Marci

Úgy negyedszázada a prágai repülőtér tranzitjában Budapestre induló Malév járat hívólámpáját vártam nehéz és fárasztó gyógykezelés után. Figyelmes lettem egy magyar családra, amelyik minduntalan magával cipelte a kézi csomagjait valahányszor a hatalmas üvegablakokhoz sietett, hogy meglesse a felszálló kis sportrepülőgépeket. Ott pakoltak le mellettem s én felajánlottam, nyugodtan hagyják itt a cókmókjukat, vigyázok rá. Gondolom, becsületes ábrázatot néztek ki belőlem, mert azon nyomban elfogadták az ajánlatomat.

Egyikük nyolc év körüli dundus kisfiú, másikuk néhány esztendővel idősebb nővére és a szülők. Egyszer csak megütötte a fülemet, amint a fiúgyermek váratlanul a következő kérdéssel fordult az apjához: - Apa, ha holnap eljönnének hozzánk a Londoni szimfonikusok és eljátszanák Bach E-dúr Brandenburgi versenyét, szívesen meghallgatnád? – Azt hittem, rosszul hallok, olyan hihetetlen volt a dolog, de azért azonnal elhatároztam, mihelyst visszajönnek, csak szóba hozom, hogy Bach bizony nem írt E-dúr hangnemű brandenburgi koncertet.

Ám az igazi meglepetés csak most következett. Ugyanis az apuka igenlő válaszára – talán nem is koncentrált kellőképpen a „feladványra” – a fiúcska huncut, csibész kajánsággal felkacagott: - Hahaha! Hiszen Bach nem is írt E-dúr Brandenburgi versenyt. – Nyílván ugratni akarta a papát. Mint amikor Rómeó a bálon meglátja Júliát – „Ki ez a lány?!” – úgy hasított belém a döbbent elképedés: ki ez a fiú?!

Ez a fiú Terts Márton – Marci – akitől az ezt követő egyre izgatottabb, szenvedélyesebb tengernyi kérdésemre kapott válaszaiból megtudtam, hogy prágai kirándulásuk első célpontja a Bertramka, Mozart prágai lakhelye volt, majd felkeresték a híres óvárosi Rendi színházat (akkor Tyl színháznak hívták), ahol a Figaro házassága az ellentmondásos bécsi fogadtatás után elsöprő sikerét aratta és amely emléktábláján büszkén hirdeti a Don Giovanni legendás bemutatóját. Elzarándokoltak a vyšegradi temetőbe is Smetana és Dvořák síremlékéhez. Mindez persze Marci határozott kívánsága volt. A nyolcesztendős legénykétől megtudtam – miközben már a repülőgép felé ballagtunk – hogy közeli barátságot kötött Bach Máté passiójával, Bartók Concertójával, a Beethoven zongora szonátákkal, na és persze Mozart operáival… mondjam még?! Honnan csöppent ide ez a pöttöm csoda? – kérdeztem magamtól. Leírhatatlan boldogság volt megtapasztalni, hogy van ilyen és énnekem itt és most megadatott találkozni vele.

Kapcsolatunk a mai napig megmaradt. Gimnazista koráig összhangzattanra és zeneirodalomra tanítottuk egymást. Nem tudom, melyikünk tanult többet a másiktól.

A Zeneakadémiára, mint rendkívüli tehetséget zongora tanszakra vették fel. Baranyay László és Esztó Zsuzsa valamint Kecskés Balázs növendéke lett s emellett a Táncművészeti Főiskola közismereti osztályaiban tanult. Azt, hogy kivételesen éles esze mellett egy istenáldotta tehetség, mindenki tudhatta róla, aki ismerte. Okos, mindennek a legmélyét kutató tekintetéből könnyen kiolvasható volt, hogy teljességgel nyitott, érett személyiség, minél többet meg akar tudni a világról. Műveli is magát, hogy tudásszomját csillapítsa és persze ott a zene – amint később ő maga fogalmazta: számára ópium – amely felé mélységes alázattal és egyszersmind kérlelhetetlen igényességgel fordult. A gyorsan haladó idő multával maga mögött kellett hagynia a gondtalan gyermekéveket. Remek humora és felelős bölcsessége később sok nehézségen segítette át. Mert aztán jött az is bőven!

A kisfiúból nagyfiú, majd felnőtt ember lett – mára túl a harmincon. A Zeneakadémiai Előkészítőben eltöltött hét év után nem vették fel ugyanabba az intézménybe – amelyben pedig sok elismerést kapott. Bécsben folytatta tanulmányait. Több ízben visszajárt Baranyay tanár úrhoz Tapolcára. A zongora mellett igazi álma is valóra vált: felvették karmesterképző szakra. Mestere Leopold Hager volt. Közvetlenül tanulhatott Harnoncourttól. Különböző kurzusokon vett részt. Fél évet töltött az Egyesült Államokban. Bartók Táncszvitjével diplomázott a Szlovák Filharmonikusokkal.

