KÍSÉRŐKÁRTYA (IX.) — Mesterművek
közelében
Emléklapok a gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból
Johann
Sebastian Bach: Máté passió – Nyitókórus
Anekdota a XIX. század végéről:
Két zenebarát beszélget. – Szerinted ki a legnagyobb zeneszerző a világon? – Ki
lehetne más, természetesen Beethoven. – És Mozart? – Az más, ő az egyetlen! –
Szép! Jó magam innen a XXI.
század elejéről kérdezem: és Bach? Válasz nincs, hogyan is lenne! Úgy vélem,
hogy évszázadok kikezdhetetlen értékű muzsikái földrajzi és időbeni távolságtól
függetlenül együtt foglalnak helyet a halhatatlanság birodalmában. Önálló
életre kelnek a múló földi lét felett. Tökéletesen megérti egymást Marcellus
pápa miséje, a Don Giovanni, az Eroica szimfónia, az Egy kiállítás képei és A
Kékszakállú herceg vára. Nem rivalizálnak. Teljes harmóniában uralják
kiérdemelt otthonukat. Mégis talán van közöttük egy, amelyre maguk is
megkülönböztetett ámulattal tekintenek fel és az nem más, mint Johann Sebastian
Bach Máté passiója.
Miként egykor valamelyik
muzsikus barátomtól hallottam: ezután már csak a mennyország következik. A
világegyetem rendje J. S. Bach művészete. Felülmúlhatatlan. Az 1729.
Nagypéntekjére Lipcsében komponált Máté passió vélhetően társtalan abban a
képzeletbeli birodalomban.
A Henrici Picander, a korálok és
a Máté passió alapját képező Máté evangélium Luther Márton tolmácsolta
szövegére épült, két kórusra, zenekarra és szóló énekesekre megírt oratórium
nem ágyazható be a barokk korszakába, – miként másikba sem – mert egyszerre ősi
és modern, egyszóval kortalan. Picander költői gondolatai és az Evangélium
irodalma (recitativók, turba kórusok) Bach zenéjében Krisztus idejének
megelevenedése, míg a himnikus korálok a messzeségből (mindenkori jelen és
jövő) szemlélik és mint bölcs utókor vonják le a történtek tanulságait. Jézus
szenvedéstörténete (passió) egybeolvad az örökkévalósággal. Két idősík, két
idődimenzió egy szerves egész!
Az e-moll hangnemű nyitókórus egymaga is összeilleszt múltat és
jelent. A két négyszólamú vegyeskar fölé kilencedik szólamként korált éneklő
fiúkart helyez el, akik a párhuzamos G-dúrban
szólalnak meg s így az alattuk hömpölygő nagy kórusokkal és a zenekari
kísérettel közösen a beláthatatlan végtelent, a mindenséget hirdetik. A
Bach-kutatás több feltételezése szerint szimbólumokat is tartalmazó (12/8
ütemjelző – apostolok, 1# előjegyzés – Krisztus keresztje) nyitótabló a
kronológiai sorrend teljes felborításaként a Golgota menetet állítja a mű
elejére. A keresztút látványa tárul elénk a Máté passió „színpadán” mint egy
átszellemült, nagylélegzetű előjáték. Majdhogynem a cselekmény vége helyeződik
minden elé, ami azonnal torkon ragad megrendítő erejével. A tragikus, de mégis
diadalmas menet a Kiválasztotté.
A zenekari anyagból egy igencsak
jellegzetes motívumot Bartók átemelt a Cantata profana misztériumába. A 9
csodaszarvassá átváltozott fiú a természet részévé lesz s az erdő rengetegében
szabadon, minden kötöttségtől mentesen él tovább. Netán kegyeltek,
kiválasztottak ők? A Máté passió nyitókórusa Isten fiát, az Embert veszi körül
csodálattal, az Embert, aki, – miközben gyilkosainak teljes szívvel megbocsát –
hogy megválthassa szenvedésével az embereket, feláldozza magát értük,
valamennyiükért, köztük megkínzóiért is. Ecce homo – íme az Ember! A
kiválasztottság és a megváltás lehet az a kapocs, amely esetleg összefűzi a
Máté passió nyitókórusát a Cantata profana legendájával.
