Pernye András Budapest hangversenytermeiben

Válogatott zenekritikák 1959-1975

(Gondolat Kiadói Kör Kft.)

Isten malmai lassan őrölnek – tartja a mondás, s ehhez újabb adalékul szolgál a Gondolat Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár 2012-es újdonsága. „Budapest, 2000. április” – így keltezte a kötethez írott Utószót a szerkesztő Mikusi Balázs. Ebből a pernyológiában járatos rögvest kitalálja: a korszakos jelentőségű zenetörténész halálának 20. évfordulójára is megjelenhetett volna a válogatás. De ha nem, akkor a 25-re, vagy a 30-ra – vagy 2008-ban születésének 80. évfordulója alkalmából. Így viszont a recenzens hívhatja figyelmet a közelgő újabb kerekszámú évfordulóra: 2013. november 19-én lenne Pernye 85 éves. Aki ismerte, tanúsíthatja: még elképzelni is abszurd, Pernye, mint a szakma egyik doyenje! „Csodakamasz” – így foglalta össze egyszavasában Fodor Ákos mindannak a lényegét, ami egyszeri s utánozhatatlan jelenséggé tette Pernyét. Jelenség volt, ha hihetünk e szó erejében: országosan ismert személyiség a celebek és hullócsillagok kora előtt, olyasvalaki, aki egyszerre tudott megszólítható közelségbe kerülni ismeretlenek sokaságával és elismertté válni a szűkebb értelemben vett szakmában (szakmai közösséget írni naivitás volna – megannyi látható és láthatatlan, ám érezhető erővonal munkált akkoriban is, megkönnyítve vagy akadályozva a tudományos munkát).

A zenéről szokás úgy tartani, hogy „feledékeny művészet”: műveléséhez nem mindig volt szükséges múltjának ismerete. A 19. század óta erőteljesen érvényesülő történeti érdeklődésnek köszönhetően nemcsak gazdag múltját tárták fel kutatók-történészek, hanem – a fennmaradt adatokból – megkísérelték rekonstruálni jeles képviselőinek életét-munkásságát is. E folyamatok közepette kiderült: koronként változó, hogy milyen elvárásokat támasztottak az alkotók (s nemcsak a muzsikusok) általános műveltségét illetően. A zenetörténet-tudomány történelmi léptékkel mérve: fiatal, képviselői egy viszonylag szűk területre szakosodott munkások, akik általános műveltségükkel, tudományos felkészültségükkel és művészi gyakorlatukkal elősegíthetik, hogy meglátásaik, összefüggés-felismeréseik minél szélesebb felületen illetve minél nagyobb mélységig hatolva legyenek érvényesek.

Pernye műveltségét (beleértve filozófiai ismereteit) életében is nehéz lett volna felmérni; arra azonban bárki ráérezhetett: szavainak (véleményének, meglátásainak) valamiféle aranyfedezete van. Nem volt tévedhetetlen – nem is akart annak látszani! – de évtizedek távlatából is csak ámulhatunk azon a biztos érzéken, amellyel tájékozódott értékes és értéktelen jelenségek ingoványos talaján.

Ma kétségkívül médiasztárnak (is) titulálnánk: a „Ki mit tud?” - vetélkedők rendszeres zsűritagjaként egy országot tanított – ízlést formált, elgondolkozásra

A „Ki mit tud?” 1966-os zsűrije: Pernye András, Petrovics Emil, Major Tamás

késztetett, önálló véleményalkotásra bíztatott. Munkásságából ezt a területet ismerték a legtöbben. A második legnépesebb „koncentrikus kört” kétségkívül hangverseny kritikusi tevékenysége jelentette, abban a bő másfél évtizedben, amíg rendszeresen jelentkezett ilyen írásokkal a Magyar Nemzetben. Ennek felelevenítésére, a köztudatba való visszahozására vállalkozott gazdag válogatásával Mikusi Balázs.

