UNGÁR ISTVÁN

Kiragadva 5.

Operanégyesek önálló élete

Verdi: Rigoletto – kvartett

„Nincs a földön szebb lány nálad,

Csókra csábít édes szájad,

Édes ajkaidról szívem bánatára

Mint a balzsam, száll a gyógyulás.”

(Blum Tamás fordítása)

Nincs a földön olyan operarajongó, akinek fülében és szívében ne vert volna fészket a mantuai herceg édesen behízelgő tenor bel canto –ja Verdi Rigolettójának kvartettjében. Mint ahogy az én korosztályomból sincs olyan zeneszerető ember, aki ne Fischer Sándor míves fordításában őrizné emlékezetében ezt a kitörölhetetlen szépségű dallamot.

Hivatalos közvéleménykutatás hiányában mindössze személyes meggyőződésemre támaszkodva úgy vélem, hogy az operanégyesek népszerűségi listáját messze a Rigoletto vezeti. A miértre nem tudnék biztos választ adni. Talán nem is kell. Arra azonban készséggel figyelmeztetek, hogy a művészetben a népszerűség könnyen válhat a felszínesség, a felületesség nem kívánatos melegágyává. Érdemes megkérdezni nem szűken vett szakmai, de azért kultúrközegben, hogy Beethoven IX. szimfóniája esetében – amit persze már mindenki „unásig” ismer – kinek a szavai hangzanak el először abban a zeneműben, amelyben műfaját tekintve elsőként egészül ki a zenekar az emberi énekhanggal. Tízből tizenegyen fogják azt a feleletet adni, hogy Schiller.

Ettől szeretnék megóvni bárkit, akiben egy remekmű valamiért kivételes népszerűsége az akadály a gát, hogy igényesen elmélyedjen abban. Ezt a veszélyt igyekszik elhárítani – legalább erről az opera kvartettről – a maga szerény lehetőségeivel ez az írás.

Victor Hugo drámája (A király mulat) és az atyai jó barát Piave olasz szövegkönyve alapján készült el az érett géniusz munkája. Verdi 1851-ben mutatkozott be ezzel a kompozícióval a velencei La Fenice színházban. A Rigoletto valamennyi operaház egyik legjátszottabb darabja. Benne a drámai kiéleződésnek vitathatatlan csúcspontja a Kvartett. A felállás több mint szokatlan: négyük közül az egyik páros nem tud arról, hogy rajta kívül, őket hallgatva van egy másik is.

A Desz-dúr hangnemű kvartett tagjai: a mantuai herceg (tenor), Maddalena, Sparafucile bérgyilkos nővére (mezzoszoprán) valamint Gilda, Rigoletto lánya (szoprán) és Rigoletto (bariton). E-dúr hangnemű előkészület után áll össze az igazán ismert Desz-dúr négyes, amely a herceg legendás nótájával veszi kezdetét. Az együttes a herceg öntelt, áludvarló éneke köré csoportosul, közrefogja azt Sparafucile fogadóján belül (Maddalena) és kívül egyaránt (Gilda, Rigoletto). A herceg áradó melódiáját Maddalena – akinek a széptevés szól – kapkodó, gunyoros tizenhatod ugrásokkal teli dallamocskával hárítja: „Ha, ha, nevetséges nóta, ilyet hallottam már százat!” Mégsem kedve ellen való az, ahogy a sármos fiatalember kikezd vele. Imponál is neki, a hiúsága sem veszi rossz néven és ő maga sem mentes a kacérkodástól. A kvartett főszereplője egyértelműen a herceg. Ám szemben a Don Giovanni négyesével, amelyben ugyancsak minden a csábítóról szól, itt a zenében nem szánalmas szerep jut a lovagnak. Ezúttal abban is ő az uralkodó, körbefonva a többiek, vele távolról sem egyenrangú zenei anyagával. Maddalena tettetett hűvös fogadtatásának egyenes folytatása kintről a végletekig kétségbeesett és megalázott Gilda fájdalmas éneke. Feldúlt, sóhajszerű motívumai kétszer is ugyanarról a cesz” hangról igyekeznek tizenhatodpárokban lefelé ereszkedve nyugvópontot találni. Hiába. Apja, Rigoletto bizonyítani akarta lányának a herceg hűtlenségét: „Hallgass, itt nem segít a sírás!” Miközben imádja a lányát, igazán megértő társa nem lesz ebben a pokolian nehéz órában. Jobban foglalkoztatja a bohócsorsa elleni lázadás. Gildára pedig igencsak ráférne az oltalmazó megértés, ugyanis számára most válik világossá, hogy ő nem egyszerűen a megcsalt, elhagyott kedves, hanem az, akit rútul becsaptak, s aki egy kegyetlen kíméletlen hazugság áldozata. A szerelem irracionalitása jogán még így is szereti a fiút. Csak az esze mondatja vele, hogy a megnyerő, tisztaszívű, romlatlan diák valójában nem létezik, a szíve tiltakozik ellene. Amit átélt, abban mindössze játékszer volt csupán, akárcsak sorstársai: Cso-cso-szán, vagy a soha nem volt vadászáért haláláig epekedő Szép Ilonka. Mindhárman egy álomvilágban éltek, amely lelketlen csapda volt a számukra. Rigolettót azonban nem ez érdekli. Őt a tetten ért bűn és a bosszú gondolata köti le. Félti, óvja is a maga módján Gildát, hiszen rajta kívül senkije sincs, de nem érti meg, nem tud felnőni hozzá. A herceg és Maddalena odabenti jó kedélyű flörtölése összeolvad Rigoletto és Gilda – apa és leánya – egymástól eltérő eszmélésével. Gildában feje tetejére áll a világ, Rigoletto éneke az őt ért valamennyi igazságtalanságért követelt elégtételről szól. Bent enyelgés, kívül a szívbemarkoló dráma. Ebben a kettősségben talán tényleg egyedülálló ez az operanégyes.

