Halandó kézzel – halhatatlanul
50
éves a Liszt Ferenc Kamarazenekar
„A
Liszt Ferenc Kamarazenekar mindenekelőtt zenét jelent. Kivételes, éteri
tisztaságú zenét, amely képes a mennyekbe felemelni, vagy teljesen fölzaklatni.
Muzsikát, amelynek teljesen át tudom adni magam, olyan ritka pillanatokat,
amikor a külső világ szinte megszűnt létezni számomra. Bach, Vivaldi,
a klasszikusok, Isaac Stern, Maurice André, Pauk György – de legelőször is
talán Mozart. Az ő Mozartjuk az én Mozartom is: szinte emblematikus értelemben
az.” – olvashatjuk Göncz Árpád születésnapi köszöntőjében, Retkes Attila:
Liszt Ferenc Kamarazenekar című kötetének előszavaként. A Gramofon
Könyvek sorozatában 2008-ban jelent meg, afféle születésnapi ajándékként az
akkor 45 éves együttesről. Igen, elsősorban nem nekik (bár az
elismerésnek eme gesztusa mindenképp ajándék), hanem mindazoknak, akik az
elmúlt fél évszázad kisebb-nagyobb szakaszát közösen éltük meg a hazai
előadóművészet-történet eme kiválóságával.
A
Liszt Ferenc Kamarazenekar egykor…
…
és ma
Azóta
eltelt öt év, s megint csak ajándékot kaptunk, habár módosult az ajándékozottak
köre. Meghívott vendégeket invitált 2013. március 17-én az ünnepelt, a jubiláló
együttes az Óbudai Társaskörbe, közelmúltja egyik jelentős helyszínére,
ahol mindmáig otthon érezheti magát. Kiállítással készült az együttes, amely
plakátok sokaságával pályájuk emlékezetes koncertjeire emlékeztet, s fotókkal,
amelyek a zenekari játékosokat gyakran muzsikustársak társaságában örökítették
meg. Van mire emlékezniük, s szerencsére, mindehhez bőséges dokumentációs
anyag is rendelkezésükre áll.
Szerencsére?
Az aligha lenne elég! Nélkülözhetetlen ehhez a megörökítő szándék,
jóllehet, ott és akkor talán nem volt több mint személyes gesztus, esetleg az
új fényképezőgép illetve filmfelvevő képességeinek tesztelése.
Mindenesetre, kordokumentummá váltak, s hozzájárultak, hogy érzékletesen
részesülhessünk életük egykori eseményeiből, élményeiből, s utólag
felmérhessük, milyen idők tanúi voltunk.
Elsősorban
operaénekeseink pályatükre szemlélteti, hogy mit köszönhetett a közönségük
annak a „bezártságnak”, amely a művészek számára hosszú évtizedekig szinte
lehetetlenné tette a világkarriert, vagy legalábbis a nemzetközi ismertséget:
az operajátszás hazai aranykorát, amikoris a magyar énekesek idehaza
kamatoztatták tehetségüket. Felemás helyzet, amely egyértelműen és
kizárólag a hazai magyar hallgatóság számára ideális.
De
amikor a Liszt Ferenc Kamarazenekar színre lépett, s kivételes produkcióival
bizonyított idehaza, megadatott neki a külföldi megmérettetés lehetősége.
A nemzetközi sikerek hatására legtöbbet utaztatott művészeink közé
tartozott, hiszen nyilvánvaló volt: a magyar muzsikusok kedvező
megítélését erősíti valamennyi turnéjuk. Olyankor voltak kulturális
életünk utazó nagykövetei, amikor az ilyesfajta szlogenek még nem jöttek
divatba. S miközben szinte folyamatosan jelen voltak a nemzetközi
koncertéletben, hogyan, hogyan sem – rendszeresen felléptek idehaza is.
Sőt, s ezért aligha lehetünk nekik eléggé hálásak, külföldön szerzett
muzsikus-barátaikat rendre meghívták hazai koncertjeik szólistáiként. Valóságos
sztárjárás kezdődött ekkor – mindez az ő aktivitásuknak
köszönhetően.
A későbbiekben aztán jó hasznát
vették annak, hogy muzsikus-rangjuk ellenére nem zárkóztak a zene, a zenélés
elefántcsont-tornyába. Azok az elszánt fiatal muzsikusok, akik feladták biztos
jövedelemforrásul szolgáló zenekari állásukat, amikor a kamarazenekar
elszaporodó feladatait már nem lehetett összeegyeztetni a szolgálatokkal, korán
a maguk kezébe vették a sorsukat. Vállalkozások soraként jellemezhető a
pályájuk, melynek folyamán az Országos Filharmónia szólista-státuszának megszűnését
követően immár a létük lett a szervező aktivitásuk tétje. Minden
bizonnyal a töretlen zenélőkedv (s a zenéből meríthető erő,
vigasz, stb.) játszott meghatározó szerepet abban, hogy minden problémán felül
tudtak kerekedni. A mindenkori kulturális irányzatot minősíti, hogy hogyan
viszonyult immár nemzetközi rangú együttesünk szervezeti-financiális
helyzetéhez, mennyire támogatta munkáját, milyen díjakban-kitüntetésekben részesítette.
