UNGÁR ISTVÁN

KIRAGADVA

Operanégyesek önálló élete

1.

W. A. Mozart: Szöktetés a szerájból - kvartett

„ Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?”

(Petőfi Sándor: Szeptember végén, Koltó, 1847.)

„Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égbe-rontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményeimet

Megszégyenítő ragyogó valóság…”

(Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?, Pest, 1848.)

Elbizonytalanodás és boldog örömittas mámor húzódik meg a két költemény sorai között. Szendrey Júliához szól mindkét vallomás. Mindkettőt a szerelem diktálta, mégis mennyire különböznek egymástól! A szomorkás, borongós jövőbe tekintés, a bizonyosság határtalan gyönyörűsége áll egymással szemben. Szinte egyikből következik a másik. Ilyen az emberi lélek, összenő a bánat és a boldogság, testvérekké válnak, így alkotva a teljes egészet és ez – miként maga az élet – igenis szép.

Mozart Szöktetés a szerájból c. operájának kivételesen nagyszabású kvartettje ennek ékes bizonyítéka. Miként a bevezetőben írtam, valóságos minidráma, egy szeletnyi abból a bizonyos igenis szép életből. Amikor ehhez Mozart muzsikája fogja a kezünket, akkor az már több mint szép, az egyenesen csoda.

Operanégyesek önálló életéről szól ez a sorozat. Nos, ha van az opera folyamatából totálisan KIRAGADHATÓ együttes, zenei egység, akkor a Szöktetés a szerájból második felvonásvégi, a hagyományos Finálé helyébe lépő D-dúr kvartett vitathatatlanul az.

Az egymástól hosszú ideje erőszakkal elválasztott szerelmes házaspár – Konstanze (szoprán) és Belmonte (tenor) – újra találkozásának kirobbanó extatikus bűvölete indítja az operanégyest. Konstanze és Belmonte először felváltva, külön-külön énekelnek, majd dallamaik összefonódnak, összeölelkeznek. Ünnepi pompáját a D-dúr hangnem fénye is alátámasztja. Mintha megoldódott volna minden, mintha elhárultak volna az akadályok, olyannyira felhőtlenül indul ez az egymásra találás. Pedig lesz még, amikor a felhők eltakarják a napot. A domináns A-dúr csiklandozó tizenhatodainak izgágasága – hegedűk, fuvola – készíti elő a hozzájuk csatlakozó két szolgáló – Pedrillo (tenor) és Blonde (szoprán) – belépéseit. Mind a négyen szökésre készülnek Szelim basa házából, szöktetésre a szerájból. Nincs más példa a zeneirodalomban arra, ahogyan Mozart ábrázolja a kétféle párost: az emelkedett, nemes úri házaspárt és a galambokként turbékoló, kedves, bájosan egyszerű, tisztaszívű szobalányt és inast. A 2 keresztes D-dúr 3 keresztes, domináns A-dúrjának magasságából integetnek, hogy azután a visszatérő D-dúrban gazdáik közvetlen közelében biztonságban érezhessék magukat. Megismétlődik a fanfárszerű indulás, de most már négyen, mintegy kézen fogva, bátran és elszántan tervezik a szökést. Nem félnek, mert közösen erősnek és legyőzhetetlennek érzik magukat. Ám rögvest szembe találják magabiztosságukat saját kételyeikkel, sebezhetőségükkel. Ugyancsak a bevezetésben utaltam rá: a szökés gondolatának árnyékában először önnön csatájukat kell megvívniuk és ez bizony nem is lesz olyan könnyű. A zene g-mollba süllyed, ahol elsőként Belmontén lesz úrrá a zöldszemű szörny, a féltékenység, majd erre fog még rákontrázni Pedrillo. A zenekar d-orgonapontjai alól szinte dadogva, riadtan bújnak elő a sötét színezetű hangszerek szégyenlős, keservesen felszínre törő kérdőmotívum töredékei. Belmonte régen látta szerelmesét és bizonyos hírek szerint Szelim basa közeledése nem volt egészen eredménytelen. Ebből ugyan semmi sem igaz, de ahhoz elég, hogy Belmontéban gyanút ébresszen Konstanze hűségét illetően. Na, de Pedrillo?! Ők Blondéval együtt kerültek fogságba, bár az otromba és egyszersmind szánalmasan komikus Ozmin többször is megkörnyékezte a talpraesett komornát, Pedrillo igazán meggyőződhetett volna arról, hogyan rakta helyre kedvese mindannyiszor ezt a kívül-belül visszataszító alakot. Hiába, bolond a lelkem!

