FITTLER KATALIN

Amikor a 12 nem egy tucat…

Gondolatok a Lisznyay Szabó Gábor emlékére meghirdetett XI. Országos Orgonaverseny után

2013. március 8-án és 9-én a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium adott otthont ennek a háromévenként esedékes szakmai fórumnak, amelyen idén hat intézmény növendékei és tanárai vettek részt. Mint az eredményhirdetés előtti összefoglalójában dr. Karasszon Dezső, a zsűri elnöke rámutatott: immár hagyománya van az orgonaversenyek sorában annak is, hogy nem alakul, nem alakulhat ki teljes összkép. Miközben módosul a középfokú orgonaoktatást biztosító intézmények száma, mindig számolni kell a fluktuációval: esetenként nagy múltú műhelyek maradnak ki, vagy épp új társaságok jelentkeznek értékelhető növendékgárdával. Ennek okai között a személyi feltételeknél is jelentősebbek az időszakos körülmények; hiszen az intézménytörténetekben nem ritka viszontagságok (legyenek anyagi vagy egyéb okokra – pl. szervezeti átalakulásra – visszavezethetőek) egyetlen tanszakot sem kímélnek, s hatásuk fokozottan érződik olyan esetekben, amikor az iskolai hangszer meghatározó jelentőségű.

Hat intézmény 12 növendéke mutatkozott be, az első korcsoportban egy-egy kecskeméti és pécsi, valamint két budapesti (mindketten Bartókosok) szerepelt, a másodikban változatosabb volt a mezőny: Székesfehérvárt, Kecskemétet és a budapesti Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolát 1-1, Vácot 2 növendék képviselte, 3 Bartókos társaságában.

Ami a találkozó verseny-részét illeti, taroltak a „hazaiak”:

I. korcsoport:

I. díj: Vizi Dávid (tanár: Elekes Zsuzsanna)

II. díj: Szedmák Eszter (tanár: Szathmáry Lilla)

III. díjat nem adtak ki.

II. korcsoport:

I. és II. díj megosztva: Ács Dávid László és Schallinger Artúr (mindkettőjük tanára Szathmáry Lilla)

III. díj: Pálóczy Júlia (tanár: Elekes Zsuzsanna)

A két különdíj is „házon belül” maradt: Lisznyay Gábor művének legjobb előadásáért Schallinger Artúr, kiemelkedő Bach-triószonáta játékáért pedig Pálóczy Júlia vehette át.

Méltányos gesztussal a két kiváló művésztanár munkáját tanári különdíjjal honorálták, amit kedves-tréfásan „Életmű-díjnak” neveztek.

A zenei légkörben sokadrangúvá vált annak összege – az értékteremtésért járó köszönetnek lett kézzelfogható dokumentuma.

Eredetileg interjúkészítésre kaptam felkérést, ám Karasszon Dezső – túlzás nélkül állíthatom – kivételes teljesítménye arra inspirált, hogy inkább krónikása legyek annak, ami az eredményhirdetés után következett.

A Ferencsik-terembe invitálták a szervezők mindazokat, akik kitartottak a záróaktusig, ahol süti-pogácsa és üdítők választékán túl tanároknak-diákoknak szakmai konzultációra nyílt lehetőségük a zsűri tagjaival (dr. Karasszon Dezső elnökkel, Fassang Lászlóval és dr. Ruppert Istvánnal).

Karasszon Dezső értékeléseit hallgattam végig, azt a csodálatos folyamatot, amelynek során az orgonista-hallgatók még egyszer végigélhették produkciójukat, immár izgulás, versenydrukk nélkül, a külső szemlélő (hallgató) objektivitásával, egyszersmind „belülről”, a művek avatott ismerőiként.

Amit Karasszon az eredményhirdetés előtt röviden összefoglalt (rámutatva a verseny során tapasztalt általános – alapvető – hibákra, problémákra), játékosonként konkretizálódott (többek által választott azonos kompozíciónál variáltan visszatérve). Rendkívül hasznosnak találtam, hogy a versenyzők többnyire a felkészítő tanárukkal járultak a zsűri elnök színe elé – ahol azonban a kiváló orgonaművész és pedagógus fogadta őket.

Megindító volt látni-hallani, hogyan szólt a pálya gazdag tapasztalataival rendelkező művész-tanár a potenciális utód-generáció reménységeihez. Úgy éreztem, a verseny legnagyobb elismerését az a „kollegialitás” jelenthette, amellyel szinte partnerként beszélt a tizenévesekkel. Az előadott műsorszámok mindegyike egy-egy közös zenei élményként teremtett kapcsolatot köztük, s a már ismert kompozíciókra új ablakot nyitó elemzésekkel, a darabokkal kapcsolatos – korábban nélkülözött – tudnivalókkal egyúttal a művek végtelen gazdagságára is felhívta a figyelmet. A visszatérő hibák-problémák taglalásában is fáradhatatlannak bizonyult, s végtelen tapintattal hozott a tanárok tudomására olyan „evidenciákat”, amelyekről ők valahogy megfeledkeztek. A növendékek műsorválasztásának problematikája érzékeny kérdés: a túlvállalás veszélye kockázatos, ám esetenként az egyéni lelkesedés a saját-határok (korlátok) túllépésére inspirálhatja a fiatalokat.

