Operaházi morzsák

 

A 969. Tosca-előadás[1]

 

A Magyar Állami Operaház a 2010/2011-es évadot nyitó Mahler-koncert (2. szimfónia, Fischer Ádám vezényletével) és az első premier, Arrigo Boito Mefistofele című alkotása között az operairodalom népszerű, dalszínházunkban is sokat játszott repertoár-darabjait kínálta. Elsőként az immár klasszikusnak számító Nagy Viktor-rendezés, Giacomo Puccini Toscája került színre.

Az olasz zeneszerző dalműve nemcsak nálunk — közelítve az ezredik Ybl-palotabeli előadáshoz —, de szerte a világon már több mint száztíz éve az egyik legnépszerűbb Puccini-opera — nem véletlenül. Megvan benne minden, ami egy átütő erejű drámához kell: szerelem, féltékenység, könnyek és megbocsátás. Persze nemcsak idillről van szó, hanem — kiváltképp a 2. felvonástól — egyre inkább előtérbe kerülnek a verista elemek. A humanizmus bátran szembeszáll az önkénnyel, az emberi tisztaság — még ha saját magát is kell, hogy feláldozza, mégis — felülemelkedik a luciferi gonoszságon, ám mindehhez sok-sok vér tapad. A komponista (ebben az operájában is) maximálisan kihasználva a szövegkönyv kínálta lehetőségeket, hihetetlen gazdagsággal ontotta az olyan dallamokat, melyek drámaian festik meg a történéseket, a láthatót és a láthatatlant egyaránt. Bár a zenei szövet nagy feladatot ró az énekesekre, az opera melódiái mégis könnyen befogadhatók a hallgató számára. Egyáltalán nem véletlen Cavaradossi Kép- és Levéláriájának népszerűsége a szélső felvonásokban, vagy Tosca Vissi d’arte, vissi d’amore kezdetű áriája a középsőben.

Az opera voltaképpen három-főszereplős, rajtuk áll vagy bukik az előadás sikere. A szeptember 9-i előadáson Rálik Szilvia (Tosca) Berkes János (Cavaradossi) és Perencz Béla (Scarpia) szólaltatta meg a főbb szerepeket.

Rálik Szilvia kiválóan építette fel szerepét, Toscája nagy lelki utat járt be a Sant’Andrea della Valle templomtól az Angyalvár bástyájáig. A történet kezdetén még a csak saját magával törődő, felszínes, ugyanakkor naiv és tiszta Tosca női méltósága megőrzéséért és szerelme életéért gyilokra is képes lesz, és ha úgy hozza a sors (már pedig a kegyetlen szövegkönyv úgy hozza) életét gondolkodás nélkül feláldozza. Rálik hősnővé emelkedve kiváló színészi alakítást nyújtott, hiteles minden mozdulata. Megrendítő volt 2. felvonásbeli lelki gyötrődésének szívszorító ábrázolása és az utolsó felvonásban felismerésének sikolya: becsapták, szerelme nincs többé, amivel egyben az ő élete is véget ért. Színpadi játéka mellett vokális teljesítménye is mindvégig magas színvonalú volt, hangja árnyalatgazdag, technikája rendkívül virtuóz.

Berkes János Cavaradossi-alakítása kissé távolságtartóan indult, de a 2. felvonásra már maga is elhitte, hogy ő az 1800-as évek Rómájának voltairiánus oltárfestője, akinek csupán szabadság és szerelem kell(ene) a boldogsághoz. Hangszíne mind a magas, mind a mély fekvésekben kiegyenlített volt, dúsan zengett, méltán kapott nagy tapsokat minden felvonás végén.

Perecz Béla kiválóan alakította a sötét lelkű rendőrfőnököt, aki örömét leli mások meg- és eltiprásában. Az énekes arisztokratikus, ellenkezést nem tűrő mozdulatai kiválóan érzékeltették Scarpia despota jellemét. Játéka magas színvonalának tudható be, hogy senki sem talált kivetnivalót Tosca kétségbeesett tettében a 2. felvonásban. Alakítása nagyformátumú, vokális szempontból is lenyűgöző volt, megérdemelte a közönség csodálatát és rajongását.

A kisebb szerepek megformálói is remekeltek. Közülük is kiemelkedett Gárday Gábor (a sekrestyés), és Haramza László (Spoletta) karaktere, előbbi némi humort csempészve szerepébe, utóbbi pedig a meghunyászkodó beosztott életszerű ábrázolásával.

Vayer Tamás praktikus, többfunkciós díszlettekkel járult hozzá a történet zökkenőmentes elmeséléséhez. Vágó Nelly kosztümjei különösen Tosca öltözeteinek kifejező színszimbolikájával követték a dráma sodrását, a pasztell zöld templomi ruhától a gazdagon ékesített égő piros estélyi ruhán át a fekete úti köpenyig, de Scarpia sötétszínű jelmeze is telitalálat volt.

Az est vendégkarmestere, Mosche Atzmon biztos kézzel irányította az Operaház zenekarát, a nyitányt helyettesítő, hátborzongató Scarpia-akkordoktól a Cavaradossi-búcsú töredékeivel elhaló utolsó hangokig. Vastapsos előadás volt. (Magyar Állami Operaház — 2010. szeptember 9.)

K.I.



[1] Az adatot Wellmann Nórának, az Operaház Archívum vezetőjének köszönöm.