KIRAGADVA 3

UNGÁR ISTVÁN*

KIRAGADVA 3.

Operanégyesek önálló élete

Beethoven: Fidelio G-dúr kvartett

„Ugyan fiam, azt hiszed, nem látok a szívedbe?” – kérdezi magabiztosan Rocco, a börtönparancsnok engedelmes, de emberi tisztességét soha fel nem adó szolgája Fideliótól, a segítőkész, szorgalmas, fáradhatatlan, a szívének is kedves, új segédfiútól. A gyengéd, lánya jövőjéért aggódó, szerető apa ebben az ifjúban látja egyetlen gyermeke boldogságának zálogát. Úgy véli, hogy ők ketten egyként szerelmesek egymásba. Szegény jó Rocco! Még azt sem tudja, hogy akihez szól, nem is fiú, hanem egy, a férje kiszabadításáért mindenre képes, csodálatra méltó, hősies asszony. (Verdi Fülöp királya belátja, hogy felfedni azt a titkot, „mit emberszív rejt”, csak isteni varázserővel lehetséges. Rocco később fogja ezt megtapasztalni.) Feltett kérdésének abszurditására válasz gyanánt sejtelmesen ünnepélyes zenekari bevezetés nyitja fel négy ember lelkének amúgy felnyithatatlan, érinthetetlen zárjait. Erre csak csoda képes. Ez a G-dúr kvartettet elővezető nyolc ütem, pedig az. Csoda. A hatnyolcados, ringató ritmikájú négyes Beethoven varázspálcájának következtében nemcsak hogy kilép az opera cselekményéből, de néhány perce alatt teljességgel megállítja a múló idő folyamatát.

Három jóravaló ember és egy közülük kimagasló hősnő vallomászenéje veszi kezdetét. Két szoprán – Marcellina, Fidelio (Leonóra) – egy basszus (Rocco) és egy tenor (Jaquino) alkotja a Fidelio ún. kánon-kvartettjét, a beethoveni életmű egyik legpoétikusabb muzsikájának énekes szólókból összeálló kamaraegyüttesét. Nem egymáshoz énekelnek, hanem önmaguk örömét, félelmét, aggodalmát és csalódását tárják saját jövőbetekintésük elé, amelyek - miközben igencsak különbözőek - egy négyszólamú kánonban fognak majd egyesülni. Ez a zeneszerzői megoldás első hallásra ellentmondásosnak tűnik, pedig nem az. Bár hárman egy tévhit áldozatai, Fidelio (Leonóra) mégis közéjük illeszkedik, hiszen ő is ugyanazt teszi, mint a többiek, szembenéz mindazzal, ami vár rá. Jó emberek találkozója ez az operakvartett. Az áhítat, a kábulat, a megilletődöttség emelkedett, magasztos hangulatában fogant az egyszerű, megismétlődő kisterc lépésekre épülő kánondallam, amelyet az elfogultságtól elbizonytalanodott, nagyrészt nyolcad szünetekkel megszakított ritmus helyez félig-meddig egy különleges álomvilágba. Mintha maguk sem tudnák, mi történik velük, akárcsak Shakespeare Szentivánéji álmának megzavart szerelmesei. Vágyakozás, elszántság, gondoskodás, féltékenység áll a szövevényes polifónia által megteremtett rend középpontjában.

Marcellina Fidelióhoz tartozásáról ábrándozása a kánon első szólama. Az igazság erejébe vetett bizalom, a remény, az eltántoríthatatlan akarat, a hűséges hitves akadályt nem ismerő bátorsága élteti Fidelio (Leonóra) megszólalását. A harmadikként belépő Rocco képzeletében Marcellina és Fidelio már egybekeltek, amire ő boldogan adja áldását. Utolsóként a cserben- hagyott, kétségbeesett Jaquino csatlakozik a többiekhez, aki legbelül maga is úgy érzi, hogy az „új fiúval” nem veheti fel a versenyt volt kedvese kegyeiért.