Öt kórusegység, korállal
kiegészítve három énekkar és már az induláskor is időtlenséget hordozó zenekar
– amely a külön-külön elválasztott kórustömbök között is biztosítja a
folytonosságot – fájdalmas, gyötrelmes ünnepre szólít (miként a temetés is az),
hogy álljon a Golgota hegy lábánál összesereglettek közé, sirassuk együtt a
keresztjét cipelő Jézust, legyünk szánakozó és megértő tanúi a legtisztább
ember kínhalálának. A két négyszólamú vegyeskar nem jelent mindenkor 8
szólamot, hiszen sokszor énekel egyszerre megizmosodott 4 szólamban, máskor
pedig kiegészíti egymást. Feltehetően a Kórus I. testesíti meg azokat, akik
közvetlenül a Golgota menet tövében állnak és így többet és jobban látnak, mint
a mögöttük felsorakozók. A Kórus II. turbaszerűen be-bekiáltott kérdéseire a
figyelemfelkeltő Kórus I. ad választ. Így válik dramatikussá a két kórus
szerepe, mely azonban színpadiassága ellenére sem operaszerű, hiszen
mindannyiszor megkoronázza az utókor emlékezete, az egyszerű, fenséges
oszlophangokból álló egyszólamú koráldallam. Ez pedig szétfeszíti az opera
műfaj kereteit.
Heinrici Picander szövegére a
két vegyeskarban – az utolsó, ötödik egység kivételével, mely szavaiban és
zenei matériájában is visszatérés – igazodnak a korálok mondatai. Az első két
kórusszakasz koráldallama megegyezik. A két vegyeskar párbeszédét a kilencedik
szólam szikár népéneke négy egységen át egészíti ki, ítélkezik és imát mond,
hálálkodik és könyörög, a magasból tartja össze ezt a roppant nagyszabású
kórustételt. „Kommt, ihr Töchter, helft mir klagen!” (Jöjjetek leányok,
sírjatok velünk!) – hív a Kórus I., majd folytatja: „Sehet!” (Nézzétek) –
„Wen?” (Kit) – kérdez a Kórus II., mire ők: „…den Bräutigam.” (a Vőlegényt – az apácák
Jézus jegyesei) „Sehet ihn”
(Nézzetek rá) – „Wie?” (Hogyan?) – „…als wie in Lamm.” (…mint bárányra – Isten Báránya: Agnus Dei). Picander verseléséhez igazodik a korál
szöveg: „O Lamm Gottes unschuldig,/ am Stamm des Kreuzes geschlachtet.” (Ó,
Isten ártatlan Báránya,/ Akit a keresztfán megöltek.) A három énekkar elhallgat,
de a menet nem áll meg, a zenekar sodor tovább a két vegyeskar újabb párbeszéde
felé. Ám izgatottabbá, nyugtalanabbá, mozgalmasabbá válik majd a harmadik
egység előtt, melyet megelőz a szeretetteljes alázat dialógusa: „Sehet!”
(Nézzétek…) – „Was?” (Mit?) – „Seht die Geduld,” (Nézzétek béketűrését.) s a
korál: „Allzeit erfund’n geduldig,! Wiewohl du warest verachtet.” (Mindig
türelmes voltál,/ Noha mindig megvetettek.) És most valóban valami megváltozik,
valami felkavarja az eddigi állandóságot. A második szakasz után mintegy előre
figyelmeztet a zenekar az elkövetkező szöveg tartalmára. Eddig Krisztus értünk
vállalt útját, szenvedés történetének utolsó állomásait követtük nyomon, de
Picander verselésében a Kórus I. arra szólít fel, hogy nézzünk szembe önmagunkkal,
tekintetünket Jézusról saját önvizsgálódásunkra, lelkiismeretünk irányába
fordítsuk. „Seht…” (Nézzétek…) és ismételgetve jön a kérdés: „Wohin?” (Hová?) –
„…auf unsre Schuld;” (…bűneinkre;) s a korál: „All Sünd hast du getragen, /
Sonst müssten wir verzagen.” (Minden bűnünket te hordoztad, / Különben el
kellett volna csüggednünk.) Befejeződik immár a harmadik szakasz és
dramaturgiai értelemben a párbeszéd is. A negyedik rész mindössze 4+1 (a korál)
szólamú, nem tartalmaz kérdést és feleletet. Az első kórust – „Sehet ihn aus
Lieb und Huld / Holz zum Kreuze selber tragen!” (Nézzétek őt, szeretetből és