A zeneművészeti mellett kínai szakra is járt. Kínában több városban nyári intenzív zongora- és opera mesterkurzust vezetett, énekkari workshopokat tartott.

Valójában a szíve mélyén ő mindig is operakarmester szeretett volna lenni és ez lényegében meg is valósult.

Jelenleg Brémában dolgozik jó pár éve. A színházban vezényelte többek között a Végzet hatalmát, a Ravasz rókácskát, de dirigálta a Víg özvegyet is. Főiskolán tanít: leendő opera- és dalénekesekkel foglalkozik és korrepetitorként tevékenykedik. Szimfonikus hangversenyeket vezényel. Egyszóval (kettővel!) mostanság ízig-vérig „brémai muzsikus”. Meg is állapodott, megnősült – felesége természetesen muzsikus – és született már egy kislányuk. (Ő is zenész lesz, … „akárki meglássa”)

Terts Márton 2012. június 2-án és 7-én este Puccini Pillangókisasszonyát vezényelhette a budapesti Operaházban. A mű dirigálása csakúgy új volt a számára, mint az a megtiszteltetés, hogy itthon az Ybl palotában emelhette fel a karmesteri pálcát. Marci nem egyszerűen karmesterségre vágyott, a budapesti Operaház karnagya kívánt lenni. Amikor annak idején először járt velem az Operában, a Figaró házasságát akkor az a zseniális Kovács János vezényelte, aki évtizedek múltán e két alkalomra átadta Puccini remekének dirigálását a számára.

Még félig gyerekként dirigált már Marci idehaza korábban is Balassagyarmaton a Nemzetközi Zenei Ifjúsági Táborban. Egy ízben Beethoven István király nyitányát és Kodály Missa brevisét jómagam is hallottam vele. Komoly sikere volt mind a zenekar, mind a kórus, mind a közönség részéről egyaránt.

A Pillangókisasszony zsúfolásig megtelt operaházi nézőtere telis tele volt zenei életünk kiválóságaival. Ott ült Szőnyi Erzsébet, Batta András, Baranyay László. Marcinak mindig is kedvére való volt a kihívás. Ebben most sem szenvedett hiányt. Frankó Tünde címszereplésével, az ekkor debütáló László Boldizsár Pinkerton, Gémes Katalin Szuzuki és Busa Tamás Sharpless alakításával, a hatalmas zenekari apparátussal megbirkózni, az ezidőtájt oly sok feszültséggel teli, háborgó, békétlen magyar Operaházban – szinte „bepottyanva” oda – helyt állni, embert próbáló feladat. Marcinak – pardon! – Mártonnak való. A visszajelzések – saját cseppet sem elfogulatlan benyomásomat nem is számítva – rendkívül jók és elismerőek voltak abban a mégis csak szűk körben, ahová azok tartoznak, akik vagy így vagy úgy részesei voltak e két kiforrott, inspiráló előadásnak. És a többiek?! Hol a hír?! Saját zenei híradásaink számára nem történt semmi szóra érdemes ezen a két – talán emlékezetes – estén Operaházunkban? Lehetséges ez? A válasz egyszerű: napjainkban igen. Azt hittem, hogy egy ilyen „beállás” esemény. Nem az.

Gyerekként sokat ábrándoztam arról a bizonyos zenekari árokról, amelynek, hitem szerint, ezen a két előadáson Terts Márton volt a hőse. A hősök vagy győznek – ilyenkor ünnepelni szokás őket – vagy vesztenek, aminek ugyancsak híre megy mindenfelé. Most mintha ez a kérdés fel sem merült volna. Mindegy, hogy ki áll a karmesteri pulpituson abban a budapesti Operaházban a Pillangókisasszonyt dirigálva, amelyben ez a mestermű szerzője vezényletével első alkalommal részesült a közönség rajongó, elragadtatott szeretetében?!

Terts Márton jelenség. Ahol muzsikusként megjelenik, nem maradhat észrevétlen, mert nyomot hagy maga után.

Volt egy ragyogó tehetségű csodagyerekünk, akire nemcsak én leltem a prágai repülőtéren, sokan ismerték, csodálták. Megférfiasodván bizonyságot tett arról, hogy beváltotta mind azt az ígéretet, amelyet kiskölyökként sokunk bámulatára magában hordozott. Hova lett? Végleg elengedjük? Nem hiányzik? Oda kellene rá figyelni! Például akkor, amikor az ország első zenei intézményében Puccini Pillangókisasszonyát irányítja.

Ungár István