És hogy miért nem ellentmondás ez a zeneszerzői technika? Azért, mert, ahogy igazi kamaramuzsikáláshoz illik, szereplői egyenrangúak és talán, tudtukon kívül, szövetségesek is a zsarnok Pizarróval szemben. Tisztaszívű, tisztességes emberek gyarlóságukkal, naivságukkal együtt. Egy ponton túl, bizonyos magasságban már elhomályosul vagy akár el is tűnik annak a fontossága, hogy egyikük feltartóztathatatlan harcos, aki semmitől nem riad vissza nemes célja elérése érdekében, aki eleve győzelemre van ítélve, s akinek valóságos énjéről a többieknek fogalmuk sincs.

Nem tipikus Beethoven-zene ez az operanégyes. A forró, féktelen szenvedélytől átfűtött beethoveni hangot itt hiába is keresnénk. Ugyanakkor ez a meghatott befelé fordulás sem ismeretlen a lángoló lángelme életművében. Az egymás nyomdokán felcsendülő kánon-szólam a többiektől mind gazdagabb és dúsabb díszítést kap. Rocco énekszólama alatt a zenekar is mozgalmasabbá válik, Jaquinót már tizenhatod triolák kísérik. A kvartett tetőpontjához akkor jut el, amikor Jaquino is kánondallamához végéhez érne, de nem fejezi be teljesen, a hangzatok G-dúr dominánsáról – legfelül Marcellina fisz” hangjával – tonikai mellékdomináns szeptimre lépnek – így Marcellina szólama f” hangra módosul. A négyes lezárásában Jaquino tehetetlen tizenhatod recitálásai kerülnek előtérbe: „Hajam az égnek áll, nem használ semmi sem, itt esküvő leszen.” Az a bizonyos tetőpont érzékelteti leginkább, hogy bár egyenként mindnyájan kiléptek ebből a közösségből, ennek ellenére összetartoznak. A négyes nem tartalmaz zenekari utójátékot, egy fortissimóval felerősített, határozott domináns-tonikával eresztik el szimbolikusan egymás kezét. A szerzőtől ugyancsak szokatlan az, ahogy kurtán, hirtelen tesz pontot a darab végére. (Mindenki megy a dolgára, de mielőtt még erre sor kerülne – mintegy az előzőek oldásaként – Rocco elénekli az opera egyetlen igazán derűs ún. Pénzáriáját.)

A G-dúr hangnem, amelyben a kánonkvartett íródott fényes. Mozart Egy kis éji zenéjének, vagy éppen életvidám Papagenójának zenei otthona. Itt Beethoven egyetlen operájában a bensőséges, a kiváltságos ünnepély, amellyel az élet kínál meg bennünket, embereket. (Más helyzetben ugyan, de hasonló ünnepnek lehetünk tanúi Wagner A nürnbergi mesterdalnokok c. operája gyönyörű kvintettjében. Két szerelmespár és a magányos, bölcs költő, Hans Sachs várakozással tekint a dalnokverseny felé. Ez a várakozásszerű levegő járja át a Fidelio kánonkvartettjét.) Ezt a négyest nem kell KIRAGADNI az operából, mert megtette azt maga az alkotó. A II. felvonás D-dúr kvartettjét viszont azért szükségtelen kiemelni a műből, mert az, maga a cselekmény, így annak is megvan az önálló élete.

Az I. felvonásbeli G-dúr kvartettnek kitüntetett helye van a világ bármely Fidelio előadásán. Legszívesebben mi is elvegyülnénk négyük közt, hogy kiénekeljük magunkból örömünket, bánatunkat, és akkor végtelen kórussá bővülve, egyetlen harmóniába olvadva hadat üzennénk a Föld sötét hatalmaskodóinak. Meghátrálnának. A biztatást mindenesetre a kánonkvartett majd kétszáz éve magában hordozza.

II.

Beethoven: Fidelio – II. felvonás D-dúr kvartett

Az isteni akarattal szembeszegülő Prometheus égből történő lerohanását a tőlük ellopott tűzzel – „… hogy melegedjenek az emberek…” – öntötte zenébe Beethoven és keretezte be vele az Eroica szimfónia variációs zárótételét. Ugyanez az izzó szenvedély fogja közre a Fidelio II. felvonásának D-dúr kvartettjét. Az alászaladó skálaszerű futamok nemcsak keretbe foglalják, hanem végig is kísérik ezt a négyest.