Gilda szaggatott, mind magasabbra törő, egyre zaklatottabb, szenvedélyesebb dallamíve feszíti az elviselhetetlenség határát súroló, torokszorító, katartikus tetőpont irányába a kvartettet. A herceg frázisa mindezen felülkerekedik, nem tud a kintiekről, a múlt meg sem érinti, miközben, vélhetően, soha nem fog szembesülni azzal, hogy a leány őérte áldozta fel az életét.

Simándy József, oly sok Verdi tenorszerep utolérhetetlen megtestesítője nyilatkozta, hogy a mantuai herceg amúgy hálás szólamát azért nem énekli, mert nem tartja magát képesnek arra, hogy ezt az ellenszenves, csélcsap figurát hitelesen megformálja. Érdekes, hogy az opera II. felvonásának elején egy kimondottan szívhez szóló áriát ad Verdi a herceg szájába, amikor úgy hiszi, elvesztette örökre a lányt. Mihelyst kiderül, hogy mókából saját udvaroncai rabolták el, és ott van a palotájában, nemcsak hogy megnyugszik, de azután éppen Sparafucile kocsmájában folytatja léha életmódját. Bár érdemtelen rá, mégis a sors kegyeltje. Csak falja, de nem éli az életet. Ezért aztán elkerülik az árnyak. Igaz, a valódi, tartalmas boldogság ragyogása is, de erről neki fogalma sincs. Miért is lenne?! Elítélhetjük, ám ugyanakkor sajnálni való, ha valaki az élvezet oltárán feláldozza az élet igazi értelmét. Mondhatnánk, hogy ez az utóbbi legyen az ő baja, de hát közben másokat letaszít a mélybe anélkül, hogy ez a nyugalmát a legkisebb mértékben is megzavarja. Lehet, hogy Simándy Józsefnek igaza volt, a mantuai herceg alakja igen távol áll az ő egyéniségétől. Lényegében nem gonosztevő, egyszerűen semmirekellő. Ennyi az egész.

A Rigoletto kvartettje megmozgatta Liszt fantáziáját is és briliáns zongoraparafrázist komponált belőle a saját értelmezése szerint, de tőle megszokott módon a szerző előtti legmélyebb művészi alázattal. Maddalena színlelt húzódozásával indul a zongoradarab. Liszt maga is először E-dúrban jeleníti meg Maddalena gúnyolódó és mellette Gilda felfelé kapaszkodó tizenhatodpárosainak belső jajkiáltásokkal átszőtt énekét. A herceg motívuma természetesen itt is kiemelt helyet foglal el az eredeti Desz-dúr hangnemben. Némileg módosul. Erotikusabb és valamelyest ironikus lesz. A „…Mint a balzsam, száll a gyógyulás…” aláhajló tiszta kvintjei helyébe bő kvartok (esz-bebé) lépnek, sőt a zongoramű végén már a „…Nincs a földön szebb lány nálad…” utolsó szótagjának tiszta kvartja is eltorzul, összezsugorodik, nagy terc (desz-bebé)lesz belőle. Ugyanazok a hangok, ugyanarra a hangra módosulnak a mű közben és a vége felé elkalandozó s a herceget utoljára idéző, félig-meddig eltöprengő, fanyar humorú basszusdallamban. A virtuóz parafrázis végig követi a négyes útját, amelynek feloldhatatlanságára majdan az opera lezárásaként Gilda halála tesz pontot.

