 

Zombola Péter (1983) Virág voltam című munkája Radnóti Miklós Gyökér című versének utolsó versszakára íródott. A fájdalmas hegedűszó – mely makacsul visszatér mindig ugyanarra a hangra – alatt-fölött szólal meg az ének, mely ily módon autentikus megzenésítése a vers halálváró hangulatának. Szakács Ildikó – ének, Gulyás Nagy György – brácsa, Szabó Ferenc János – zongora, mély átéléssel, szépen megformálva adta elő a kompozíciót.

 

Pócs Katalin (1963) Trió hegedűre, csellóra és zongorára című kéttételes szerzeményének első fele lassú, elgondolkodó. A második zaklatott ritmikájú, nyugtalan, feszült tétel. Tornyai Péter – hegedű, Rohmann Ditta – cselló, Szabó Ferenc János – zongora, hibátlanul tolmácsolta a művet.

 

A délutánt Kocsár Miklós (1933) 1976-ban íródott Kassák-dalok című ciklusa zárta. A sorozatba öt vers tartozik, az Alkonyi szél, Monoton, Ó csend, Széltölcsér, Hétköznapi csoda. Érdekes-különleges a trió összeállítása, az ének, fuvola, cimbalom. A szerző él is a maga teremtette lehetőséggel, jól használva ki a kínálkozó adottságokat. A zene mindenhol törekszik a versek hangulatának lehető legpontosabb visszaadására. Az első tétel elandalodó dallamai, a második gyors staccatói, a középső hosszú, kitartott hangjai, a negyedik örvénylő motívumai, az utolsó bolyongó, céltalan dallamai mind-mind ezt a célt szolgálják. Kocsárt többször is megihlették Kassák szerzeményei, ebben az esetben is maradandó élmény a két alkotó találkozása. Csereklyei Andrea – ének, Dratsay Ákos – fuvola, Szakály Ágnes – cimbalom, szépen, mély átérzéssel szólaltatták meg a dalciklust.

 

A zene után Hollós Máté irányításával beszélgetés következett, melyben ismét a kortárs zene ismertsége, elfogadottsága került szóba. A vitaindító felvetés úgy szólt, hogy milyen következményei lennének, ha ma is csak kortárs zenét hallgathatnánk, mint tették azt elődeink néhány száz évvel ezelőtt. A hozzászólók többsége azonban megvédte a mai koncertgyakorlatot és a „konzerv” zenét, mondván, hatalmas veszteség lenne, ha lemondanánk az eddig létrehozott művekről. Nem beszélve arról, hogy valamire való zeneszerető, ezt saját elhatározásából nem is tudná megtenni. A végső konklúzió aztán úgy hangzott, hogy a helyes arány megtalálása a varázsszó. 

 

Ugyanez nap este került sor a THReNSeMBLe nevű együttes hangversenyére. Az elnevezést a zenészek nevéből állították össze. 2008-ban alakultak, s azóta szép sikerrel szerepelnek. Tagjai: Tornyai Péter – hegedű, brácsa, zeneszerző, Horváth Balázs – karmester, művészeti vezető, zeneszerző, Rohmann Ditta – gordonka, Nevelő János – ütőhangszerek, Futó Balázs – zongora, Madai Zsuzsanna – fuvola, Bartek Zsolt – klarinét, blockflöte, fúvóshangszerek.

 

Első darabjuk Tornyai Péter (1987) Abfall Musikja volt. A hulladék zene cím valószínűleg az önmagában értéktelent, máshonnan megmaradtat jelenti. Bár ezek a maradékok olykor összeállni, újrahasznosulni látszanak, mégis sokszor megmaradnak felhasználatlanul. Nem eldöntött az sem, hogy „tiszta” zenét, vagy esetleg pantomim előadást látunk-hallunk. Éppen a zene hulladék jellege miatt, az előadás minőségét sajnos nem lehetett egyértelműen meghatározni.

 

A következő mű Kőszeghy Péter (1971) Keen című munkája volt. A darab invenciózusan indul, érdekes hangelcsúsztatások teszik izgalmassá. Magyar népdalra és siratóra egyaránt történik utalás, miket glissandós, szekundos, negyedhangos súrlódások vesznek körül. Jellegzetes hanghatás még a vonós falusi bandák megidézése. A mű azonban meglehetősen hosszú, s az időben előre haladva egyre inkább az a benyomás hatalmasodott el rajtam, hogy a szerzőnél elfogyott az ihlet. Az előadók minden tőlük telhetőt megtettek, de a mű második felét ők sem tudták megmenteni.

 

Harmadikként Dargay Marcell (1980) Fragmente című műve következett. Mint a töredékek cím is jelzi, itt valódi újrahasznosításról van szó. Mozart zongoraszonátáinak posztmodern feldolgozása játék a múlttal, játék a hallgatóval. Talán ezt érzékelteti a felhangzó fütty is. Az együttes most is színvonalas előadást nyújtott.

 

Más nemzetiségű zeneszerzőként elsőként Yannis Kyriakides (1969) szerzeményét hallgathattuk meg, a paramyth (088)-ot. A ciprusi származású művész ciprusi mondavariációt zenésít meg, a kékszakáll ottani legendaváltozatát. Egy idős asszony énekli, mondja, kántálja a szöveget, amiből érteni persze semmit sem lehet. Egyrészt a nyelvi – görög – nehézség miatt, másrészt azért, mert elektronikusan eltorzított formában halljuk – hordozóról – hangszeres kísérettel. Az ötlet zseniális, bár már másnak is eszébe jutott. Nagyon jól kezdődik, de sajnos a mű ebben az esetben is túl hosszú, az invenció nem tart ki a végéig. Az előadók ismét magas színvonalon muzsikáltak.

