PÉTER MIKLÓS*
Teöke Marianne, a jövő zongoratanára
Teöke Marianne az utóbbi évtizedek egyik
legnagyobb hatású zongorapedagógusa. Munkásságának középpontjában a kezdők és a
zeneiskolai osztályok tanulóinak, valamint a zeneiskolai továbbképző
évfolyamosok tanításának az eddigieknél célratörőbbé és főleg módszeresebbé
tétele állt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az amatőr képzést tekintette
volna a fő feladatnak, a zeneiskolai képzés módszertana teljesen megfelel a
hivatásos képzés követelményeinek. Néhány évvel ezelőtti halálát követően úgy
tűnik, hogy mind nagyszerű darab- és etűdgyűjteményei, mind jelentős
módszertani jegyzete háttérbe szorulnak, és az ő pedagógiai munkatársi
közreműködésével létrejött zseniális Kurtág: Játékok is egyre inkább csak a
hangversenytermekben hallhatók, semmint a zeneiskolákban. Csendesen ment el és
hagyott itt bennünket. Alig hangzott el méltató szó és búcsúztató, amely
szélesebb körben tudatosította volna, hogy a magyar zenei nevelés milyen
kiemelkedő egyénisége távozott el. Az alábbiakban ezért kívánjuk Teöke Marianne
életművének jelentőségére felhívni a figyelmet. Reméljük, hogy sikerül sok
olyan zenetanár érdeklődését felkelteni, akik még nem ismerték teljes egészében
ennek minden elemét. Szeretnénk a sokoldalú munkásság különböző területeit úgy
bemutatni, hogy azok mögött világosan rajzolódjék ki a nagyon koherens, egy
irányba mutató koncepció, amely a magyar zenei nevelés jövőjét kívánja segíteni.
Találkozások
a zongoránál − egy zseniális zeneszerzővel
„Találkozások
a zongoránál” a címe Teöke Marianne egyik, a kezdőknek szánt,
zongoraiskola-szerű kottájának. Most azonban ezt a címet azokra a −
nemcsak zenepedagógiai, hanem minden valószínűség szerint zenetörténeti
jelentőségű − találkozásokra kívánjuk kölcsönözni, amelyek
eredményeképpen megszületett Kurtág György „Játékok” című zseniális, eredetileg
pedagógiai célú rövid darabjainak hosszú sora. Ezek a „találkozások” az 1970-es
évek elején-közepén kezdődhettek, amikor Teöke Marianne több magyar zeneszerzőt
is megkeresett azzal, hogy megfelelő új műveket írjanak tervezett
zenepedagógiai darabgyűjteményeihez a kezdő zeneiskolai évfolyamok számára.
Alapvető fontosságúnak tartotta ugyanis, hogy a zenét tanuló gyerekek már a
kezdettől találkozzanak a kortárs zenével. Ezt „A zongoratanításról” című
főiskolai módszertani jegyzetében külön fejezetben indokolja, amire még
visszatérünk. Előbb azonban szóljunk a „Játékok” létrejöttéről és jelentőségéről!
Ma már nyilvánvaló, hogy a „Játékok”
sorozat zenetörténeti jelentőségű mű, amit többen a Mikrokozmoszhoz
hasonlítanak mind pedagógiai, mind zenei szempontból. A „Játékok” a szó
legnemesebb értelmében valóban játékosan vezeti be a kezdő zongoristát a kortárs
zene különböző szerkesztési és technikai megoldásaiba: az improvizációba, az
aleatóriába, a ritmusok kötött és szabad variálásába, és még hosszan
sorolhatnánk a nagyszerű és szellemes példákat a mai zeneszerzői technikák
bemutatására. Teöke Marianne azt hangsúlyozta szóban és írásban, hogy a
zongoratanár használja fel mindazt a sok lehetőséget, amit ezek a darabok
nyújtanak: elsősorban a játékosságot, azt, hogy szabad
ököllel-tenyérrel-könyökkel is „zongorázni”, sőt csapkodni, hogy szabad vég
nélküli glissandókat játszani, és még sok mindent, amit a növendék kitalál.
