Hollósi Zsolt felvétele

 

 

 

 

„Az embert a művészet teszi emberré!”[1]

 

Marton Árpád[2] szegedi interjúja Rév Lívia Párizsban élő világhírű zongoraművész-tanárral

 

„Minden ember küldetéssel érkezik a földre.

Egyesek elcsüggednek, nem ismerik föl úti céljukat, vagy megfeledkeznek róla. Ők porrá és hamuvá lesznek végül.

Mások lélekké és szellemmé alakulnak az évek alatt.

Néhányan végül az angyalok közül érkeznek a földre. Ők, a kevesek, angyalalakban járnak-kelnek köztünk.”

 

- A fenti sorok Rév Lívia portrékötetének bevezetőjéből valók. Mivel a 2008-as kiadást a Művésznő rendre újabb meg újabb bejegyzésekkel egészíti ki, 2012. április 16-i szegedi koncertje alkalmából most közrebocsátjuk az évek során, vasárnap délelőtti telefonbeszélgetések és párizsi zongorázások alkalmával összegyűlt adalékokat. Kivált, hogy a Somogyi-könyvtár nem várt meglepetéseket tartogat Rév Lívia szegedi kapcsolatainak vonatkozásaiban…Előttünk Mozart 284-es, úgynevezett Dürnitz-szonátája. Voltaképpen a 311-es a-moll szonáta lassútétele miatt vettük elő a Mozart-szonátákat, de a váratlanul kezdődött muzsikálásnak sehogy sem akar vége szakadni: egyik csodaszép Mozart-tétel követi a másikat, egész kis zeneestet varázsolva körénk.

 

Hallgasson ide. A maiak folyton azt hangoztatják, hogy mivel Mozart nem írt dinamikai utasításokat, dinamika nélkül kell játszani. (Szemléltetés hangzik föl, amely tökéletesen imitálja például Glenn Gould és némely régizenészek „sallangtalan” modorát.) – Azt mondják: nincs kiírt dinamikai utasítás, tehát ezeket a nyolcadokat egyformán kell játszani. Tessék: merő kalapálás az egész.

 

Hát hogy lehet nem észrevenni, hogy ezek a hangok haladnak a kiteljesedés felé? Miért volna szükség rá, hogy Mozart ideírja: crescendo, amoda meg, hogy diminuendo? A hangsúlyok, mint a lélegzetvétel, helyükre teszik a dolgokat. Egyáltalán nincs benne semmi bonyolult: Mozart egyszerre csak elkezd énekelni!

 

Néha az az érzésem, mi magyarok a nyelvünknek köszönhetjük, hogy érezzük a zene hangsúlyait, azokat a pilléreket, amelyek előre viszik a zenei folyamatot. Itt egy kérdés – és Mozart a következő periódusban meg is válaszolja. Ha egyhangúan játszom, arra hivatkozva, hogy nincs kiírt utasítás, elsikkad az egész mű jelentése. Borzalmas dolgokat hallani emiatt még sztárzongoristáktól is.

 

És persze Schubert is mindig énekel, és habár ő, tekintettel arra, hogy nem volt valami jó zongorista, mindent aprólékosan kiírt, sokan mégsem törődnek vele. Hogy hány zongoristától hallottam az Esz-dúr impromptut úgy játszani, mint valami ujjgyakorlatot! Minden fátyolos finomsága elvész, ha így játsszák, márpedig ez domborítja ki a mű mélységes fájdalmát. Schubertnél olykor a részletes utasításokkal is óvatosan kell bánni: a mi gazdag tónusú zongoráin eltúlzottnak hat, ha anélkül, hogy értelmeznénk a zene mondanivalóját, egyszerűen csak követjük az ő bejegyzéseit, amelyek a fortepiano adottságait veszik tekintetbe. Azt hiszem, ha egyetlen jelzés sem lenne egy Beethoven- vagy Chopin-műben, az embernek, ha elmélyülten értelmezi a darabot, akkor is egészen hasonló következtetésre kellene jutnia, mint a komponista maga.

 

Amikor tehát tanítok, arra törekszem: hogy a növendékeim megtanuljanak látni és érteni. Ha csak egy bizonyos darab egy bizonyos helyét javítom ki, attól nem lesznek jobb muzsikusok. Szerintem az emberek sokkal de sokkal boldogabbak lennének, ha valaki megtanította volna őket meglátni a részletek és az összefüggések szépségeit.