A 411 számozott oldalt tartalmazó vaskos kötet elsősorban azoknak ajándék, akik még ismerték személyesen Pernyét, s megmerítkezhettek abban az intellektuális légkörben, amely elidegeníthetetlenül hozzátartozott, akkor is, ha épp nem világmegváltó témákról folyt a szó. Mert megvolt Pernyének az a képessége, hogy az egyesben is fel tudta mutatni az általánost, a hétköznapi példát a példázat tanulság-erejű szintjére emelve. Tette mindezt közvetlenül, néha együtt-gondolkodva beszélgetőtársaival, máskor (filozófus-módszer!) rávezetve olyan meglátásokra, következtetések leszűrésére, amelyekről az illető nem is álmodott. Ugyanakkor, szívesen hangsúlyozta véleménye egyediségében a személyességet – mintha az ő szava is csupán egy lenne a heterogén sokaságéban. Korántsem volt ez részéről álszerénység – ez is egyik eszköze volt annak, hogy megteremtse a közvetlen gondolati kontaktust ismeretlen „ismerőivel” is.

Pernye stílusa – s ebben közrejátszott megannyi rádiós és televíziós szereplése is – mindig közérthető volt. Soha nem dobálózott szakzsargonokkal, nem teremtett elidegenítő távolságot szakmai hozzáértésre hivatkozva.

Tudta: a gondolatokra is érvényes a sajátos matematika, miszerint megosztásuk által nem csökkennek, sőt, sokakhoz eljuttatva még eredményesebbekké, gyümölcsözőbbekké válnak. Hihetetlenül értett ahhoz, hogy vulgarizálás nélkül fogalmazzon meg közérthetően elvont tartalmakat. Utólag talán általánosítónak hathat az ilyesfajta jellemzés – de kritikáinak kései olvasói bizonyára egyetértenek vele.

Pernye kritikáinak olvasásakor időutazáson veszünk részt, pontosabban, csakhamar szembesülünk azzal, mennyit változott azóta a világ. Éppen fél évszázada annak, hogy az előszó helyett remek érzékkel kiválasztott írásának zárómondatával a művészekhez szólt a kritikus-szakma (?) nevében, kérve: „hagyjanak minket megbukni!”. Korántsem puszta zsurnalista fogás volt ez részéről, hanem a tévedhetetlenség elvárásának lehetetlenségére mutatott rá. S aki követte gondolatmenetét, minden bizonnyal reálisabb elvárásokkal ér a kritikusokat illetően.

Mikusi műfajok szerint csoportosította a kiválasztott kritikákat (zenekari hangversenyekről, zongoraestekről, kamarazenéről, ária- és dalestekről, régizenéről, modern zenéről és dzsesszről), természetesen különböző terjedelmet biztosítva az egyes fejezeteknek (miként különböző súllyal jelenek meg a koncertélet gyakorlatában is). Közreadói-szerkesztői szempontjai átgondoltságról tanúskodnak, egyszerre akarja a publikált részben felmutatni a kritikus Pernye portréját, sajátos-jellegzetes alakjával-szemléletmódjával, megmutatva az ízlésből fakadó egyéni következtetéseit, s láttatása által hangversenyéletünk közelmúltjának keresztmetszetét. A válogatás érdemi vonása, hogy – bevallottan csatlakozva a Pernye által érvényre juttatott tendenciákhoz – nem szenzációhajhász beállítottságú, azaz, sem nem az érzékenységet olykor sértő-bántó, erős bírálatok szemezgetésével kínál bulvár-sajtót, sem pedig az utókor által meg-nem-erősített értékítéletek kigyűjtésével nem akar alapot adni a műfaj iránti (további) bizalmatlanságra.

A válogatást végigolvasva, plasztikusan érezhető: írásaiban Pernyének sikerült megvalósítani azt, amire törekedett, nevezetesen, hogy azokat is tájékoztassa a hangversenytermek eseményeiről, akik nem lehettek jelen. Az ő megcélzott közönsége a kötet megjelenésével jelentősen megnőhet, mindazokkal gyarapodva, akik életkorukból adódóan sem lehettek részesei az általa ismertetett rendezvényeknek. Visszaadja a hitet az írott szó erejében, az élmények és gondolatok megoszthatóságában – s felcsillantja a reményt: talán megint lesz olyan időszak, amikor – visszakapva jelentőségét - általános beszédtéma lesz a kulturális élet megannyi eseménye. Olyasmi, ami többé-kevésbé a nagyközönség érdeklődésére is rendszeresen számot tarthat

Fittler Katalin