Mindehhez természetesen a hagyományostól eltérő jelrendszerre is szükség volt,
ezért már a „Játékok” első kötetéhez is külön mellékletben szerepelt egy
„Jelmagyarázat”. Ebben olyan fejezetek találhatók, mint az „értékjelzések”
(nyújtás-rövidítés stb.), a szünetjelek új jelölési módja, a módosító jelek
szokatlan használata, a szokatlan játékmód x
jellel történő jelölése (ami némán tartott hangot jelent a felhangjátékhoz),
stb. A kortárs zene egyik fontos jellemzője, a „halmaz” vagy „cluster” is
kezdettől szerepel: játszható tenyérrel, öt ujjal, egymás mellé helyezett két
tenyérrel, élére állított ököllel stb. Mennyi örömteli játék a gyerekeknek!
Végül még a glissandók és egyebek, pl. a pedálozás.
A „Játékok” I. kötetének copyright-ja
1979. évi, ezért jogos a már említett feltételezés, hogy a sorozat
koncepciójának és az I. kötet darabjainak létrejötte a hetvenes évek
elejére-közepére tehető. Teöke Marianne kezdettől felismerte a mű zenei és pedagógiai
jelentőségét, és minden lehetséges módon igyekezett azt minél szélesebb körben
megismertetni. Ennek érdekében szakmai bemutatókat, továbbképző előadásokat és
hangversenyeket szervezett. Természetesen főiskolai módszertani óráin is
szerepeltek a „Játékok” darabjai, majd kötetei, és saját tanítványai is
rendszeresen játszották azokat. A jelenből visszatekintve azonban úgy tűnik,
hogy a kezdeti lelkes érdeklődés idővel csökkent, és amennyire ez konkrét
felmérés nélkül megállapítható, a zeneiskolák többségében egyáltalán nem, vagy
csak elvétve szerepelnek a „Játékok” immár sok kötetet felölelő nagyszerű
darabjai. (Nagyon jó lenne, ha e megállapításról kiderülne, hogy téves. Minden
olyan zongoratanártól elnézést kérek, aki manapság is tanít a „Játékok”-ból!)
Ugyanakkor viszont rendkívül örvendetes, hogy a szerző,
Kurtág György szinte minden hangversenyén műsorra tűz néhányat a „Játékok”
darabjaiból. Egyre több szerepel közülük a magyar és a külföldi zongoraművészek
hangversenyein, amit az interneten rögzített jó néhány felvétel is bizonyít.
Hogy Teöke Marianne közreműködése mekkora szerepet játszott e nagyszerű mű
létrejöttében, azt majd a jövő zenetudósai fogják tisztázni. Az biztos, hogy
valamiféle kezdő indítékot, quasi inspirációt jelentett a zseniális
zeneszerzőnek, aki már a sorozat címével is bizonyította: egyetért azzal a
pedagógiai céllal, miszerint a gyerekek érezzék játéknak a zene tanulását. A
„Játékok” első köteteiben a címlapot követő oldalon mindenütt megtalálható a
„Pedagógiai munkatárs Teöke Marianne” felirat. Hogy ez mit is jelentett a
gyakorlatban, ma már nem érdemes részleteiben tisztázni. Valószínűleg azt, hogy
a „pedagógiai munkatárs” felvázolta az új zenével kapcsolatos új
zongoratechnikai feladatok sorrendjének különböző lehetőségeit, a zeneszerző
pedig – maga is nagyszerű zongoraművész – saját alkotói ihletettségével
feldúsítva hozta létre a „Játékok” darabjait, amelyek sorrendjét feltehetőleg
már közösen alakították ki. A kötetek tartalmára nem kívánunk kitérni, azokat
kézbe kell venni és eljátszani, majd tanítani: csak így mérhető fel és
tapasztalható meg zenei és pedagógiai jelentőségük. Az ez irányú igény
felkeltésére csak néhány mondatot idézünk az I. kötet „Jelmagyarázat”
mellékletének előszavából: „Játéköröm, a mozgás öröme – bátor, ha kell gyors
közlekedés az egész billentyűzeten, mindjárt a tanulás kezdetén, hangok
körülményes kikeresése, ritmusok kiszámolgatása helyett – ez a kezdetben még
ködös elképzelés hozta létre végül ezt a gyűjteményt. – A játék – játék. …Nem
szabad komolyan venni a leírtakat – halálosan komolyan kell venni a leírtakat.