Fél évszázad fényében nyilvánvaló: a Rolla János vezette Liszt Ferenc
Kamarazenekar többet adott, mint kapott. S ennek a fura adok-kapok viszonynak
jellemző momentuma a márciusi ünnepség.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar kétszemélyes
meghívókat küldött a hozzá közelállóknak (beleértve az Alapítvány, a Baráti Kör
tagjait); magam az első koncertjük szólistájának, Lubik Hédy
hárfaművésznek „partnereként” lettem az ünnep részese. Ennek a
beszámolónak elsődleges célja az, hogy legalább közvetve nagyobb nyilvánosságot
adjon az évfordulónak.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar sokáig
állandó tagsággal muzsikált, még a műsor megkívánta kisegítő
muzsikusok is visszatérő vendégek voltak. Aztán szembe kellett nézniük - a
fennmaradást biztosítandó – a fiatalítás kérdésével, s ennek következtében
szinte teljesen „lecserélődött” a tagság. Fokozatosan történt ez, az
utódok első kézből vehették át a kamarazenekar munkamódszereit.
A kiállítást követően változatos
műsor részesei lehettünk, amelynek külön élményét jelentette Lovas György
műsorvezetése. Az ötven év kvinteszenciáját adta
összekötőszövegeivel, amelynek során az élmény- és eseményjéghegyek
csúcsait vette sorra. Szavainak hitelét az átéltség adta, ugyanakkor a
nosztalgiázgatástól megóvta sziporkázó humora. Rendkívüli arányérzékkel
időzött egyes mozzanatoknál, míg másokon, korrektül megemlítve, gyorsan
túllendült. Volt élőzene, bejátszások, melyeknek rövid idő-utazása
nemcsak azokat érintette meg, akik az adott esemény hallgatói voltak egykor; s
az egykori muzsikustársak megszólítása tovább mélyítette a kapcsolatot.
Az ünneplés különleges perceit jelentette
az a rövid produkció, amellyel az alapítók unokái köszöntötték az együttest.
Ők a vérszerinti leszármazottak – míg a szellemi rokonok (utódok) létszáma
felbecsülhetetlen, ők az egykori és jelenlegi közönség soraiban (is)
találhatók. S itt derülhet ki, miért épp egy zenepedagógiai folyóiratban kerül
közlésre ez a beszámoló: a mindennapok taposómalmába nemegyszer belefáradó
pedagógusoknak és a gyakorlásuk értelmét-eredményét megkérdőjelező, a
hangszert játékra cserélni vágyó növendékeknek egyaránt létfontosságú, hogy legyenek
a szemük előtt ideálok, követni való példák (miként a Lisztéknek az I
Musici di Roma), és soha ne tévesszék szem elől a muzsikus-pálya megannyi lehetőségét
(szólistától a zenekari játékosig). És a tanároknak azt a lehetőségét,
hogy bábáskodjanak tehetséges fiatalok életerős kezdeményezéseinél –
amihez a Liszt Ferenc Kamarazenekar esetében Sándor Frigyes mutatott példát. S
jó, ha arról sem feledkeznek meg: nem mindegy, hogy „milyen” a közönség – a
zenehallgatás korántsem kizárólag passzív részvételt igényel! A Zene világában
is van (igaz, sajátságosan működő) természetes tápláléklánc: a
kimeríthetetlen játszanivaló időről-időre újabb előadókat
követel, akik muzsikálhatnak szólóban, kamaraegyüttesekben vagy különböző
zenekari/énekkari formációban – de mindennek akkor van igazán értelme, ha van
kinek játszani! A heterogén közönség (a szakmabeliektől a zenében
kizárólag passzívan gyönyörködőkig) igénye különböző, megannyi
divat-irányzat is befolyásolja – azonban jó esetben a színvonalas előadói
teljesítmény egyúttal ízlésformáló erővel is rendelkezik!
Van tehát munka, tennivaló sok – de
nagyon fontos, hogy mindeközben ne tévesszük szem elől a magyar nyelv
egyik csodáját, amely a hangszerrel való foglalatosságot JÁTÉKnak nevezi! S aki
egy életen át játszik, megőrzi fiatalságát – példa erre a Liszt Ferenc
Kamarazenekar alapító tagsága. Korukat meghazudtolóan vettek részt az ünnepi
eseményen, ahol elhunyt kollégáikat a koncertfelvételekkel idézték körünkbe.
Volt „játék és muzsika tíz percben”,
melynek során az együttes kereskedelmi forgalomba nem hozható felvételeit
nyerhették a tréfás zenei rejtvények megfejtői – és fogadás, ahol finom
falatok mellett immár prózában folyt a múltidézés.
„Fogalmam sincs, mióta ismerem a Liszt
Ferenc Kamarazenekart. Valamikor régen, pár évtizeddel ezelőtt úgy
nőtt bele a tudatomba, hogy észre sem vettem, egyszer csak ott volt,
magától értetődő természetességgel.” – ezt is Göncz Árpád írta, már
idézett köszöntőjében. Kívánom, hogy sokan, sokáig éljük még meg ezt a
csodát – de az sem baj, ha a fiatalok „felfedezik maguknak” a
Fittler
Katalin*