 

Egyébként a profizmus megtanulható, de a művészet nem. Az ember választhat magának mindenféle mesterséget, de a művészet az a hivatás, amely maga választja az embert! Mesterem, Varró Margit úgy szokta volt mondani: egy gramm tehetség annyit ér, mint egy kilogramm tanítás. Magam ezért nem hiszek a tanítási „módszerben” sem. Egy tanárnak átadnivalója, közlendője legyen, ne módszere – s hogy a tudását a lehető legjobban adhassa át, minden egyes tanítvány számára külön „módszert” kell kidolgoznia!

 

Jassinsky, a lengyelek nagy zongoraművésze azt mondta nekem egy kurzusom után: „Akármilyen lelkiismeretesen készítjük is fel őket, a Művésznő hatására mégis megváltozik a játékuk. Amikor pedig a Művésznő ül mellé, olyankor még a zongoránk is megváltozik!” Semmi különöset nem csináltam, de úgy látszik, a muzsika valahogy megérinti azokat, akikben van rá fogékonyság.

 

Hallgassa csak meg Schubert Gesz-dúr impromptujét! Mindenki ezt akarja játszani, de mindenki elsiklik afölött, micsoda könyörtelen dráma van itt a balkézben! Ez az impromptu maga Rigoletto tragédiája! Olyan érzésem támad, mintha az Erlkönig Schubertje szólna itt, az utolsó év Schubertje a négy impromptuben, csakhogy míg a dalok Schubertje nagy költők verseit énekelte meg, az impromptuk Schubertje már a saját tragédiáját! Az pedig elgondolkodtató, hogy mely nemzeteknek van csodálatos folklórja? A németeknek és a franciáknak alig akad egypár szép népdaluk. A magyaroknak, oroszoknak, a lengyeleknek és a spanyoloknak pedig? Ők szenvedtek a legtöbbet Európa nemzetei közül, és számukra a zene valójában menedéket jelentett a szenvedések között. Soha nem felejtem el az első zenét, amit a háború után hallottam. Al Jolson énekelt egy gramofonlemezen. Nem lehetett könnyek nélkül hallgatnom. Abban a spirituáléban minden, de minden emberi szenvedés benne volt, mindaz, amit mi is átéltünk.

 

 

- Sok tanítvány kérlelte már Lili Nénit, foglalja írásba a zenei elveit?

 

- Valóban mondták nekem többen, de mindig azzal térek ki: forgassák Varró Margit kitűnő könyvét. Olyat én sohasem tudnék írni, és minden, amit a tanítványaim tőlem hallhatnak, voltaképpen Varró Margitra vezethető vissza. Nem csak a pszichológiai és a zenei elvei voltak rendkívül helytállóak, de részletes anatómiai megalapozását adta például a zongorajáték során kifejtett mozgásoknak.

 

 A legnehezebb az volt, amikor az ostrom alatt vagy egy évig jóformán nem is láttam zongorát. Volt azonban egy remek kéztornám, amely segített – ezt a mai napig tanítom a növendékeimnek. Miután Bécsből hazatértem, épp kötelezővé tették a tanárképzőt. Ott a magyar zongoristák legjava összeverődött, köztük egy Gát József nevezetű koncertzongorista, akit az orvosai egy súlyos ínhüvelygyulladás miatt két évre eltiltottak a zongorázástól. Ez a szegény ember teljesen nekikeseredett, és fölkutatta az összes pesti könyvtárat, hátha talál valami megoldást a betegségére. Talált is egy régesrégi könyvet, amely kártyatrükkökhöz meg illúziómutatványokhoz szükséges kéztornákat mutatott be – az ember nem is gondolná, hogy ezek a bűvészek naponta hét meg nyolc órákat gyakorolnak. Készített ebből a könyvből egy kivonatot zongoristákra alkalmazva, az volt az én tornám, amikor nem volt zongora, ez segített a csuklótörésemet követően, és ma is ezzel tornáztatom az ujjaimat – meg persze a Chopin-etűdökkel: próbálja ki egyszer, hogy ha jócskán lassított tempóban játssza őket, mennyire zseniálisan mozgatják meg a kéz összes izmát és ízületét. Erre akkor jöttem rá, amikor a háború után közvetlenül koncertezni kezdtem Erdélyben. A sok kihagyás miatt úgy éreztem, megmerevedett a kezem. Elkezdtem az első, C-dúr Chopin-etűdöt a lehető leglassabban játszani. Tartott úgy harmincöt percig – és a nagy mozdulatok teljesen kilazították az ujjaimat. Sebők Gyuritól pedig a rugalmasság elérésére tanultam egy fogást: úgy kell megütni egy hangot, hogy kétszer szólaljon meg a hang. A triolás f-moll etűd nagyon alkalmas erre. Azt azonban nem győzöm eleget mondogatni: a zongorista nem a zongorán játszik, hanem a termen, nem a kezével, hanem a fülével.