…Használjuk fel minden ismeretünket és eleven emlékünket a szabad
deklamációról, a népzenei parlandóról-rubatóról, gregoriánról és mindarról, amit
az improvizatív zenei gyakorlat valaha is felvetett. – És vágjunk neki bátran –
tévedéstől nem félve – a legnehezebbnek: a hosszú és rövid értékekből
teremtsünk érvényes arányokat, egységet, folyamatot – a magunk örömére is.” Ez
a szinte költői megfogalmazású néhány mondat nemcsak a „Játékokra” érvényes:
alapja és kiindulópontja Teöke Marianne módszertani munkásságának is, aminek
lényegét főiskolai jegyzetében foglalta össze.
„A
zongoratanításról” című főiskolai módszertani jegyzet
A jegyzet előszavát a szerző 1983
augusztusában írta, majd decemberben az akkor még létező Zeneiskolai Tanárképző
Intézet Metodikai Kabinetje készítette elő a jegyzet megjelenését, amire
1985-ben került sor a Tankönyvkiadó gondozásában. E jegyzetben Teöke Marianne
igen röviden, tételszerűen foglalta össze az addigra már teljesen kiérlelt
módszertanát. Felépítése rendkívül logikus, a rendszer egyes elemei
természetesen épülnek egymásra. Az egész mű csúcspontot jelent a magyar
zongorapedagógiai, illetve zongora-metodikai művek sorában. (Sajnos az ilyen
művek száma rendkívül csekély, és azok is alig fellelhetők.) Ma már – alig két
évtizeddel a megjelenését követően – e jegyzet is csak könyvtárakban, vagy az
akkori főiskolai hallgatók féltve őrzött otthoni példányaként lelhető fel, pedig
alapvető szakkönyv. Nélküle nehezen képzelhető el korszerű zongoratanár-képzés.
Nagyon jó és hasznos lenne, ha a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem vagy a
zenei tagozattal rendelkező egyetemek egyike – tehát Debrecen, Győr, Miskolc,
Pécs vagy Szeged – újra megjelentetné, vagy ha az újjászervezett Nemzeti
Tankönyvkiadó vállalkozna egy új kiadásra. Mi itt és most csak utalhatunk a
jegyzet legfontosabb alapelveire és fejezetcímeire, abban a reményben, hogy
olvasóinknak sikerül hozzájutniuk egy példányhoz, és teljes egészében
tanulmányozhatják a kristálytiszta logikával egymásra épülő és lényegre törő
elemeit, amelyekből modern, a kortárs zenét minden szempontból felhasználó
módszer bontakozik ki. A jegyzet bevezetőjét – összesen hét mondat – teljes
egészében idézzük, mert jellemzően szerény és visszafogott: nem akarja az
olvasóra erőltetni a maga felfogását, csak a lehetőségek változatait kínálja
fel. Íme a szöveg: „Az itt közölt gondolatok sok év pedagógiai tapasztalatait
összegzik. Közreadásuk célja felhívni a figyelmet a zongoratanítás néhány
alapvető kérdésére, amelyek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.
A zene tanítását könyvből nem lehet megtanulni, és tanítási
módszer is sokféle van. Az élet állandó fejlődésével, alakulásával mi is –
gyerekek és tanárok is –változunk. Természetes, hogy nem kell ragaszkodnunk az
itt leírtakhoz, mert sokféleképpen lehet a zenét megszerettetni, és jól
tanítani. A tanítás is lehet művészet. A
művészetek lehetőségei pedig korlátlanok.”
