GEIGER GYÖRGY*

 

KOTTA A POLCON

avagy

Hrabal mint mentőangyal

 

Ahogy az írónak a tiszta, üres papírlap inspiráló vagy irritáló, munkára késztető, úgy nekem a vonalkázott, pöttyözött, telikottázott jelenti ugyanazt.

 

És az üres.....? Az nem ilyen egyszerű, de talán az is kiderül...

 

Tehát a kotta. Fontos, hogy szép legyen, belülről-kívülről míves, még ha nem is olcsó. Sőt. Az ingyen kapott, vagy fillérekért lemásoltatott kottácskák valahogy másképp viselkednek, mint a nehezen megszerzett, megvásárolt kottatársai. Könnyen szakadnak, gyűrődnek, általában nehezen olvashatók, egy-egy oldal el-el tűnik, vonzzák a pecséteket, anyaguk munka közben morzsálódik. Nagy előnyük viszont, hogy jól lehet őket kölcsön adni. No, de most még a megszerzésnél tartunk. Néha nem egyszerű, de ha végre megvan, a legrövidebb időn belül uzsgyi haza. És jöjjön az első eljátszás összehasonlíthatatlan öröme. Ekkor minden nagyon kézenfekvő és egyszerű. Kis hibák, pontatlanságok nem számítanak, a nehezebb részeken nagyvonalúan átsiklom. Végére érve úgy érzem, remek préda került a célkeresztembe és elejtenem sem lesz nehéz.

 

Önfeledt hangulatban kerül a kotta a polcra. Megnyugszom. Talán meg is feledkezem róla egy időre. Ebben közrejátszik az is, hogy nap mint nap rengeteg jól ismert és méltán ismeretlen kottát kell eljátszanom.  Előbb-utóbb azonban eljön az ideje annak a jó fogásúnak, ami otthon lapul a polcom díszhelyén.

 

Igaz, szinte hibátlanul eljátszottam már, de mivel az időm engedi, simogatom még egy kicsit.

 

Ekkor hamar kiderül: mintha ez egy másik darab lenne. Nem hangszerszerű, unalmas, technikailag megoldhatatlan.

 

Izzadok. De hát a múltkor milyen jól ment. Tetszett is. Még egy darabig próbálom felidézni a korábbi eljátszás hangulatát – esélytelenül, a helyzet csak romlik. A célkeresztben meglátott préda tűnőben van. Azért  nem adom fel. Ceruza a kézbe, a végén radír. A radír talán még fontosabb.

           

            Akkor ezt a részt egy kicsit gyorsabban, de más fogásokkal játszom -  ceruza -.

           

            Na nem, így még sutább mint az előbb, radír.

           

             A levegővételnek csak itt van helye - ceruza -, és ha majd koncerten játszom (elfogom játszani?), mire ide érek, pont megfulladok, radír, ceruza.

           

            Ezt lehetetlen staccato eljátszani - ceruza -.

           

            Hát, legato sem egyszerűbb, akkor inkább legyen igaza a szerzőnek - vagy kiadónak? - radír.

 

Közben arra gondolok, hogy milyen fontos a 3B-s ceruza, így nyom nélkül lehet igaza öt perces váltásban a szerzőnek és nekem is.

 

Vészhelyzet van, előkerülnek a komolyabb technikai segédeszközök:

 

Metronóm;  a szerző szerintem hibás tempójelzéseit ellenőrizendő

Hangoló-gép; már a fülemnek sem hiszek.

Magnetofon;játékomat  veszi ugyan, de a felvétel mégis hallgathatatlan.

 

A küzdelem legfőbb „eredménye”, hogy kiderül: hosszas utánjárással egy nehéz de, jelentéktelen darabot sikerült szereznem, ráadásul képtelen vagyok jelentőssé tupírozni.

 

A kotta a polc mélyére kerül.

 

Szép kis este elé nézek ... és még éhes sem vagyok... Azért a vacsora már kész lehetne... Mikor végre elkészül, a halnak tisztára hal íze van, a mártás túl folyós, a gyerek meg naná hogy az ásványvizet nem tette vissza a hűtőbe, ráadásul  a kutyám átrágta magát a kerítésen, így még bele sem tudok rúgni...

 

Azért ennek a napnak is vége lesz egyszer. De mielőtt ez bekövetkezne, kiderül, hogy Hrabal értelmetlen, szószátyár író, telebeszéli az ember fejét mindenféle sörszagú agyszüleményekkel.

