Világfa

Lovász Irén és Hortobágyi László CD-jének remix változata

2009, szerzői kiadás Siren Voices

Nem először írok Lovász Irén CD-jéről. Talán erről is írtam, 15 évvel ezelőtt. Mégsem keresem elő, bár ugyanaz a zenei anyag látott ismét napvilágot az 1995-ös első, a változatlan 1999-es után most a divatos, kissé változtatott, remixelt formában.

1995 és 2009 között nem az a 14-15 év a fő különbség. Ennyi idő – egy fél emberöltő – nem olyan hosszú, hogy pl. a zenei divat óriási változásáról számolhassunk be egy egyébként nagy revelációktól mentes világban. Ami azonban itt, ezen a színtéren történt azóta, több, mint amit az évszám és az idő takar. Először is az ismeretlenségből előbukkant jó néhány kitűnően képzett és felkészült énekes és hangszeres előadóművész teljes fegyverzettel, befurakodott közénk a kiiktathatatlan, nehezen körülírható ám édességével mindenkit behálózó irányzat, melyet jobb híján világzenének nevezünk. Új és izgalmas hangrögzítési technikák születtek. Nem utolsó sorban a világról alkotott elképzelésünk változott a szokásosnál nagyobb mértékben. Együttesek, alkalmi társulások alakultak, nem a jól bevált évtizedekig együtt muzsikáló zenekarok országolnak, hanem ki-ki az aktuálisan éppen legmegfelelőbb társsal készít egy-egy albumot. Mindezek miatt a kissé szorító autentika kötelei meglazultak, másképp értelmezzük a négysorost.

Lovász Irén előadóművészi pályája azonban töretlen. Mindig is meghallotta az idők szavát, ezzel a lemezével, 1995-ben talán túl korán is. Akkoriban még nem volt szokás ez a rendhagyó, az átlagnál picit nehezebben értelmezhető, ám a hagyományos előadásmódot mégis követő, a kor technikai lehetőségeit bátran használó előadói stílus. A lemezt pillanatok alatt elkapkodták mégis.

A Világfa 2009-es kiadása az énekanyagot változatlanul hagyta. Lovász Irén úgy énekel, ahogyan mindig is, nem a paraszténekest utánozva, hanem nyitott torokkal és szívvel, a saját asszonyi lelkén átszűrt jól meggondolt figyelemmel és érzékenységgel. Ez az előadás aztán vagy tetszik valakinek, vagy nem. A lemezek fogyásából ítélve egyre jobban és egyre többeknek. Ezen az új kiadáson nem jelentős, mégis igen hatásos változtatásokat eszközölt a társszerző, Hortobágyi László. Hangszeres és gépi hanghatások kerültek rá, időnként más lett a tér tálalása, ha szabad azt mondani egy évezredes műfajról: modernebb lett. A mai kor embere számára könnyebben emészthető, izgalmasabb. Borítója afféle nőiesen könnyed, a régit megtartó mégis izgalmasabb, áttört papír. Sajnálatos, hogy a szöveg nehezen olvasható a kétségkívül rendkívül magas vizuális igényt kielégítő színhatás miatt. Ez is Lovász esze-virága, ahogyan a kissé módosított, de az eredetit megtartó borítószöveg. Lehet, hogy van jelentősége egy ilyen alkotás létrehozásában is a gendernek?

Érdemes meghallgatni és jól átgondolni, amit ez az újraszerkesztett, a dalokat most más – nézetem szerint alkalmasabb - sorrendben közlő összeállítás sugall. Mégis, ki ne ismerné azt az érzést, amit a karmester érez a pálca letevésekor, a mérnök a ceruza bedobozolásánál, a képzőművész a pasztell lefújásakor: lehetett volna másként is… Igen, lehetett volna. Még az is lehet, hogy majd egyszer lehet is másként. Van-e még olyan népdalelőadónk, aki ezt megteheti? Másfél évtizedenként újragondolja, amit mondani akar és azt aztán anyagának változatlanul hagyásával meg is valósít? Ugyanaz másként.

Más tálalásban, ugyanazzal az üzenettel: korszerűen.

Dr. Fehér Anikó