Az uraságot móresre tanítani szándékozó szolga törvényszerűen alulmarad. – miként Móricz Zsigmond Tragédiájának nyomorult hőse – a vesztébe rohan. Rigolettóban erősebb a herceg iránti gyűlölet, mint az aggódó odafigyelés a lányában dúló kegyetlen vívódásra. Amikor először tört ki belőle a bosszú kényszere, akkor sem hallgatott gyermeke csitító szavára. Azután pedig már egyenesen megszállottja lett a herceggel való leszámolásnak. Rigoletto a gyalázatra még súlyosabb gyalázattal akart feleletet adni és ezzel a saját lányát halálba, önmagát a teljes megsemmisülésbe kergette. Az udvari bolond mindaddig megőrizte, mi több, igen jól viselte szolgasorsát, amíg nem sebezték meg féltett szentélyét, a külvilágtól gondosan védett, de el nem zárható leányát. Gilda hálás gyermek, nem győzi bizonygatni odaadó szeretetét édesapja iránt. Hiába, egyedül nem lehet szembeszállni a fölényeskedő úri világgal. Dacolni lehet vele, de győzni nem. Ahhoz egészen más kell!

A kvartett lassan elcsendesedik. Maddalena egy hangon ismételt recitálására csukódik be a négyes kapuja: „Ez régi dal, ismerem jól.” Nem sokkal az operanégyes befejezése után klarinét szóló emlékeztet a herceg hódító dalának kezdő ütemeire immár D-dúrban. Gilda, akárcsak Cso-cso-szán, bájosan naiv kislányból felnőtt hősnővé érik. Rádöbben, hogy nincs keresnivalója ezen a gonosz és kíméletlen világon. Amikor a kvartettet követő tercett során meghallja, hogy a herceg élete veszélyben forog és egyedül ő az, aki megmenthetné, bátran dobja el a saját életét a még mindig szeretett férfiéért cserébe. Verdi mesteri dramaturgiáját példázza az is, ahogyan Gilda elszántsága s a gyilkosság alatt egy vészterhes vihar baljós előkészületének (dúdoló háttérkórus) és kirobbanásának lehetünk tanúi. Lehet, hogy ez a vihar alapozta meg a több mint 30 évvel későbbi Otello apokaliptikus nyitóképét. A tercett vagy inkább jelenet két ízben is Maddalena ördögien sötét d-moll indításából tárulkozik Gilda heroikus, visszafordíthatatlan erejű elhatározásának D-dúr hangnemet követelő fényessége felé.

Ki a felelős a vérfagyasztó történtekért, az átok sújtotta Rigoletto tragikus összeomlásáért? Ő maga, avagy a herceg, akinek erről a végjátékról sejtelme sincs? Nos, ezt válaszolja meg ki-ki magának! Egy biztos, az igazi vesztes Rigoletto, a bohóc. Most önnön sorsának kiszolgáltatott, törpe bohóca, másokat kacagtatott, de ők ezen a kísértetórán távol vannak, nagyon távol. Nincs egy váll, amelyen zokoghatna, nincs egy vigasztaló, ölelő, simogató kéz, csak a nagy üresség van. A véget nem érő éjszakában ott a dermesztő emlék. Szolgai túlbuzgóságában kifigurázta a lánya tisztességét védelmező Monterone grófot, aki bőszülten megátkozta az udvari bolondot: „A vénember megátkozott.” Az átok, amely egy percre sem ment ki Rigoletto agyából, megfogant. Viszont a herceg számonkérése elmaradt. Az uraság zavartalanul, vidáman szórakozik, mulat tovább. „Ez régi dal, ismerem jól.”