 

„Adagio lamentoso” – Mintha e zenei szakszavakat kötetcímként használva is engem akarna bosszantani, emlékeztetve korábbi kudarcomra. No igen az keserves volt (és talán még adagio is), de arra talán jó, hogy elaludjak rajta, vagy azt is csak félig?

 

Mindenesetre olvasmányom végtelenített szófolyama egy rejtélyes, mindmáig feltérképezetlen tengerbe ömölve morzsálódik, felhígul és veszti végképp értelmét.

 

Ezzel egy időben vagy inkább természetes folytatásként széles szárnycsapásokkal beröppen hozzám maga az író, Hrabal vállán potyázva utazó macskái és röptét segítő galambok társaságában. Körül sem néz, benyúl a polcomra és biztos kézzel kiemeli  A KOTTÁT.

 

Megsuhintja előttem, csak úgy pengnek bele az izmos lapok, majd kitéve a pultomra szigorú vonások közé rejtett Bohumilos mosollyal az arcán, népes társaságával együtt tovatűnik.

 

Az időtlen időhöz illően mindezen történésektől meg sem lepődve reggeli frissességgel ülök a pult elé. Felsőbb parancsot teljesítek, jókedvvel - játszom az odakészített kottát. Az eredmény több mint bíztató. A darab feltámadt.

 

Eszembe jut, hogy az első, önfeledt átjátszás is délelőtt volt. Kombinálok.

 

Úgy látszik, ez egy délelőtti darab, „kis délelőtti zene”. Játszhatósága napszakhoz kötődik. Legfeljebb majd matinékon fogom játszani... Hülyeség, a „Kis éji zene” délután is szép, nem beszélve a „Négy Évszak”-ról, melynél Vivaldi részéről nem volt kikötés, hogy előadás kezdete március 21-e, az utolsó tétel hóesésben játszandó... és ekkor takaróm alá váratlanul beszökik az ősz, de a többi évszak is kánikulástól, hóviharostól.

 

Izzadok és reszketek, de legfőképpen…. Felébredek.

 

Kicsit kábán, de rögtön a pultra nézek. Üres. Hogy is van ez? Az esti olvasmány. A szózuhatag. Felkavaró volt és nem unalmas meg érthetetlen, csak én voltam közömbös és fantáziátlan .... de ha ez így van, akkor talán a kutyába sem kellett volna belerúgni (ha megtalálom ) , a szódavíz sem volt meleg, a mártásnak volt tartása, és a halnak nem volt .... de a halnak igen is hal íze volt.

 

A lényeg azonban - a világos csontszínű izmos papíron lévő gombócok, vonalak, zászlók meg a többi megfejtésre váró dolog pont jó sorrendben van odarakva és akkor nem véletlen, hogy felkutattam, majd a polcra tettem.

 

Viszont vannak rossz napjai az embernek.

 

Ilyenkor legjobb semmibe sem kezdeni (hacsak egy Hrabal könyvbe nem.)

 

Most ha felkelek az új napon, kihalászom a polcról az álmomat , kiteszem a pultra és addig jelölöm, radírozom, amíg világossá válik a szerzői akarat, az invenció, a darab lényege. Ez azonban csak fél siker.

 

Tovább kell gyúrnom, kínlódnom, hátha eszembe (vagy lelkembe) jut valami, amit utólag a szerző sem bánna. Ekkor már a papíron levő és korábban általam is szaporított sok-sok jel, a zene KRESZ-táblái fokozatosan fogynak, leegyszerűsödnek, mígnem megfejtésükkel értelmüket vesztik és szinte el is tűnnek.

 

A legszebb, mikor játék közben magam előtt már csak egy tiszta papírlapot látok, ami az író - alkotó - számára a reményteljes kezdet, az számomra - az előadónak - a szép, de kicsit szomorú befejezés; mert ami vissza van - a koncert lehetősége – már nem rajtam múlik.  

 

A KOTTA ismét a polcra kerül, állandó helyére, vigyázva arra, hogy maradjon hely egy arra érdemes következőnek is.

 

És így megy ez...

 

Geiger György

Kossuth-díjas trombitaművész

 

 

                                                                     


* A szerző Kossuth-és Liszt Ferenc-díjas trombitaművész, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, a LFZE tanára, az MR Szimfonikusok művésze, kamaramuzsikus.