Az alábbiakban sorra vesszük a jegyzet
fejezeteit, remélve, hogy a fő címek és a legfontosabb alapelvek ismertetése
legalább arra alkalmas, hogy a módszertan körvonalai kirajzolódjanak.
A jegyzet négy nagy fejezete:
1. A zenetanításról.
2. A zongoratanításról és - tanulásról.
3. A technikáról.
4. Gyakorlatok (kottapéldák). Az egyes fejezetek több
részből állnak.
Az 1. fejezet első részének címe: „Zenei
nevelés és zenetanítás”. Ennek fő mondanivalója, hogy „tanítás és nevelés
összetartozik. A tanítás a nevelés eszközeként formálja az embert. Mi, magyar
zenetanárok nem zenére tanítunk, de zenével nevelünk. Ezt a részt a híres
kodályi idézettel zárja a jó zenész ismérveiről: „kiművelt hallás, kiművelt
értelem, kiművelt szív, kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell
fejlődnie, állandó egyensúlyban.” A 2. rész címe: „Zenetanítás.” Első mondata:
„A zenetanítás eredményességének és értelmességének alapja a tartalmi és formai analízis egysége.” A
továbbiakban részletes útmutatást nyújt e feladat megvalósítására. „A művészi
értelmezés kialakítása” c. 3. rész a gyermek képzelőerejének fejlesztését
hangsúlyozza az első órától kezdve. E fejezet utolsó részének címe „A kortárs
zene szerepe a zongoratanításban”. Ebben hangsúlyozza a tanár felelősségét a ma
zenéjének megismertetésében, és azt a lehetőséget, hogy a kortárs zene révén a
tanuló teljes egészében birtokba veheti a hangszert. Felszabadítja és
kísérletezésre ösztönzi a gyermeket, aminek a klasszikus darabok
játszásánál is hasznát veheti. E rész utolsó mondata: „A mai zene és a
közönség közötti szakadék − valóság. Ezen változtatni a zenepedagógiának
kell.”
A 2. fejezet címe: „A zongoratanításról
és - tanulásról.” Első része: „Kezdők tanítása”. Ez – ahogyan azt a szerző
írja: „A kezdő tanítás a zenepedagógia egyik legfelelősségteljesebb feladata.”
Mottóként idézi Kodályt: „Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a
fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni, ezt
megszerezni az iskola feladata.” Ezt az élményt Teöke Marianne szerint a mai
zongorapedagógia azzal is biztosíthatja, hogy „a gyermek mindjárt a tanulás
kezdetén a teljes billentyűzetet birtokba veheti, játszó kedvét kiélheti,
képzelőerejét szabadjára engedheti.” A magyar gyermek- és népdal tanítását
tartja a kezdő tanulók számára a legalkalmasabb zenei anyagnak. Ennek
megvalósításához részletes módszertani tanácsokkal szolgál. Külön pontban
foglalkozik a kottaolvasás tanításával, szükségesnek tartva a violin- és
basszuskulcs tanításának egyidejűségét. Véleménye szerint mindig össze kell
kapcsolni a vizualitást (kottakép), az auditivitást (hangzás), és a
motorikusságot (hová nyúl a kéz). – A kottaolvasást a mechanizmus beállítása
követi, ennek három sarokpontja: a) a test egyensúlya; b) a test rugalmas
lazasága és készenléte; c) az ujjvégérzet. − A következő részben „Kezdők
tanítására vonatkozó általános szempontok” szerepelnek, részletes útmutatással,
majd egy rövid, „Anyagválasztás” c. szakaszban hangsúlyozza a növendék
képességeinek megfelelő darabok jó kiválasztásának fontosságát. Hosszabb fejezet
„A gyakorlásról” szóló rész, számos jó tanáccsal. Ezek közt olyan, ritkán
előfordulók is vannak, mint például a siker és a kudarc kezelése, vagy a
jutalom és büntetés a zeneiskolában oly kényes egyensúlya. Végül
a „Leckefeladás” c. rész zárja a II. fejezetet. Ebben az egyik
legfontosabb tanári feladatnak tarja a lecke alapos és megfelelő
előkészítését.