 

- A kezek mégsem kevésbé fontosak a fülnél…

 

- De még mennyire nem! Liszt még Chopinnél is jobban megdolgoztatja a bal kezet. És vannak persze adottságok is, amelyekkel a zongoristának számolnia kell: nekem például a kezem méretei egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy az összes Chopin-etűdöt játszhassam. Ted Perry, aki a Hyperion-lemezeim menedzsere volt, egyszer meg is sértődött, mert nemet mondtam rá, hogy a Prelűdök után a két etűdciklust is lemezre vegyük. Persze, nem akart tudatlannak látszani, és közölte, hogy biztosan a Gesz-dúr etűd tart vissza – csakhogy azt én éppenséggel rendszeresen játszom. Nem a darabok okoztak nehézséget, hanem a kezem mérete. Vagy vegyük Bach csodálatos d-moll chaconne-jának Brahms-féle átiratát. Sokáig műsoron tartottam, de mivel csak a balkézre íródott, végül minden virtuozitása ellenére le kellett róla mondanom, mert mialatt játszottam, a jobb kezem teljesen megmerevedett. Varró Margit arra tanított: az ember sose fárassza túl a kezét – de az ellenkező véglet sem jó a koncertezés szempontjából.

 

- Kissé különös, hogy Párizsban él egy zongoraművész, aki végigtanította a legjelesebb amerikai egyetemeket, és akit a kritika egyebek mellett a legjobb Debussy-interpretátorok között emleget, lemezeit Richter és Michelangeli Debussy-játékával együtt elemzik - és ezt a művészt sem kinevezett, sem vendégprofesszori címmel nem tisztelte meg a párizsi Conservatoire.

 

- Nem vagyok a „francia tradíció örököse”. Úgy látszik, megfeledkeztek arról, hogy az ő nagyhírű Conservatoire-jukat egy magyar ember alapította. Egyszer volt szó egy tanári állásról, mégsem lett belőle semmi – állítólag körbe kellett volna látogatnom a tanári kart, és elbeszélgetni velük zenei kérdésekről. Nem tudom, ha megteszem ezt az udvariassági gesztust, mi lett volna a vége, mert a franciák zenei felfogása tökéletesen idegen a miénktől. Én személy szerint is kompetensnek mondhatom magam ez utóbbiban, hiszen mesterem, Varró Margit a Liszt-növendék Szendy Árpád tanítványa volt, berlini tanáromat, Robert Teichmüllert pedig Brahms tanította. Egyszer egy verseny zsűritagjaként megemlítettem egy tanárnak, hogy a növendékének nem jó a ritmusa. Tudja, mit felelt? „Az engem nem érdekel.” Teljesen más szakmai elveket vallunk, így hát egyáltalán nem csoda, ha jóformán nem tartanak itt számon – a karrieremet is Angliában alapoztam meg, nem Párizsban.

 

- A maiak?   

 

- Remekül és nagyon gyorsan tudnak zongorázni. De hol marad a muzsikálás? Olyan gyorsan játszanak, hogy azzal megölik a zenét. Én is tudok gyorsan zongorázni, de az még nem muzsikálás. Rendkívül szórakoztató például, ha az ember próbát tesz mondjuk az opus 10. második Chopin-etűdjével: igen tanulságos, ha az egyforma nyolcadokat gyakorlásként különféle ritmusképletekkel cseréljük fel: ha nyújtott ritmusokkal és éles ritmusokkal is el tudjuk játszani, az remekül kiegyensúlyozza az ember ritmusát. De ilyenkor gyakorlunk, és nem Chopint játszunk!

Michelangeli egyik, Párizsban megrendezett zongoraversenyén történt. Kötelező darabként Beethoven G-dúr Rondóját hirdették meg. Csakhogy Beethoven két G-dúr rondót komponált, így az egyik japán versenyző tévedésből nem a kötelező darabbal lépett fel. Fantasztikusan játszott, és ezt a zsűri is látta, a nemzetközi szabályzat értelmében Michelangeli mégis kénytelen volt kizárni őt a versenyből. Láttam a szegény emberen, hogy rettentően megviselte az, ami történt. Odamentem hát hozzá, és azzal vigasztaltam: ne bánkódjon az elszalasztott díj miatt, inkább higgyen a tehetségében, mert ő az, aki a versenyzők közül karriert fog csinálni. Ma talán már igazat ad nekem: Mitsuko Uchidának hívják. Ha olyan emberek kapnak lehetőségeket, mint amilyeneknek a lemezeivel találkozik az ember, ötven év múlva senki sem fogja tudni, ki volt Bach, ki volt Mozart! Ezért mindig azt kötöm elsőként lelkére a tanítványaimnak: „Ne engedjétek, hogy az emberektől elvegyék a zenét!” Zene nélkül ugyanis nincs emberhez méltó létezés! Az embert a művészet teszi emberré!

