Le a (vas)kalappal!

Rendhagyó Prímástalálkozó

(CD, FolkEurópa Kiadó, terjeszti a Hangvető zenei Terjesztő Társulás)

„A prímás az, aki vezet.”

(Lakatos Róbert)

Le a kalappal, le bizony, de hamarjában. Le a vaskalappal is, mert az alatt nyögve nehéz lesz a további. És nehéz lesz meghallgatni a CD-t, melyet 2009 utolsó hónapjaiban kaptunk.

Ha megszabadultunk a vaskalaptól, s vele együtt előítéleteinktől mindenféle nem eredeti, nem autentikus, nem klasszikus műfajjal szemben, bátran tegyük fel a lemezt.

Aki egyszer felteszi, bizonyára másodszor is meghallgatja. Először valahogy így: Aha. Szóval ez ilyen. Aztán: Aha. Tehát így is lehet.

S harmadszorra: Aha. Lehet ezt másként is?

A Marczibányi Téri Művelődési Központba invitált a meghívó, rendhagyó prímás találkozóra, prímás párbajra, egyúttal CD bemutatóra. Már csak a kíváncsiság is odavitt, hisz jó a cím. Hogyan is férhet meg több prímás egy csárdában? (Mégha dudások lennének!) Hamar kiderült, a főszervező, az ötletgazda Lakatos Róbert felvidéki brácsaművész, amúgy magyar prímás szavaiból: itt most prímások fognak minket elszórakoztatni különféle módokon. Egy a közös bennük: a prímás vezet. Nincs mese. Az a dolga. Akkor hogyan lesznek többen is egyszerre ott?

A magyar népzene országlásának és elfogadottságának különféle időszakai és lépcsőfokai vannak. A nagy kitárulkozás, az 1970-es évek elején jelentkező új hullám később újabbakat szült, de a lényeg szerencsénkre ugyanaz maradt: le a sallangokkal, elő az eredetit, mutassuk meg azt minél hívebben. Szép a magyar népdal úgy ahogy van, nem kell mögé a körítés. Aztán módosult ez, kiderült nem baj, ha kezdünk vele valamit. Jöttek kíséretek, mentek feldolgozások. Aztán mintha mindez lecsengett volna, újra eredeti előadók bukkantak fel de igen nagy számban. Míg pár évtizeddel ezelőtt szinte kizárólag Sebestyén Mártát ismertük el (méltán!) a legjobbnak s ezzel együtt az egyetlennek, ma nehéz lenne választani. Ugyanolyan megalapozott és szívből jövő tudása van Szalóky Áginak, mint Palya Beának vagy Herczku Áginak, Bognár Szilvinek, Kovács Nórinak mint Hetényi Milánnak és sorolhatnánk. Tehát egyedül nehéz lenne csatát – vagyis közönséget – nyerni. Ezért ezek az okos tudással megáldott szívbéli művészek gyakorta összefogtak és különféle formációkban együtt mutatkoztak. Egy-egy ilyen produkcióból aztán nem verseny lett, hanem az derült ki, hogy együtt nemhogy leénekelnék vagy leversenyeznék egymást, inkább egymást erősítik. Többek lesznek egyénileg is ezáltal. Jobban megmutatkoznak az erények. Hozzáadnak egymás tudásához. Hatalmas dolog ennek az észrevétele!

A rendhagyó prímástalálkozó c. CD szerkesztése ritka jó zenei érzékre vall. Végighallgatva az anyagot nem önálló alkotások valahogyan összerakott egymásutánját halljuk, hanem végiggondolt, egymásból építkező, mégis önálló anyagokat. Gyanítom, hogy ez is a kezdeményező, Lakatos Róbert munkája, aki nem véletlenül végzett brácsa szakon a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán, s jelenleg is a Luxemburgi Európai Szólisták zenekarának tagja. A prímás elsősorban hegedűs, s ahogyan a lemezborító kitűnő publicisztikája írja: „…egy étterem közepén álló, kék vagy piros mellényben játszó hegedűs képe formálódik meg előttünk.” (Lelkes András) Itt, ezen a CD-n nemcsak hegedűs a prímás, de szaxofonos, cimbalmos, énekes – és láss csodát: gitáros. Nem is akármilyen: elektromos gitáros. Olyan, amilyenen a rock zenekarok frontemberei hasítják végig a színpadot többször egy nóta alatt. S itt lehetetlen meg nem állni. A régóta ismert nagyágyúk: Dresch Mihály (szaxofon), Balogh Kálmán (cimbalom) után egy újabb hangra figyelhettünk fel: Both Miklós gitárjáéra. Mint a konferáló szövegből kiderült, Both maga is hegedűs prímás volt. Igaz, ezt le sem tagadhatja. Most az elektronikus gitárját hegedűszerűen hangolta át és azon muzsikált kalotaszegi lassút, hajnalit, legényest és csárdást. Mindent. Úgy, ahogyan azt kell. Úgy, ahogyan azt ma kell. Nem csinált viccet ebből, sem át nem értékelte vagy nevezte a kalotaszegit, csak azt mutatta meg, hogy az ő kedves hangszerén neki mit mond ez az örökérvényű muzsika. S itt kellett végleg letenni mindenkinek a vaskalapot: igen, megértettük. És fejet hajtottunk, ami ugye kalapban nehéz is lett volna. Olyan hangulatot teremtett ez a magas, csinos, mai fiatalember a játékával, mely sokat látott folkrajongóknak is ritkaság.

A színpadon két fontos ember volt végig jelen, Mester László brácsás és Doór Róbert bőgős. Ők adták a biztos alapot. Két hegedűs prímás volt: a már említett Lakatoson kívül: Vizeli Balázs és Pál István „Szalonna”. Nehéz és értelmetlen vállalkozás lenne választani vagy rangsorolni köztük. Karakteres egyéni vonásaik így, társaságban csak jobban kiemelődtek. Tehetségek mind, a népzene alázatos tiszteletével hangjukban. Pál István még dalra is fakadt, Dresch Mihállyal és Balogh Kálmánnal egyetemben.

Két énekes is társul a produkcióhoz: Herczku Ágnes és Korpás Éva. Mindketten csillagai a népzene fényes egének, mégsem féltek egymástól. Énekeltek együtt is, külön is. Jól kigondolt és együtt végrehajtott ízléses és finom mozgással töltötték ki a dalok közti várakozás pillanatait. Sok énekes nehezen tud mit kezdeni ezekkel a percekkel. Meg kell kérdezni valakit, aki táncos volt valaha (pl. Herczkut) és ő biztosan ad tanácsot.

A CD nehezen olvasható és nem túl tartós (ám környezetbarát?) borítója ritka értéket rejt. Merjünk megbarátkozni vele!

Fehér Anikó

A recenzió késedelmes közléséért a szerzőtől és a közreműködőktől is elnézést kér a szerkesztő.