Szakmai szempontokat tekintve, visszatérő hibának tűnt az ütemmutatók felületes kezelése. Az egyedi tempóválasztási problémák felidézésénél Karasszon memóriájának megfellebbezhetetlen biztonságát kellett csodálnunk. Úgy szólt az előző napi 1. forduló bármely produkciójáról, mintha abban a pillanatban ért volna véget – s jó volt látni azt a szellemi koncentrációt, amellyel a fiatalok igyekeztek hasonlóképp elmélyülni korábbi előadásukban. Az interpretáció iránti felelősség sugárzott Karasszon minden megjegyzéséből. S immár a zenetörténészt hallhattuk, amikor az értő kottaolvasás rejtelmeiben vezette alkalmi közönségét, a „becsapós”, félrevezető kottakép buktatóira mutatva rá. Amikor a regisztráció került szóba, az volt az orgonisták „megdicsőülése”. Ez az a terület, ahová más hangszeres csak távolról tudja követni őket. Karasszon megannyi apró mozzanatra rámutatott, amelyek kiváltották tetszését - s ezzel jóleső érzést okozott tanárnak-diáknak. Boldogság ragyogott fel a növendék arcán, ha saját „ötletét” dicsérte meg a művész, s elraktározta az olyan átfogó ismereteket a tanár, amelyeket a későbbiekben beépíthet munkájába.

A műsorfüzet „köszöntő”-jében az igazgató, Dr. Benkő Szabolcs rámutatott: „Modern korunkban is kötelességünk művészi értékeinket, valamint a tehetségkutatás több évtizedes hagyományát ápolni és megőrizni”. Miközben az időhatározót eléggé leszűkítőnek érzem, rendkívül fontosnak tartom ezt a szempontot. S ha ez az érdemben inkább mini-fesztivállá, találkozóvá módosult verseny a tehetségkutatás szolgálatába szegődött, a konzultációvá lényegült produkció-értékelés egyszersmind tehetséggondozásnak is tekinthető. Ez adta a XI. Országos Orgonaverseny többletét, sajátosságát.

Ez a hétvége afféle szellemi vitamin-injekciót jelentett az Orgonaverseny résztvevőinek. A fentiek értelmében nyilvánvaló, hogy okafogyottá vált volna az örökzöld kérdés felvetése: van-e hasznuk (értelmük) a zenei versenyeknek. Hiszen az alkalom inspiráló hatású, olyan teljesítményre sarkallja a fiatalokat, amilyet a hétköznapi munka folyamatában aligha lehetne tőlük megkövetelni. Minden bizonnyal olyan darabokat is megtanulnak egy-egy ilyen alkalommal, amelyre különben nem került volna sor. (Itt jegyzem meg, immár hagyománya van az orgonaversenyek során annak, hogy az elődöntő anyagában egy-egy magyar – 20. századi – szerző orgonadarabjaiból is kell választani. Az ily módon rövid időre reflektorfénybe kerülő repertoárbővítő kompozíciók nemcsak a versenyzők, hanem a felkészítő tanárok irodalomismeretét is növelik. Külön öröm, hogy az idei versenyen Lisznyay Szabó Gábor műveit a közelmúltban megjelent kottákból játszhatták a versenyzők.)

A versenyek megmérettetés-lehetőségét szokás kihangsúlyozni – de legalább annyira fontos a szereplési lehetőség. Hiszen ahány hangszer, annyi egyéniség! A Bartókosok nyilvánvalóan élvezték a hazai pálya előnyeit – viszont nem panaszkodhatnak a vendégek sem, hiszen a gondos szervező és előkészítő munkának köszönhetően a vendégeknek biztosították a hangszerrel való beható ismerkedést (így viszont ők egy új hangszer-ismerőssel gazdagodtak).

Az időről-időre, több-kevesebb rendszerességgel visszatérő felkészítő tanárok is sokat profitálhatnak az ilyen eseményekből; előadói ízlésváltozások tanúi lehetnek, s nyomon követhetik, milyen „nehézségi fokig” jutnak el egy-egy korosztály képviselői (elengedhetetlen az idézőjel használata, hiszen a „nehézség” több szempontból is relatív kategória…).

A zsűri elnök lenyűgöző zeneközeliségét is életre szóló élményként őrizhetik a résztvevők. Abból (is) adódik ez, hogy a „musica theoretica” és a „musica practica” területén egyaránt jártas, tehát az elméleti tudás és a művészi gyakorlat során szerzett tapasztalatok állandó kölcsönhatásának köszönhetően bármely stílussal/kompozícióval úgy tud foglalkozni, hogy egyaránt képes belehelyezni a zene Makrokozmoszába a kis részt, s benne – mint cseppben a tengert – felmutatni a nagy összefüggések hatásmechanizmusait.