Pizarro vak gyűlölettől tomboló, a nála raboskodó ellenfele iránt táplált mérhetetlen bosszúszomjának rémisztő hangjai indítják a kvartettet. Hogyan kerül ide Prometheus önfeláldozó vakmerősége, amelyért oly iszonyatos árat kellett fizetnie? Talán úgy, hogy ez a muzsika nem a börtönparancsnok Pizarro végső leszámolásra készülő irtózatos dühének megfogalmazása, hanem Leonóra heroikus, végsőkig elszánt, prometheusi lázadásának zenekari szimbóluma. A Fidelio D-dúr kvartettje nem illik a hagyományos operanégyesek sorába. Három férfi – Pizarro (basszbariton), Florestan (tenor), Rocco (basszus) valamint Leonóra (szoprán), egy olyan nő, aki lelkierőben, nemes célja eléréséért való eltántoríthatatlanságában, bátorságában, semmitől vissza nem riadó akaratában méltán felvehetné a versenyt bármelyik büszke férfiúval – énekel a négyesben. Ez önmagában is szokatlan, de az igazán különös, hogy a Fidelio egészének sűrített, tömör cselekményét tartalmazza, – itt zajlik az igazi dráma – inkább jelenetnek kellene nevezni., mint kvartettnek. Az operanégyes hangnemi kilengésekben oly gazdag, hogy annak részleteiben elmélyedni ebben az írásban vállalhatatlan.

Beethoven nagy szimfonikus zenekari apparátust használ, fenyegető rezekkel, dermesztően sejtelmes ütősökkel, több ízben rettegett hangulatot teremtő mélyvonósokkal. Mindehhez ebben a kvartettben heves – lényegében dallamtalan – énekszólamok társulnak. Mozgalmassága, lázas hőfoka egy kivételtől eltekintve nem csitul, nem szelídül. Igaz, hogy ez a kivétel a négyes – mi több, az egész opera – lényege.

Pizarro mámorosan diadalittas kéjjel leplezi le magát az évek óta földalatti börtönben sínylődő régi ellensége, Florestan előtt. Gyilkolni jött és nem titkolja, hogy élvezettel fog lesújtani a földön fekvő, bilincsbe vert fogolyra. Már korábban – a négyes előtt – a segédfiút (Fidelio - Leonóra) távozásra szólítja fel, mert tervei szerint Florestan után az öreg Roccóval is végezne, hogy „a titok, titok maradjon”. A beethoveni pokolzenék egyik legsötétebb bugyrában járunk. Az amúgy gyáva börtönparancsnok fölényes, a vérszomjúságtól ördögien eltorzult frázisa fölrázza az utóbbi évek során némaságba burkolódzott, a külső világtól teljesen elzárt börtöncella jéghideg csendjét. Hasonló sátáni zenét Mozart nem komponált, mert ebben már ott feszül a romantika, a majdani kíméletlen naturalizmus, a későbbi verista operákról nem is beszélve.

Fanfárszerű hangszeres hármashangzatok előzik meg Florestan ráeszmélését arra, hogy ki ítélkezik fölötte ebben az órában: „Ein Mörder, ein Mörder steht vor mir.” (Egy gyilkos, egy gyilkos áll előttem.) A fanfár a szabadságharcos Florestan hajdani dicsősége előtt tiszteleg. „Te gőgös pártütő, még néhány pillanat és nem élsz.” – harsogja a felbőszült Pizarro miközben a skálafutamok A-dúrban rohannak lefelé. Máris Florestanba mártaná a kését, amikor a háttérben meghúzódó Fidelio elébe áll és gisz” hangon felkiált: „Vissza!” A döbbenet a megátalkodott zsarnokot elbizonytalanítja, és cselekvésképtelenné teszi.

A meghökkenés végigfut a többieken. Florestan felindultsága: „O Gott!”, az egész lényében reszkető, elképedt Rocco elhűlt megrökönyödése: „Was soll?” hirtelen tör fel kettejükből. Nem tudnak mit kezdeni ezzel a határozott, fékezhetetlen, öntudatos szembeszállással és a rájuk szakadt váratlan fordulattal. Ezt nem lehet azonnal feldolgozni. Ki ez a szeretetre méltó, kedves, szolgálatkész, melegszívű, derék segédfiú valójában? Fidelio ellentmondást nem tűrő, szilárd keménységgel énekli tovább: „E tőrrel az én szívem szúrd át, hadd sújtson gyáva gyilkos az isten átka rád!” A zenekar c-ről D-dúr mellékdomináns szekundmegfordításaként fut lefelé.