 

Így hát a versenyekre koncentráló zenei képzésben nem hiszek. A zene lényege mérhetetlen. Mozart d-moll koncertjét játszottam egyszer Josef Krips dirigálásával Londonban. Akármekkora Mozart-specialistának számított, kértem, hogy ne hajszoljon végig a harmadik tételen. Persze a koncerten rám kényszerítette a saját elképzelését. Tudja, mit írt a kritika? „Remek előadás volt, csak a harmadik tételt nem lett volna szabad így végigszáguldani.” Tulajdonképpen nem is értem, egy karmester, aki a szólót soha életében nem játszotta el, miért érzi úgy, hogy jobban érzi a zenét annál, aki a zongoránál ül.

 

Miért írt Chopin ennyi hangot, ha egyszerűen nincs idő, hogy megszólaljanak? Nézze csak meg a Chopin op. 10. harmadik, Gisz-dúr etűdjét. A kotta Lento utasítást ad, és a kiadók - állítólag Chopinre hivatkozva – 100-as metrumot írnak elő. Nem hiszem el, hogy Chopin így játszotta volna! Hallottam egyszer Richterrel: tartotta magát az előírt tempóhoz, és én bizony majdnem leestem a székről. Ha 80-as tempó körül játsszuk, előbukkannak a darab csodálatos szépségei, és én így is játszom, bárki bármit mond Chopinre hivatkozva, mert Chopin muzsikája számomra többet mond el az ő szándékairól. Minthogy Chopin tanár is volt, az etűdjeiben fölfedezhetjük, hogy rávezeti a muzsikust, mit miért és hogyan akart és mit másként. Minden darabnak megvan a saját kulcsa, amitől minden a helyére kerül. Az első prelűd például mindjárt egy szünettel késleltetett triolával indul. Ezt legtöbbször nagyvonalúan egyszerre játsszák a balkéz indításával. Csakhogy pár ütemmel később maga Chopin hozza ezt a változatot, majd újra az eredeti kerül elő. Lehet ez merő véletlen? Vagy nézze az opus 25. második, f-moll etűdjét. Miért írt Chopin triolákat a jobb kéznek, és miért nem írta 6/8-ban? Ami a legérdekesebb az egészben: a lüktetése teljesen elvész, ha nem helyesen olvassuk és játsszuk! Csak épp el kell olvasni, mit is akart a komponista.

 

Nagy izgalommal vártam, amikor lengyelek előtt kellett először Chopint játszanom. A szülőházában rendezett fesztiválon az van szokásban, hogy a közönség a kertben hallgatja a koncertet, és nem is látják a művészt, aki a nyitott ablakokon túl játszik. Nagy-nagy öröm volt, hogy a koncert után azt mondták: olyan érzésük támadt, mintha maga Chopin játszott volna odabent… Nem lehet megmagyarázni, mi teszi képessé az embert, hogy valóban a komponista zenei szándékait szólaltassa meg, de úgy látszik, lehetséges. Valaki egyszer azt mondta: a helyes interpretáció nem más, mint hogy minden hang a kellő időben szólal meg. Holott a zene leginkább a színházhoz hasonlít, ahol nincs két egyforma előadás, hanem ezerféle inspiráció. Ettől van, hogy a muzsikálás kicsit mindig improvizáció. Növendékkoromban Dohnányi előtt játszottam egyszer a „Feketebillentyűs” etűdöt. Odajött hozzám, vállamra tette a kezét, és azt kérdezte: „Azt a rubatót miért csinálta?” Megszeppenve feleltem: „Nem tudom.” Erre Dohnányi megveregette a vállamat, és azt mondta: „Akkor bravó!”

 

Egyszer egy zongorista eljött, hogy koncert előtt megmutassa nekem Beethoven harmadik zongoraversenyét. Volt ott egy rubato, ami nekem nagyon nem tetszett. Amikor rákérdeztem, sértődötten közölte, hogy az márpedig Barenboim rubatója. Mit válaszolhat erre az ember? Lehet, hogy Barenboimnak jól áll ott az a rubato, de annak a művésznek nagyon nem állt jól.