Valójában a két férfihős előbb csak nem mer előhozakodni szerelmese hűsége iránti pillanatnyi ostoba bizalmatlanságával, majd egy nyúlfarknyi recitatívóban Konstanze végülis felszólítja a párját, álljon már elő félszavak helyett azzal, mi bántja igazán. A hősi Esz-dúr hangnemből merítve erőt Belmonte – nem mondhatni, hogy férfiasan, de – felfedi Konstanzája előtt a szíve mélyén menedéket kereső kétségeit. Pedrillo kihasználva a kínálkozó alkalmat, azonnal előugrik a sajátjaival, mintegy kiegészítve gazdája megszenvedett, ugyanakkor meggondolatlan zavarát. Konstanze ennek hallatán majdnem összeroppan, b-moll irányába vezet az út: *„Oh, halljad ezt nagy ég!” A kvartett legmélyebb pontjához érkeztünk. A D-dúr operanégyes az egy kvinttel magasabb A-dúrtól idáig 8 kvintet zuhan lefelé, hogy azután visszakapaszkodjon a korábbi magasságokba. A pofon b-mollban csattan Pedrillo arcán, mely az ő Blondéjának illendő válasza: ”Ezt felelem, babám!” A két sértett nő itt is rangjuk és helyzetük szerint, különbözőképen reagál. Konstanze, méltóságát megőrizve súlyos drámát él át, Blonde viszont Pedrillo megleckéztetésén töri a fejét. Valamelyest enyhül ezután a megbántott hölgyek haragja. Újabb hangnemekbe kalandozunk, amelyek során Blonde és Konstanze a maguk módján igyekeznek megérteni párjuk alaptalan aggodalmát. A vonóskar hőbörgő, duzzogó harmincketted előkékkel kiélesített sorozata még a felháborodásnak ad hangot. Felette Blonde d-mollban magyaráz: „Azt hitte a szamár, hogy megcsaltam a nyáron.” Dallamát immár c-mollban Konstanze veszi át: „Úgy látszik, híre ment, hogy a basa a párom.” Blonde és Konstanze motívuma stafétabotként kerül Pedrillóhoz, akinél ez már a bűntudat szelíd megnyilvánulása: „Hogy Blonde várt reám, nagy Belzebubra mondom.” „Konstanza hű leány, ezért a vérem ontom.” – dalolja Belmonte Pedrillo fölé emelkedve, ellentmondást nem tűrő, határozott, öntudatos dúr fordulattal. Szavait mindnyájan utána zengik.

Ekkor újra a domináns A-dúrhoz jutunk, ahol varázslat történik. A zenekar ringató siciliano bevezetését négyük hatnyolcados álmodozó, ábrándozó, reményteljes áhítata követi. Ők nem tudják, hogy az égiek velük vannak, sorsuk, jövőjük csakis jóra fordulhat. Még nem békültek meg a hölgyek, de a szökésre való készülődés szövetsége megköttetett. A Szöktetés a szerájból leglíraibb ütemei ezek. A közös megilletődöttség átszellemült himnusza bearanyozza kvartettet és az egész operát. Az egymáshoz tartozás melegsége erősebb, mint a sebeket ejtő kérdőjelek és a megbántottság.

Ebből az álomvilágból kijózanítóan hat – továbbra is A-dúrban – Pedrillo és Belmonte hízelgő, kedves, engesztelő bocsánatkérése: „Édes Blonde, lelkem rajta, vallom, hogy te nem vagy csalfa.” „Én Konstanzám, ez a kérdés, jól tudom, hogy durva sértés.” A két nő már csak színleli a sértettséget, hadd udvaroljon párjuk minél tovább. Élvezettel fogadják. A bocsánatkérés később elkomorul: „Szánom, bánom, szódat várom.” – amit a zenekarban felbontott szűkített hangzatok kísérnek. A nők még egy kicsit játsszák a megbántott társ szerepét, mialatt a férfiak őszintén szégyenkezve kérlelik őket. Konstanze és Blonde bosszúsága immár enged, hogy szerelmeseikhez simuljanak a szökés izgalmában. Visszatértünk az alaphangnembe – D-dúrba – a finálészerű négyes fináléjához. A négy énekes – érdekes, de legalábbis szokatlan, hogy két szoprán és két tenor alkotja – valóságos záró kórus hangulatot hoz létre. Akár a Figaro vagy a Don Giovanni utolsó pillanataiban. A konfliktus lecsitult, tovaszállt, készen állnak a közelgő kihívásra: „És ne essék szó se több! Hadd éljen a hűség, a féltés ne bántson!” Apró kánon alakul ki, amelyben Konstanze és Blonde az első szólam, a második és harmadik Belmonte és Pedrillo. Mint a trombita úgy harsogják a világba ismételt egymásra találásukat. Derűvel, életörömmel köszönnek el a felvonás végén. A belső harcok lenyugodtak.

„S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit

Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

(Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?, Pest, 1848.)

A Szöktetés a szerájból korai Mozart opera, de eszköztára hihetetlenül modern. Mozartnak innen nincs hova fejlődni, mert már ugyanabból az éteri magasságból tekint a világra, amelyből később az egész életmű. Isten kegyeltje!

A minidráma befejeződött, az élet megy tovább.

* Szövegidézetek Hevesi Sándor fordítása nyomán