Leonóra halált megvető bátorsága melódiájának kromatikusan felfelé kapaszkodó ívében is megmutatkozik. Pizarro rémülten gondol a miniszter előre bejelentett látogatására, ami le fogja buktatni őt, ha holtnak hitt régi jó barátját, Florestant itt találja. Minden perc ellene dolgozik. Habozásra nincs idő, cselekedni kell. Mialatt Florestan és Rocco bénultan figyeli Fidelio és Pizarro párviadalát, dulakodását, Pizarro eltökélt abban, hogy akár a rejtekhelyéből előugrott különös ifjúval együtt oltsa ki Florestan életét. A következő pillanatban egyszer csak elhallgat az egész zenekar és az alap-, D-dúr hangnemtől teljesen elrugaszkodva Fidelio (Leonóra) a esz” hangról ugrik fel arra a legendás b”-re, amelyen felfedi kilétét: „Töt erst sein Weib!” (Először öld meg asszonyát!). A lélegzet visszatartott taktusok alatt Leonóra éneke egyedül, magára utalva, minden hangszeres alátámasztás nélkül – három, egyenként negyedértékű esz és egy ötnegyed hosszúságú kitartott b hang – mintegy széthasítja a fojtogató percet.

Bartók Cantata profanájában ellenfélnek tekintett apjukkal dacolva énekli nyersen, valamennyi hangszer elhallgatása után a legkedvesebb fiú ugyanazon hangot repetálva: „De mi nem megyünk!” Farkasszemet néznek, akárcsak Leonóra Pizarróval. Mindkét esetben a szólóének magára hagyása ad igazi hangsúlyt az elhangzó szavaknak.

És most?! No igen, most minden a feje tetejére állt. Az álfiú tehát Leonóra, a férje megmentéséért mindenre kész hűséges hitvestárs. Katarzis és káosz uralja a felfoghatatlant. Pizarro számára most válik világossá, hogy ki áll az útjába. Rocco lemondhat a jövendőbeli vejének gondolt, olyannyira megkedvelt Fidelióról – hiszen ő nem is létezik. Vagy mégis? Az eszmeisége igenis valós! Mit szól az eseményekhez maga Florestan, akiért végülis mindez történik? A kérdést ezúttal inkább nyitva hagyom. Megálmodta ő a felvonás eleji áriájának – amelynek témája mindhárom Leonóra-nyitányban szerepel – oboa vezérelte és általa körülrepdesett codájában: „Látok egy angyalt, ki szárnyaival a rémeket kergeti széjjel. Ez angyal Leonóra, Leonóra az én hitvesem.” Most, íme, itt áll mellette, az oldalán és vele együtt végzetes életveszélyben. „Sein Weib?!” – hőköl vissza Pizarro, majd Rocco. „Mein Weib?!” – szakad fel Florestanból egyszerre az öröm és a féltés. A zenekar szekundsúrlódásaitól kísérve Leonóra férje felé fordul: „Ja, sieh hier Leonore!” Florestannak szüksége lesz néhány pillanatra, hogy istenigazából magához térjen s fölfogja, boldogság és vérfagyasztó ijedelem tölti ki a szívét imádott Leonórája láttán.

Pizarro nem tétovázhat, ha nem akar a vesztbe rohanni. „Hogy én megriadjak egy nőtől? Vele osztottad meg az éltedet, oszd meg vele a halált is!” – hörgi eszelősen a rettenthetetlen börtönparancsnok. A prometheusi skálák ismét az alaphangnemből (D-dúr) szállnak lefelé. A kvartett legkiélezettebb és legfeszültebb pontján Pizarro ismét gyilkolásra emeli tőrét, ám Leonóra pisztolyt szegez rá. Ezúttal a pisztoly és a tőr – az igazság és a bűn – néz farkasszemet egymással, amikor D-dúr dominánsáról az azonos nevű moll hangnem VI. fokára érve a várbörtön bástyatornyából felharsan a miniszter érkezését hirdető, zenekari b orgonaponttal megtámasztott trombita B-dúr hármashangzat felbontása. Egyszerűségében nagyszerű. A szabadság eljövetelének hírnöke ez a hat ütem. Annak a gúzsba köthetetlen szabadságtudatnak, amely a beethoveni szellem beláthatatlan mélységekből fakadó, fáradhatatlan hajtómotorja.