A 3. fejezet címe: „A technikáról”. –
Ennek első része a „Technikaképzés”, amelyben hitet tesz egyik nagy elődje,
Varró Margit tanítása mellett, mert a cím után azonnal közli, hogy „részben
Varró Margit Zongoratanítás és zenei
nevelés c. könyve alapján írta. Itt már olyan módszertani részleteket
taglal, amelyekből indokolatlan lenne egyeseket kiragadni. Csak utalhatunk
arra, hogy az első rész végén sorra veszi az alapjáték-formákat, és javaslatot
tesz azok sorrendjére a zeneiskola első hat osztályára beosztva. – A
technikáról c. részt az „Etűdtanítás”, majd „A skálázásról” c. követi, aztán
„A pedálozásról” és az „Elrontott mechanizmus javítása” c. részek zárják e
fejezetet, egyben a jegyzet szöveges részét.
4. fejezetként azonban még „Gyakorlatok”
következnek. Ezek lekottázott, igen rövid, többségükben egy-egy soros
gyakorlatok, négy csoportban:
I. Ügyesítők kezdők tanításához;
II. Gyakorlatok a skálajátékhoz;
III. Gyakorlatok a kettős-fogás
tanításához;
IV. Hangzatbontás és futam-előkészítő
gyakorlatok.
Abban a reményben zárjuk e rendkívül
jelentős, a magyar zene- és zongorapedagógia egyik legfontosabb művének
ismertetését, hogy olvasóink megpróbálnak hozzájutni egy-egy példányhoz, és
teljes egészében tanulmányozzák, majd tanári munkájukban is hasznosítják a
tanulságokat
A Teöke
Marianne által szerkesztett zongorapedagógiai etűd- és darabgyűjtemények
Teöke Marianne módszertani koncepcióját
híven tükrözik zongorapedagógiai kiadványai. A kezdők tanításának a
kortárs zenére építő elképzelését „Találkozások a zongoránál” című művében egy
valódi új zongoraiskola kialakításával támasztotta alá. Ennek előszavában azt
írja: „…az volt a célom, hogy több
évtizedes zongorapedagógiai gyakorlatom tapasztalatait, azok eredményes
kísérleteit közreadjam.” Majd így folytatja: „A módszer két alapelven nyugszik: 1. A gyermek mindjárt az első
alkalommal vegye birtokba a teljes billentyűzetet! ...fel kell használnunk a
gyermek játékos kedvét… 2. …ha már kezdettől fogva… szerepel néhány kortárs mű
is a darabok között, …remélhetjük, hogy tanítványunk értő hallgatója lesz
napjaink zenéjének.” A továbbiakban a kortárs zene tanításának számos
előnyét sorolja fel, de végül arra biztatja az iskolából tanító tanárokat, hogy
kezeljék nagyon szabadon az abban foglaltakat. Megemlíti, hogy a művet
kiegészítő „Tanári segédkönyv” használatát nélkülözhetetlennek tartja. a kötet
használata során. – Tíz „találkozás”című egy-két oldalas lecke tartalmazza az
alapvető ritmikai és dallami tudnivalókat, a kottaolvasás során érvényesítve a
két kulcs párhuzamos tanítását és a teljes billentyűzet birtokbavételét. Ezek
után 75 fokozatosan nehezedő kis gyakorlat következik, amelyeknek mintegy
fele kortárs zene, másik fele pedig a klasszikus irodalom apróságai. A kortárs
szerzők közt Kurtág mellett szerepel pl. Járdányi, Borsody László, Kapi-Horváth
Ferenc, Szunyogh Balázs.