Weinertől kaptam életem egyik legnagyobb elismerését. Zenei dolgokban rettenő szigorú ember volt. Egyszer odahajolt hozzám, és azt mondta: „Szépen muzsikált.” Ennél nagyobb dicséretet elképzelni sem lehet. Weiner fantasztikus muzsikus volt. Senki sem tudta, milyen hangszeren játszik, ha játszik egyáltalán valamelyiken, de mindegyiket úgy ismerte, hogy világhírű karmesterek jártak hozzá átiratokat készíttetni. És semmi mással nem törődött, csak a muzsikálással. Tanárképzős koromban láttam, hogy két vonósnégyessel éjt nappallá téve dolgozott egy szereplés előtt. Soha senkinek nem jutott volna eszébe, hogy megkérdezze: mivel tartozunk? Néha elgondolkodom: nem csodálatos, hogy a magyar föld ilyen nagyságokat termett? Miért nem született ennyi nagyszerű muzsikus más, nagyobb nemzetek körében is? Senki sem tudja a választ. Magyarország túl kicsinek is bizonyult ahhoz, hogy ennyi tehetséget eltartson, így aztán mi láttuk el a világot muzsikusokkal. A bloomingtoni egyetemet magyarok alapították. A legnagyobb amerikai zenekarok élén magyarok álltak: Reiner, Széll, Ormándy, Doráti, Solti. Varró Margitot egy amerikai előadássorozat közben érte a háború kitörése: Chicagóban messze földön híres tanszéket alapított a Roosevelt Egyetemen. Amikor ott adtam mesterkurzust, Margit néni egykori szobáját kaptam gyakorláshoz. Torokszorító élmény volt.

 

Annak, hogy akadémista korunkban annyit játszottunk lapról, nagy hasznát vettem egy alkalommal. Fenyves Lóránt keresett meg, hogy játsszuk lemezre a Bartók-Kontrasztokat. Soha nem játszottam, még csak nem is ismertem azelőtt a darabot. Telt-múlt az idő, Fenyves egyre csak ígérgette, de kottát csak nem kaptam. A vége az lett, hogy a stúdióban láttam először! Akkor igazán szükség volt a rutinomra, de nemet nem mondhattam, mert az volt az egyik első lemezem. Előtte Bartók maga játszotta lemezre Szigetivel és Benny Godmannel. Tudja, milyen kritikát kaptunk? Hogy a mi felvételünk jobban megfelel a szerző szándékának… 

 

- Aggodalommal szemléli mindazt, ami a világban zajlik?

 

- Elmondok erre egy konkrét dolgot. Antibes-ban, a házunk előtt áll egy csodálatos narancsfa. Az a narancsfa valamikor úgy zúgott, mint valami motor, annyi méhecske dolgozott a lombjai között. Ma már hiába is várom a reggeli zümmögést: a mérgekkel megölték a méhecskéket. Franciaországban állítólag méhecskék behozatalát tervezik. Nem borzasztó? Ha ez így folytatódik, aggódom a gyerekeim és az unokáim jövője miatt.

 

Az én dolgom, hogy szeretetet osszak. A zene szeretet. Egy alkalommal egy fiatalember dolgozott nálam a szobák festésén. Én, mint rendesen, zongoráztam a nappaliban: Mozartot, Beethovent. Egyszer kidugja a fejét az ajtón a fiatalember, és látom, hogy egészen elképedt. Azt hitte, lemez szól. Attól kezdve mindig külön kérte, hogy zongorázzak, mialatt fest, mert a zenétől jobban megy a munka. Lehet, hogy ha ez a fiatalember nem vetődik el hozzám, sosem ismeri meg, micsoda kincs a muzsika? Úgy is fogalmazhatnék: a zene szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen! Gondoljunk csak bele: honnan ered a művészet? Az ember észrevette a szépséget, és szerette volna megörökíteni. A művészet mindig a szépség igézetében született! És hol a szépség abban, amit manapság művészetnek szeretnek nevezni? Dekadens korban élünk, és attól tartok, hogy mint korábban annyi más kultúra, a miénk is el fog tűnni.

 

A muzsikálás szerencsére sok mindenért kárpótol. Nagy örömmel készülök Szegedre, nemcsak, mert a legszebb nevű város a világon, de nekem 45-ben Szeged adta vissza a reményt. Tanítottam és – ha jól emlékszem – koncertet is adtam. Sokáig gondolkodtam, mit vigyek, de a végén Mozart és Chopin maradtak. Mellettük minden más zeneszerző üres és bőbeszédű. Egyik este az f-moll ballada alatt valahogy az az érzésem támadt, nem is én játszom, hanem Chopin. Van ilyen, és remélem, Szegeden is velem lesz. Tudja, a kezem már nem a régi, de a szívem, az igen. 