irgalomból / keresztjének fáját maga vitte!) – öleli magához a korál imája:
„Erbarm dich unser, o Jesu!” (Irgalmazz nekünk, ó Jézus!). Ami ezután Bach
muzsikájában történik az józan ésszel fölfoghatatlan. Eltűnik a korál s így a
befejező egység a két vegyeskarra marad. Visszatér a Picander költemény eleje s
bár a kérdés és válasz egy része is megmarad, funkciója már nem az, ami az
elején volt. A két kórusegyüttes felfokozott érzelemmel, összekapaszkodva a
párbeszéd kivételével ugyanazt énekli. Teljes összhangban, közösen, kéz a
kézben áll díszőrséget a Koponya-hegynél. Folyondárként hajlik hömpölyög. A
dallamívek összesimulnak, egymástól veszik át a szót. A hangvétel mind
szenvedélyesebbé válik és – amennyire ez Bach művészetére mondható – szinte
extatikus hajlításokban csúcsosodik ki a felszólítás, a kérdés és a válasz:
„Sehet! – Wehn? - …den Bräutigam. Sehet ihn – Wie? - …als wie in Lamm.” Az
utolsó mondat megismétlése picardiai
tercbe torkollik. Fényes E-dúr hármas
tesz pontot vagy felkiáltójelet inkább a nyitókórus végére, ha lehet egyáltalán
ezen örökérvényű esemény ilyen magaslatú zenébe öntését befejezettnek
tekinteni. Ez az E-dúr akkord nem
lezáró nyugalmat, hanem felkavaró „függöny behúzást” tartalmaz, mely után
közönségét magára hagyja gondolataival. Ám a szenvedéstörténet elbeszélése csak
ekkor kezdődik majd.
Érdemes összeolvasni ama korálok
szövegét, amelyek négy egységen át szolgálták ki Picander szavait. Tökéletesen
egybe tartoznak: „Ó, Isten ártatlan Báránya,/ Akit a keresztfán megöltek. /
Mindig türelmes voltál,/ Noha mindig megvetettek./ Minden bűnünket te
hordoztad,/ Különben el kellett volna csüggednünk./ Irgalmazz nekünk, ó Jézus!”
Ezek a korálok – amúgy zeneileg is – mind függőlegesen, mind vízszintesen
helytállnak. A 10-12 perc időtartamú nyitókórus nemcsak a kronológiai sorrendet
állítja feje tetejére, hanem irgalmatlanul feladja a leckét minden későbbi
zeneszerzőnek, aki ehhez a témához nyúl. A Máté passió az e-moll nyitástól a temetést megjelenítő triós szerkezetű c-moll zárókórusig – amely kőkeményen mollban is
fejeződik be – 4 kvintet zuhan
lefelé. Ami a két kórustétel között hangzik el, annak megfogalmazására soha nem
vállalkoznék.
1829-ben a 100 éves Máté passiót
egy 20 esztendős géniusz tárta – kíméletlenül hosszú csend után – a világ elé.
Felix Mendelssohnnak hívták ezt a felfedező fiatalembert. Mi zenerajongók
tudjuk, hogy a maga módján nem volt ez kisebb jelentőségű felfedezés, mint
Kolumbus Kristófé. A Máté passió megbabonáz minden szépre fogékony embert, akár
hívő, akár nem. Mindenkit magába fogad, mert egyetemes, mert túlmutat
vallásokon, történelmi korszakokon, művészeti stílusokon, földrajzi
területeken. Hatósugara átvilágítja az emberi kultúra egészét. Nem kezdi ki az
idő, mert erős, mert igaz, mert örök. Az a szilárd hegyóriás, amely
elmozdíthatatlan, csúcsa az ég fölé tornyosul. Talán ezért jár számára ama
halhatatlanoknak fönntartott birodalomban a kivételes, fejedelmet megillető
hely.
Elhagyhatatlan utóirat
Aránylag fiatal középiskolai
ének-zene tanárként volt olyan – sajnos fájdalmasan rövid – időszak, amikor 4
évig taníthattam egy osztályban. Tanmenetemet úgy terveztem, hogy érettségi
vizsgára készülő diákjaimtól az elsős korukban már egyszer alaposan körüljárt
Máté passió nyitókórusával búcsúzzam. Ezt az élményt szerettem volna magam után
hagyni, annál is inkább, hogy önmagukon tapasztalhassák meg, mennyire másképp
hat rájuk ez a gyönyörű muzsika érettebb fejjel, érettebb szívvel.