A
zongoraiskola előszava 1991-es keltezésű, de megjelenésére csak 1993-ban került
sor. A belső borítón zenei életünk három kiválóságának ajánló sorai találhatók,
amelyek mind méltatják Teöke Marianne koncepciójának jelentőségét. A három
ajánlást szó szerint idézzük, mert jól mutatják, milyen elismeréssel teli
várakozás fogadta az új zongoraiskolát. Ránki Dezső ajánlása: „Nagy élmény és öröm, ha valaki a zenével,
hangszeren játszva ki tudja fejezni az érzéseit. Hosszú idő után jelenik meg
újra zongoraiskola, mégpedig olyan
nagy tapasztalattal,
gonddal összeállított, mint amilyet Teöke Marianne ad közre, ami, érzésem
szerint, élvezetté teheti a kezdő lépéseket a saját muzsikáláshoz vezető úton.”
Soproni József így írt: „Nincs hálásabb
és felelősségteljesebb feladat, mint fiataljainkat a művészet világába elvezetni.
Ha egy régen időszerű új zongoraiskola ezen felül még a kortárs zene ügyét is
szolgálja, akkor ezért további elismerés is jár. Teöke Marianne munkája
hézagpótló, színes és alapos. Az ismert szerző több évtized gazdag
tapasztalatait nyújtja át tanároknak és tanulóknak. Most már csak rajtuk múlik,
hogy éljenek vele. Biztos vagyok abban, hogy ez a zongoraiskola további
elismerést fog szerezni a magyar zongoraoktatásnak.”
Kurtág György
már ajánlása első mondatában utal Teöke Marianne kezdeményező szerepére a
„Játékok” létrejöttében: »Teöke Marianne
kezdeményezése, állandó útmutatásai, kívánságai, ötletei, kísérletező kedve
nélkül az én „Játékok” sorozatom nem születhetett volna meg. Nagy öröm
számomra, hogy most végre a „Találkozás a zongorával” /sic!/ összegezését
nyújthatja mindannak a pedagógiai tapasztalatnak és bölcsességnek, amit
egy élet során Teöke Marianne felhalmozott. És hiszem, hogy ez a zongoraiskola
örömére és okulására lesz a zongorázni tanuló ifjúságnak.« (Kurtág György
sorai a kézírásos eredeti facsimiléjeként jelentek meg.)
A „Játszani
is engedd” c. kötet a zeneiskolák első és második osztályos növendékei
számára készült válogatás. Ebben vegyesen szerepelnek barokk, klasszikus,
romantikus darabok, és természetesen sok kortárs zenei darab.
Az „Első
Bach-tanulmányok” c. kötet már 1986-ban megjelent. 36 darabjából bőven
válogathat a tanár. A „Klasszikus
darabok kicsiknek és nagyoknak”, valamint „Romantikus darabok kicsiknek és nagyoknak” című gyűjteményeiben a
szerző világos szándéka a zeneiskolai továbbképzősök, sőt, a zeneiskolából már
kinőtt amatőrök számára is megfelelő játszanivalót adni. A technikai képzés
területén hatkötetnyi „Válogatott etűdök
zongorára” c. sorozatával segítette a tanárokat.
Nincs módunk valamennyi Teöke Marianne
által szerkesztett gyűjtemény bemutatására, de a fentiekből látható
sokoldalúsága, és az, hogy minden stílus sorra került munkássága során.
Meggyőződésünk, hogy életművének és munkásságának jelentősége egyre
elismertebbé válik. Ehhez nagy segítséget jelentene, ha mind főiskolai
jegyzetét, mind gyűjteményeit ismételten kiadnák. Ez esetben valósulna meg az a
kívánság, hogy Teöke Marianne valóban a jövő
zongoratanára legyen.
A Teöke Mariann által
gondozott EMB kiadványokból:
Tarka-barka zongoradarabok
(Borsody-Bozay-Huszár-Kurtág-Soproni) borítója
Az első Bach-tanulmányok zongorára
borítója + 2 kottaoldal (Menuettek)
Kurtág György: Játékok - Elő-játékok
(Fanfár, Felhangok, Háromhangos)