 

* * *

 

Egy hete élvezhetem a La Celle Saint-Cloud-i ház vendégszeretetét. A kedves nappaliban szólnak, szólnak a Chopin-etűdök és a Schubert- meg Chopin-impromptük. Kiérdemelhetetlen csoda: Rév Lívia egy hete muzsikál nekem. A játékát kiegészítő zenei meglátások hallatán gyakran fordult meg a fejemben, micsoda kiváltság volna hallaniuk zenész barátaimnak. Ami azt illeti: a beígért folytatás helyett akár elölről is kezdhetnénk a könyvet. Régesrég elfeledett bakelitlemezek forognak a harmadik szintről szobámba telepített lemezjátszón esténként: a Paganini-etűdök, a tizenhét Chopin-keringő – kincsek a hangrögzítés történetéből, és – mi tagadás- felülmúlhatatlan etalonok minden mostani zongoristának… Akinek ujjai alatt ilyen ezerféle csilingeléssel csendülnek meg a La Campanella harangocskái – nem, jobb, ha nem hívunk versenyre senkit. És a megfelelő tempó, amelyről oly sok szó esett a zongora mellett töltött estéken – egy részüket igyekeztem rögzíteni e lapokon. Hány nagyszerű zongorista keze alatt tördelnek darabokra a noktürnök fátyolosan úszó, sejtelmes dallam-talányai! Mennyire nehéz lehet eljutni ahhoz a keresetlenséghez, amely költőivé teszi Rév Lívia minden egyes hangját… „Írjon olyan egyszerűen, ahogy játszom” – kérte Tamásiban, amikor végre ráállt, hogy könyvben gyűjtsem össze emlékeit. Azóta tudom: lehetetlen, amire vállalkozom.

 

Fáradhatatlanul követik egymást a zongorairodalom legszebb remekművei, elkeveredve az egyik legcsodálatraméltóbb muzsikusi életút emlékképeivel. Lili néni zongoráját körbejárja a nap. Ha bealkonyodik, csak a fehér billentyűk és zöldeskék tekintete világítanak az estében. Hangok az estben. Felzengő, egyszerű harmóniamenetek. Egy élet, amely teljességgel a zenébe oldódott. Míg itt ül az ablak melletti hangszere mellett, sohasem hallgat el a muzsika a Földön.

 

* * *

 

KÖNYVTÁRI ADALÉKOK RÉV LÍVIA SZEGEDI ÚJRAKEZDÉSÉRŐL

 

Rév Lívia rövid szegedi tanárkodásának eseményei mindeddig föltáratlanok. A Városi Zeneiskola (ma SZTE Zeneművészeti Kar) korabeli évkönyvei lappanganak[3]. A szegedi működés időbeli meghatározására eddig rendelkezésünkre állt adatok értelmében Rév (akkor Rauchwerger) Lívia 1945. március 8-án indult Szolnokra Budapestről vasúton, majd Szolnokról gyalogszerrel érkezett Szegedre.[4] „Összeismerkedtem két fiatalasszonnyal, akik szintén Szegedre tartottak. Szögediek voltak, úgyhogy az egyiknél laktam is, mikor megérkeztünk. Akkor harminckét vagy harminchárom kilót nyomtam – nem lehettem nagyon kövér –, de úgy fölhizlaltak, hogy tizenhét kilót híztam egypár hét alatt. Hogy ezt kibírtam, annak köszönhetem, hogy ennek a fiatalasszonynak, akinél laktam, a férje minden reggel fölébresztett engem hajnalban, s adott nekem egy egész kicsi kis pohár pálinkát. S az, úgy látszik, megvédett engem attól, hogy a sok ételtől beteg legyek. Mert reggeltől estig nem álltam meg enni! Nem tudja elképzelni, mi az, amikor az ember nem evett már régóta! Mindent meg kellett enni... Képes voltam zsírt meg melaszt evőkanállal enni... Ami a kezem ügyébe került, mindent ettem, de állandóan. Reggeltől estig. Közben hívtak, hogy tanítsak a zeneiskolában. Mindjárt ki is utaltak nekem egy Steinwayt! Szerencsém volt, mert a német tisztek annyira szerették a zenét, hogy odahozattak maguknak egy vadonatúj koncertzongorát Hamburgból. Azon kezdtem a tanítást. Növendékem ellenben nem volt, úgyhogy az egyik fiatalasszony, akivel együtt jöttünk Szolnokról, beiratkozott hozzám. Voltak viszont ismerőseim, úgyhogy még koncertet is adtam. És Édesanyámnak meg a húgomnak is sikerült lejönniük utánam. S aztán Szegeden meghallottam, hogy kedves jó kollégáim, Starker meg Sebők már Romániában koncerteznek. Hát – mondom – akkor én is megyek oda, Romániába! Persze semmiféle papírom nem volt. Az oroszoktól kellett volna kérni határátlépést, de arra hónapokig kellett várni... Úgyhogy engem aztán átsmugliztak a határon! Beleraktak egy román katonai vonatba. Azon vitték vissza a fel nem használt bombákat, nagy faládákban – oda dugtak be engem! Így kerültem át Romániába.”[5]