Az eddig a percig megállás nélkül felkavart kvartett együttese megtorpan. A trombita felhangzása pontot tesz az eddigi kérdőjelek helyébe. A színpadkép megmerevedik. Íme, itt vagyunk annál a bizonyos egy kivételnél, amelyről korábban már szó esett. A trombitaszót követő B-dúr hangnemű taktusok elemelkednek a földi lét korlátai közül. Pizarrót leszámítva, hálatelt szívvel próbálnak hinni a hihetetlenben. A vonósok simogató triolákkal veszik körül az áhítatot. A hála csendjéhez igazodik Pizarro is. Nem otromba, hanem kifejezetten visszafogott hangon énekel a többiekkel, beleolvad a varázslatba. Kénytelen beletörődni vereségébe és az elkerülhetetlen számonkérés következményeibe. Ebből a hipnotikus állapotból kijózanítóan hat a másodszor is felcsendülő B-dúr trombitaszó, ekkor már a zenekar orgonapontja nélkül. Minden eldőlt, Florestan szabad és ebbe az alig remélt szabadságba követi őt az ő Leonórája. Rocco nyílván megkönnyebbül, hogy nem lett részese egy szörnyű, könyörtelen bűncselekménynek. Bízik abban, hogy idővel lánya is megbékél a nem várt helyzettel. És Pizarro? Kit érdekel?! A menny ereszkedett le a sötét földi pokol falai közé. Mostantól már csak ez számít és semmi más.

A két trombitaszó és az azt összekötő könnyesen meghatott zene a III.-, ill. némi eltéréssel a II. Leonóra-nyitányban is szerepel. A trombitaszólam utolsó b hangjára helyezett korona az időtlenséget célozza meg, elejét veszi minden további összeütközésnek. Rendet teremt a pincezárkában, Pizarro egész várbörtönében és a föld valamennyi igaztalanul elzárt szenvedője lelkében. Megállj-t parancsol minden önkényúrnak s figyelmeztet arra, hogy ez a trombitajel sehol nem marad el. Előbb vagy utóbb minden gaztett színhelyén felhangzik majd.

Rövid, sajátos prózai betét után – Jaquino jön a hírrel, hogy megérkezett a miniszter – felszabadulnak az iménti gátlások és D-dúr emelt IV. fokú szűkszeptimjének zenekari berobbanása után az önkívület boldog extázisa váltja fel a korábbi izgalmakat és feszültséget.

Felkorbácsolt szenvedély hatalmasodik el ebben a záró szakaszban. A két trombitaszó alatti mozdulatlanság ereszt szorításából, a fékevesztett öröm túllépi a realitás határát. Rocco olyasvalaminek lett tanúja, ami meghaladta a fantáziáját. A házaspár most tér vissza a földi világba, hiszen az előző percekben külön-külön és együtt is másutt jártak. Pizarro csúnya jövő elé néz – mint Moliére Tartuffe-je – számadás és megvetés vár rá. Számíthat arra, hogy a miniszter elégtételt vesz az ártatlanul bebörtönzött és meggyötört rabokért. Beethoven operája azonban túllép ezen, mely már ebben a kvartettet záró codában is arra a fergeteges örömünnepre készül, amely a hitvesi hűséget, az önfeláldozó, hősies bátorságot és a kiérdemelt igazságtételt élteti, dicsőíti. A zenekari figurációkkal körülvett, mind hevesebbé váló szekvenciasor ujjongása juttat el a prometheusi keretbe ágyazott darab végéhez. A kvartett D-dúr alaphangneméből utoljára lezuhanó skálamenet, a coda elejéről visszarántott emelt IV. fokú szűkszeptimbe torkollik, melyet egy teljes ütem szünet után meg is ismétel. Ez már a zenekar feldúlt utójátéka. Mintha a méregtől felajzott Pizarro még egyszer visszanézne mielőtt Roccót követve a felszínre indul, hogy fogadja Fernando minisztert. A négyes a XX. századra előre mutató vad unisonóval zárul. Negyed szünetekkel megszakított, két, ugyanilyen értékű a (domináns funkció), majd egymást követő, egy oktávot leugró, ugyancsak negyedhosszúságú d hang (tonika funkció) rántja össze a képzeletbeli zenei függönyt. Ám azzal igazából még várni kell. Szinte kilöki a színpadról Roccót és Pizarrót.