 

Utolsó előtti műsorszámként a Cirkuszoid című performance került színpadra Horváth Balázs (1976) tollából. Tulajdonképpen két esemény egymástól jól elkülönült, mégis szorosan összefüggő történéseként. Az egyik esemény egy szokványos trió, mely hangversenyteremben megszokott módon csak önmagával törődve játssza szólamát. A másik egy bohóc, aki zajosan ki-be pakol egy varázsládát, s mivel civilben ütőművész, ez a zaj ritmussá szerveződik. A két látszólag teljesen függetlenül zajló történés, melyeknek semmi közük egymáshoz, mégis olyan koherens egységgé szerveződik, ami nem nélkülözi a humort sem, s zeneileg is jól felépített, szervezett káoszt teremt. Igazi üdítő élmény volt. A négy muzsikus – zongora, blockflöte, brácsa, ütő – látható élvezettel adta elő a darabot.

 

Az est befejezéseként Georg Friedrich Haas (1953) Sextet című művét hallgathattuk meg. A hat hangszeres – preparált zongora; fuvola, basszus fuvola, piccolo; klarinét, basszus klarinét; hegedű; cselló; ütő – igyekezett minél többet átadni a darabból. Más kérdés, hogy a műből hiányzik a struktúra, nem egyértelmű, hogy honnan hová tart. Bárhonnan elkezdődhetne, és bármikor véget érhetne. Hosszú, kitartott hangok szólnak olykor negyedhangot elcsúszva, melyeket zörejek szakítanak meg. Különleges hanghatásokra törekszik, amik azonban öncélúvá válnak.

 

Az utolsó nap volt a zenekari hangverseny napja. Elsőként Durkó Zsolt (1934 – 1997) Epizódok a B-A-C-H témára című műve hangzott el. A kompozíció 1963-ban a római Santa Cecilia Akadémia vizsgaelőadásán csendült föl első ízben, ahol a szerző Goffredo Petrassi növendéke volt. A Fesztivál alapítójának ez az alkotása immár csaknem ötven éves. Az eltelt idő azonban nemhogy elhomályosította volna érdemeit, hanem egyre megalapozottabbnak tartjuk az akkori értékelést. Bátran leírhatjuk, hogy a darab időtállónak bizonyult. A tág szerkesztésben komponált alaphangok köré szerveződő mű érdekes, változatos, ötletes.

 

A következő bemutató előadáson Olsvay Endre (1961) Ad notitiam című munkája hangzott el. Magyaros jellegű kezdés, olykor bartókos áthallások jellemzik. A négy részre tagolható kompozícióban hagyományos, tudatos megszerkesztettség, precíz kompozíciós munka fedezhető fel. A témának különböző megformálásai, fúgaszerű feldolgozásai. A szimfonikus zenekart konvencionális módon használja, nem törekszik mindenáron erőltetetten eredeti hanghatásokra. Összességében azt mondhatjuk, hogy egy szerethető művet hallhattunk.

 

A szünet előtt Dubrovay László (1943) III. zongoravesenyét adta elő Holics László, és a Miskolci Szimfonikus Zenekar. Az előző darabhoz hasonlóan szintén egytételes, szintén négy részből tevődik össze, s szintén magyaros, bartókos motívummal kezd. Az egész mű összességében mégis egészen más benyomást kelt. Talán lehet mondani, hogy neoromantikus. Olykor Hacsaturjánra emlékeztet, olykor Kodályra. A harmadik rész groteszk indulójának hangvétele igazi telitalálat. Rengeteg az áthallás, az utalás, a kikacsintás. A lassú rész oboaszólója például Hidas Frigyes Oboe Concertojára hajaz. A negyedikben ismét visszajön az első témája, majd grandiózus fináléba torkollik. Kiváló hangszerelés, áradó dallamosság, hatásos felépítés. Egy nagy tudású zeneszerző ragyogó stílusbravúrja. A fiatal zongoraművész jól oldotta meg feladatát. Ahol kellett éneklően dallamos volt, ahol kellett virtuóz, s ahol az volt a feladat, szarkasztikusan gunyoros.

 

A szünet után Sugár Miklós (1952) Jubileumi gondolatok című héttételes zenekari kompozíciójával folytatódott a hangverseny. A cím arra utal, hogy a szerző idén ünnepli hatvanadik születésnapját. A ciklus a Magyar Zeneművészeti Társaság felkérésére, a Mini- Fesztiválra íródott. A tételek általában tempójukban, karakterükben egymással szembeállva követik egymást. A szerző nagy hangsúlyt helyez a ritmikára és a ritmushangszerekre, néha a különleges hangzásokra. Talán ez utóbbiból a rézfúvós hangszereken csak levegőátfújással megszólaltatott zajt keltő ritmus, mintha nem illeszkedett volna elég szervesen a mű egészébe.

 

A Fesztivál záró száma Gyöngyösi Levente (1975) II. szimfóniája volt. Ismét egy négytételes mű. A lassú második kivételével, a többi gyorstétel. Egyik komolyabb, másik táncosabb, néhol stílusjátékot hordozók. A fiatal szerző ígéretes művét hallhattuk. A Miskolci Szimfonikus Zenekar Kovács László vezetésével általában színvonalasan oldotta meg feladatát, bár néhány műben sajnos meggyűlt a baja a pontos hangindításokkal és az együtt játékkal, valamint a tiszta intonációval.

 

2012. január 27 – 29.  Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Rendező: Magyar Zeneművészeti Társaság

                                                                                                                    


* A szerző a fővárosi XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola igazgatója, egyetemi filozófia- és esztétika tanári képesítéssel is rendelkező művésztanár.