 

A szegedi tartózkodás tehát 1945 májusa és a romániai turné közé tehető. 2012. áprilisi szegedi koncertjére készültében Rév Lívia említést tett egy személyes jellegű eseményről illetve annak sajtómegjelenéséről. Szőkefalvi-Nagy Erzsébet főkönyvtáros – maga is Rév Lívia csodálója és híve - a Művésznő kérésének megfelelően nekilátott a valószínűsíthető időszak sajtójának alapos áttanulmányozásához. Kutatásai nem várt dokumentumokkal járulnak hozzá mind a szegedi zenetörténet, mind Rév Lívia pályaképének pontosításához.

 

A Délmagyarország korabeli lapszámaiban eddig három megjelenés tanúskodik Rév Lívia szegedi életszakaszáról. Az 1945. május 29-i lapszám (sz.) szignóval Rauchwerger Lívia zongorahangversenye címen hoz koncertbeszámolót. Két nappal utóbb, 1945. május 31-én lelünk rá az említett magánjellegű közleményre: „Rauchwerger Livia (sic) a közismert zongoramüvésznő (sic) és Bleier György jegyesek. Minden külön értesítés helyett.”  A most fellelt utolsó beszámoló az 1945. június 27-én látott napvilágot, Két hangverseny cím alatt, (-ász) szerzőséggel.[6]

 

A két beszámoló nem csupán Rév Lívia 1945-ben megtartott két szegedi hangversenyének műsora tekintetében ad útbaigazítást, de különösen izgalmasak a későbbi világsztárnak a nemzetközi sajtóban megjelent értékeléseivel összevetve. Az 1945. május 29-i beszámoló értelmében a zeneiskolában (ma SZTE Zeneművészeti Kar) Chopin-Liszt hangversenyre került sor a megelőző vasárnapon. A kritikus Rév Lívia játékának azóta nemzetközi színtéren is védjegyévé vált érdemeit emeli ki: „értelmes, érzelemteli megformálás”-ról ír. Csakúgy a június 27-i koncert kritikusa: „a zongoratechnika gazdag tulajdonosának, sokhangu (sic) érzelmi skála megszólaltatójának” minősíti a művészt. A repertoár tekintetében meglepetésként hat, hogy a májusi szegedi hangverseny műsorán már szerepel a hat Paganini-Liszt etűd, amelyeket a művésznő – eddigi beszámolói alapján – csupán a hatvanas években, egy lemezfelvétel kedvéért vett műsorára. A ciklus értékelésében ismét a Rév Lívia játékát méltányló nemzetközi vélemények adekvát előlegezését olvassuk: „izzó drámaiság vegyült a lírai hangokhoz.”  A júniusi – Csajtovics városparancsnok jelenlétében lezajlott – házihangverseny műsorán Beethoven „Patetikus” szonátája mellett Cserepnyin Árnyjátékai és Debussy Holdfény-e szerepelt. A Rév Lívia keze alatt felhangzó Beethoven-szonáta értékelése a nemzetközi sikerek újabb megjövendölése: „játékának fő jellemzője az olvadó líraiság volt, amellyel még a Patétikus szonáta dübörgő éleit is lekerekítette, ez azonban nem csökkenti, sőt növeli, mert egyénivé teszi művészetét. De nemcsak a tiszta líraiság, bonyolult összetett hatások is képesek megszólalni zongoráján.”

   A Somogyi-könyvár állományában most fellelt tanúbizonyságok nem csupán arra irányítják figyelmünket, hogy Szeged zeneéletének rangos névsorát újabb, világhírű magyar művész említésével illik gazdagítanunk, de a korabeli helyi zenekritika rangjára is rávilágítanak: a szegedi lapmegjelenések jelzői szinte szóról szóra megismétlődnek a legnagyobb zenei világlapok hasábjain, Rév Lívia nemzetközi karrierje során. Méltán sommáz az első szegedi Rév Lívia-hangverseny ítésze cikke végén: „Rauchwerger Livia (sic) komoly nyeresége Szeged zenei életének.” Értékelését az egyik legfényesebb nemzetközi muzsikuspálya igazolja. 

 

RÉV LÍVIA ÉLETTÖTÉNETE RÖVIDEN

 

Hollósi Zsolt felvétele

 

Rév Lívia (Budapest, 1916. július 5.) zongoraművész csodagyerekként kezdte karrierjét, már 9 évesen fellépett, 12 évesen pedig önálló zenekari koncertet adott (Mozart Esz-dúr kétzongorás versenyművének egyik szólistájaként). Mint kiugró tehetség, Varró Margitnál és Máthé Kláránál tanult, majd a Zeneakadémián Weiner Leó és Székely Arnold tanítványa volt, 1938-ban diplomázott Bartók, Kodály és Dohnányi jelenlétében, de egyúttal a tanárképzőt is elvégezte. Ezt követően még Lipcsében Robert Teichmüllernél és Bécsben Paul Weingartennél is tanult. A háború alatti évek végét a Wallenberg-féle svéd Schutz-pass birtokában élte át édesanyjával és húgával. A háború után hat hónapos koncertsorozatot adott Bukarestben. 1946-ban Párizsba utazott egy zenei versenyre, és – noha nem tudott franciául – letelepedett a francia fővárosban. Csakhamar elindult a világkarrierje, Magyarországon pedig elfelejtették. A leghíresebb karmesterekkel lépett fel (Adrian Boult, André Cluytens, Walter Süsskind, Jascha Horenstein, Eugen Jochum, Josef Krips, Rafael Kubelik, Hans Schmidt-Isserstedt, Constantin Silvestri és mások). Miután hatalmas sikereket aratott Nagy-Britanniában, Európa számos országában, Japánban, Hongkongban, Afrikában, 1963-ban New Yorkban is nagy sikerrel mutatkozott be egy szólóhangversenyen.

1949-ben férjhez ment Pierre Aubé-hoz (házassági tanúi a politikai és a művészi élet nagyjai, Georges Bidault és Marguerite Long voltak). Zongorista karrierjében csak a gyerekek (Sylvie, Béatrice) születése utáni évek jelentettek szünetet. A Nemzetközi Zeneakadémián (Université Musicale Internationale de Paris) tanít, emellett minden évben nagy sikerű mesterkurzust is tart. Különösen érzékenyen tolmácsolja Chopin, Debussy, Mendelssohn és Jolivet darabjait. Kevés számú hangfelvétele csak töredékesen képes bemutatni művészi kvalitását, de az 1990-es években a BBC által készített vakteszt alapján Rév Lívia Chopin Nocturne-sorozatát a valaha készült legjobb felvételének ítélték.

Magyarországon az 1960-as évek elején adott először hangversenyt, de a fellépését nem tartotta sikeresnek. Ezután csak 2003 novemberében lépett fel újra itthon (87 esztendősen), s ennek rendkívüli sikere jelentette itthoni „felfedezését”. Eddigi utolsó hazai fellépése Szegeden volt 2012 áprilisában, zsúfolásig telt teremben, előzőleg pedig 2010 áprilisában adott Érdi Tamással közös Chopin-koncertet a Művészetek Palotájában.

Itthon, 2006-ban, 90. születésnapja alkalmából Pro Cultura Hungarica díjjal tüntették ki, 2009-ben pedig megkapta a Francia Becsületrendet. Mácsai János és Pálos György a művésznő 90. születésnapjára portréfilmet készített Rév Lívia, a zongorista címmel, míg Márton Árpád beszélgetés-sorozatát a Kairosz Kiadó jelentette meg 2007-ben.

 

(Forrás: Wikipédia)



[1] Az interjú első megjelenése: Szeged c. folyóirat 2012. április

 

[2] A szerző újságíró-író, a kulturális és médiaetika egyetemi oktató (SZTE JGYPK GFHF), a Magyar Katolikus Rádió zenei és kulturális szerkesztője, zenei - etikai konferenciák előadója, A Mozart-galaxis c. könyvét  a szegedi Gerhardus Kiadó jelentette meg 2009-ben.

[3] Kerekné Fekete Éva szíves közlése

[4] MARTON Árpád: „Ő muzsikál rajtam keresztül.” Kairosz Bp. 2007, 48-49.

[5] i.m. 50-52.

[6] Mindkét cikk szerzőjeként Szász Ferenc azonosítható