Visszatekintve ezekre az órákra, úgy érzem, hogy általában sikerrel jártak. A
teremből némán távozó gyermek-felnőttek szemében nemegyszer láttam a
meghatottság – koruknál fogva kissé szégyenlős – könnyeit, amelyekbe áhítat és
egy parányi megszeppenés vegyült. Eszembe jutottak Bárdos Lajos tanár úr
felejthetetlen szavai: milyen különös, hogy valaki valamikor ötvonalas papírra
mindenféle pöttyöket ír és ettől valaki más, akár több száz év elteltével is,
szívdobogást kap. Ez bizonyosodott be ezeken a búcsúórákon. Szívbemarkoló
percek voltak az ilyenek és persze elmondhatatlanul szépek. Magam is
elfogódott, de azért titokban boldog voltam, hiszen tudtam, jobb és értékesebb
emberek mentek ki most az ajtón, mint akik négy éve bejöttek azon.
A Máté passió tanításához csak
egy eléggé megkopott kivonatos bakelit lemez állt rendelkezésemre. Akkortájt
nemigen lehetett a teljes műhöz hozzájutni. A 60 percnyi lemez igényes
válogatást tartalmazott, (a Máté passió kb. 3 óra) de magától értetődően így is
megkötötte a kezem. Ekkortájt még nem készült el a Sándor Frigyes által
dirigált Máté passió legendás komplett koncert felvétele (HUNGAROTON SLPX
12069-72).
Az egyik tüneményes osztály úgy
gondolta, hogy tanáraitól nem az utolsó tanórájukon, hanem a bankettjükön
köszön el, ahová mindnyájunkat elvár. Zseniális ötletük támadt, a vacsoránál
paródiát adtak elő rólunk félreismerhetetlen alakításban, majd az ekként
bemutatott kollegának figyelmes, személyre szóló ajándékot adtak át. Miután már
több ízben jól kinevettük magunkat, (a paródiák félelmetesen találóak voltak)
nagyon vártam, hogy mit találnak ki rólam a kifigurázásomra. Már mindenkin túl
voltunk, amikor egy emberként felállt az egész osztály és egyikőjük, szó
szerint mondta el azt, amit én azon a bizonyos utolsó órán, (úgy sejtem, leírta
akkor saját magának) és egy – úgy mondják – rám jellemző mozdulatot utánozva az
odaképzelt lemezjátszó felé indult, hogy felrakja a Máté passió nyitókórusát.
Ám az agyonhasznált kivonatos lemez helyett egy gondos kezek által finoman
becsomagolt, teljes Máté passiót tartott a kezében, amelyen Otto Klemperer
vezénylete alatt Christa Ludwig, Walter Berry és további világnagyságok
előadása mellett Peter Paers énekelte az Evangélista szerepét. Sohasem fogom
megtudni, miként jutottak hozzá.
A gyerekek zavarba ejtően mély
csendben álltak az asztaloknál, én pedig – amennyire visszaemlékszem – teljesen
lebénultam. Erre végkép nem számítottam! A tréfálkozós jókedv szikrája is
eltűnt ezekben a percekben, átvette helyét egy emelkedett, mélyről fakadó
tiszteletadás, amivel, bár nekem akartak kedveskedni, végső soron Bach
remekműve előtt hajtottak fejet. Ezt a pillanatot örökre megőrzöm és
legféltettebb kincseim között tartom számon. Belopódzott közénk a
halhatatlanság üzenete. Azóta egész tanári pályámat végigkísérte ez a páratlan
lemezfelvétel (Később az ebből készült CD) és mindannyiszor rájuk gondoltam,
mint ahogyan most is. Amit azon az estén tőlük kaptam, az sokkal több a
legmagasabb kitűntetésnél vagy bármely hivatalos szakmai elismerésnél.
Zenepedagógus ennél különb meglepetésben aligha részesülhet. Tudom és büszke
vagyok rá.
*
A szerző a Fazekas
Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára,
szaktanácsadó.