A vulkán elcsendesült, az egymás karjaiban újból magára talált házaspár a szabadulás biztos tudatának birtokában egyedül marad. A megélt pillanat önmagában is gyönyörű. Aki Beethoven operáját nem ismerve azt gondolja, hogy el tudja képzelni, milyen muzsika szól ezután, vétkesen téved. Amennyiben meghitt, bensőséges zenét vár, jobb, ha nem hallgatja tovább a művet. A négyes utáni G-dúr Leonóra – Florestan kettős, mintha a coda codája lenne, ugyanannak az ovációnak egyenes folytatása, amelynek az imént voltunk részesei: „Ez óra éltem boldog álma!” Van benne mégis néhány olyan, a megindultságtól könnyfátyol mögé bújt, átszellemült taktus, amelynek hallatán mindannyiunknak elszorul a torka. Éppen G-dúr dominánsán, a D-dúr kvartett hangnemében járunk, amikor egymást szerelmesen ismételgetve szólongatják. Leonóra Florestan nevét úgy énekli kétszer, hogy az utóbbi „tan” szótagját a zenekar a stabil D-dúr helyett disz alapú szűkszeptimmel homályosítja el. Eddig világos, tiszta hangnemekben mozgott a duett. Leonóra cisz hangról nem a biztonságot jelentő d-re, hanem a titokzatos hangképbe illeszkedő c-re lép, ezután kéz a kézben tapogatózva keresik a kiutat A-dúr, a-moll, később h-moll színezetén át a G-dúr hazatérés felé. Meg is találják és innen már nem lesz megállás a művet bekoronázó monumentális C-dúr fináléig.

Úgy hiszem, nincs még egy olyan opera, amelyben két annyira különböző négyes szerepelne, mint a Fidelio kánon-kvartettje és ez az ún. trombitás-kvartett. Állókép és igazi akció krimi, ez lehet e két operanégyes summázata. Bármily eltérőek, mégis valahol találkoznak. Két közös szereplőjük: Rocco és Leonóra (Fidelio) más körülmények között, de ugyanazok a jellemek, ugyanazok az érzések bújnak meg bennük, mind a két négyesben. A kánon-kvartettben a fiúszerepbe kényszerült hősnő a másik négyesben véget vet embert próbáló, veszedelmes küldetése eme igencsak kockázatos részének s így fenekestől felfordítja az addigi keserves álharmóniát. Miként a kánon-kvartett magában hordozza a biztatást a hatalmaskodókkal szembeni ellenállásra, úgy a D-dúr kvartett meg is cselekszi azt. Így részesülhetünk egy, a IX. szimfóniát tíz évvel megelőző örömódában a Fidelio Finálé színes – magasztos szertartást is magában foglaló – pazar kavalkádjának világünnepe által. („Lesz még egyszer ünnep a világon.”) Schiller költeményéből is rálelhetünk egy versszakra. Örvendhetünk az igazi hitvesi szeretet győzelmén, a börtönükből kimenekített foglyok visszanyert szabadságán, a szeretteikkel sírva ölelkezők felemelő látványának élményén. Amúgy, persze, nem bánjuk, hogy a hitvány zsarnok elnyeri jogos büntetését. Legjobb lenne elvegyülni az ünneplő sokadalomban, önfeledten velük dalolni a végén Schiller himnikus szavait, száműzve minden – ehelyütt semmivé zsugorodó – napi gondot, megszégyenítve a Beethoven operájára megmagyarázhatatlanul érzéketlen s manapság fájdalmasan divatos megtévedt nagyképű értelmiségi fanyalgást.

„Ki egy tisztalelkű nőben

Élte hű párjára lelt,

Az zengjen öröméneket!

Diadaléneket,

Nincs oly szó, mely méltón zengje:

Hős szíve csodát művelt.”

(Lányi Viktor fordítása)

Beethoven: Fidelio c. operájának részletei HUNGARIOTON cd-n: