PORTRÉK ZENESZERZŐKRŐL, ELŐADÓMŰVÉSZEKRŐL

Nagygyörgy Sándor fotóművész képei

RÁNKI GYÖRGY (1907-1992) zeneszerző	KADOSA PÁL (1903-1983) zeneszerző	MIHÁLY ANDRÁS (1917-1993) zeneszerző	DÁVID GYULA (1913-1977) zeneszerző	AMADEUS WEBERSINKE (1920-2005) német zongora- és orgonaművész, Drezda
MÁTHÉ MIKLÓSNÉ (1900-1985) zongora- és módszertan tanár, gyakorlati tanítás vezető (LFZF)	V. P. BRONYIN orosz hegedűművész, a Csajkovszkij Konzervatórium professzora, Moszkva (1972 )	LENDVAY KAMILLÓ zeneszerző	DURKÓ ZSOLT (1934-1997) zeneszerző	SOPRONI JÓZSEF zeneszerző
HAMBALKÓ EDIT zongoraművész	BOZAY ATTILA (1939-1999) zeneszerző	KÖRMENDI KLÁRA zongoraművész	KURTÁG GYÖRGY zeneszerző	KURTÁG MÁRTA zongoraművész
LÁNG ISTVÁN zeneszerző	SZOKOLAY SÁNDOR zeneszerző	PETROVICS EMIL (1930-2011) zeneszerző	KOCSÁR MIKLÓS zeneszerző	PAPP LAJOS zeneszerző

A művészek teljes körű életrajzi adatai megtalálhatóak a Wikipedián

Nagygyörgy Sándor (1933-1993) és a zene

A fent látható fotók alkotója Nagygyörgy Sándor festő és fotóművész. Születésének és halálának kerek évfordulója hátrahagyott értékes és sokirányú szellemi hagyatékának bemutatására ösztönzi az embert. Életrajzi adatai, munkássága részletesen megtalálható honlapján. www.termeszetfotok.hu . Zenével való kapcsolatának felvillantása eddig ismeretlen arcát mutatja meg, mert bár számtalan portrét fotózott életében, zenészekről viszonylag keveset. Az életút más irányba vitte. 1971-ben megnyerte a Nemzetközi Vadászati Világkiállítás foto kiállításán két felvételével az I. és II. díjat, és ez döntően befolyásolta a további éveket.

A Képzőművészeti Főiskolán 1959-ben Bernáth Aurél, Kmetty János, Barcsay Jenő osztályában végzett és kapott festőművész diplomát. Művészettörténet tanárának, Végvári Lajosnak kívánsága volt, hogy e tárgyban tanársegédként maradjon az intézet keretén belül, de ő inkább a festést választotta. Később dacolva az azokban az években kötelező bárgyú és szirupos festői témákkal, fotózni kezdett. Festőművészi képzettsége különlegessé tette kortársai között, mert ez a képzettség mélyen meghatározta látásmódját. Több magasrendű állami kitüntetés birtokosaként, a Nemzetközi Természetfotósok Szövetsége alelnöki címét és feladatkörét is birtokolta.

Zenével való kapcsolata a legmélyebbnek mondható. Emlékeimben él róla néhány különlegesen nyomot hagyó momentum, melyeket megítélésem szerint ez alkalom kapcsán érdemes megosztani. Hátha kap tőle más is szellemi útravalót, ami sokkal több, mint a „szakma”!

Évtizedekkel ezelőtt történt – még zeneakadémista voltam. Egy forró, kora nyári szombat délután összetalálkoztunk az akadémia aulájában. Sándor a 4-órakor kezdődő barokk műsorú koncertre jött, szép fekete öltönyében, nyakkendőben (amit mindég utált) küzdve a meleggel. Az összetalálkozás véletlenszerű volt, alig ismertem még Őt. Meglepődve kérdeztem, hogy miért öltözött fel ilyen ünnepélyesen? „Bach zenét hallgatni hogyan lehetne másként?” – válaszolta. Belém villant: míg én birkózóm a bonyolult fúgák memorizálásával, vajon megmarad-e az élmény, vagy a munka folyamán elveszti a zene ezt a felemelő jelentőséget?

Egy évtizeddel később alkalom adódott arra, hogy Amerikában élő jómódú rokonoktól számunkra szükséges dolgokat kérhessünk. „Az egész Wohltemperiertes Klaviert és a Goldberg variációkat kérem Wanda Landowskával – írta rokonának. És egy – a fényképezőgépek legprofesszionálisabbját – egy LINHOF szupertechnikát!”. Landowska felvételei abban az időben olyan kuriózumnak számítottak, hogy a Magyar Rádió kölcsönkérte a lemezeket, hogy átmásolja őket adás számára. W. Landowska letisztult szellemű előadása etalon volt számára.

Kedvenc hangszere volt az orgona és a fuvola. Bejárt Jeney Zoltán fuvola óráira, de nem vett órát tőle, tanítását csak hallgatta. Öt testvére mellett nem adatott meg számára, hogy zenét tanulhasson. Jeney óráin hallgatott és megfigyelt. Majd megvette a fuvola iskola kottáját, megtanulta a fogás táblázatot (minderről én nem is tudtam) és egy napon megkért arra, hogy kísérjem le a h-moll szvitből az ismert gyors tételt. Bámulatos karakterizáló erővel, teljes koncentrációval adta elő a nehéz tételt. Döbbenetes élmény volt.

A Bach: Karácsonyi oratórium nagyalakú bakelit lemezét dupla példányban vásárolta meg, hátha a sok hallgatás közben megsérül majd és esetleg később nem lehet majd kapni. Biztonsági tartalékra szükség van.

Kegyetlenül kritikus volt. Mindenekelőtt önmagával szemben. Harmadéves zeneakadémista voltam, én itthon gyakoroltam, míg ő a kecskeméti művésztelepen festett. Feljött Pestre Kecskemétről biciklivel és én bátorkodtam előjátszani a munkám eredményét. Amikor visszament, lelkiismeret furdalással küzdött és ezt közölnie kellett velem. Hosszú levelet kaptam tőle, melyből röviden idézek „… Töprengtem azon, amit a zongorázásoddal kapcsolatban mondtam. Félek, hogy igaztalan voltam, és megbántottalak, elkeserítettelek túlzott objektivitásommal. Ha így volt, bocsáss meg. Semmiképpen nem ez volt a célom. A követelmények, amelyek szerint bíráskodtam, ugyan azok, amelyeket magammal szemben akarok érvényesíteni. A mód, ahogy ezeket Neked szegeztem, ugyan az a mód, ahogy magammal szemben is eljárok, amikor végignézek a képeimen. De azzal, hogy már nem magammal állok szemben, hanem szavakba tördelve Veled szemben lépek fel ezekkel a normákkal és követelményekkel, új helyzet keletkezik, s félek, hogy megváltoztatják a normák értelmüket és főként hatásukat. Miután ezt végiggondolva felidéztem beszélgetésünket, úgy érzem, messze túllőttem a célon. Ha nem ismerem meg apránként, Rajtad keresztül előzetesen a művet, amit játszol, csupán arra vagyok utalva, hogy a pillanatnyi, tényleges hatásfokot mérjem le, és annak intenzitásáról tájékoztassalak. Ez persze abszolutisztikusabb eredmény, de a formája, félkész darab esetén – túlnyomórészt negatív lehet. Ez történt ebben az esetben. Amit mondtam, túl komplikáltnak, és okoskodónak hathat számodra. Legközelebb türelmesebben és alaposabban akarlak meghallgatni. Azt akarom, hogy céltudatosan, magabiztosan haladhass előre. Szeretnék többet adni abból, ami bennem van. Azt akarom, hogy szemléletileg mindig közel maradjunk egymáshoz. Meg kell fogni az időt…!”

„…s fába hullt /szúként perceg a Ma:/ ’Már én vagyok a Múlt/ s kiszívtam élted, rút csáppal rájaforrván’ (…) / Emlékezz! a mohó idő megnyeri sorra a játszmát/nincs csalás, csak veszthetsz!”

(Baudelaire: Az óra, Tóth Árpád fordítása)

A borítékban, a levél mellett összehajtott papíron a kettőnket ábrázoló következő rajzot találtam:

Az itt látható 20 portré három egymáshoz közel eső alkalommal készült (1969, -72, -75). Többségük rendelésre, Földes Imre: Harmincasok - beszélgetések magyar zeneszerzőkkel c. könyvének illusztrálására (megj. 1969), mások egyéb publikációk, lemezborító, kiadványok céljaira készültek. Izgalmas dolog viszontlátni kortársainkat, tanárainkat a fiatal arcokon, akik az elmúlt 35-40 év alatt nem kevéssé megváltoztak. Hiányoznak itt a felvételek sorából az Antal István, Solymos Péter zongoraművészekről készült képek. Valószínű tulajdonosaik annakidején a negatívokat is magukkal vitték.

Hosszú, súlyos betegsége alatt Silbermann orgonán készült barokk zenei felvételeket és a Párizsi Notre Dame katedrális orgonájának lemezét hallgatta, végtelen sokszor.

Végakaratának teljesítése után Hódmezővásárhelyen, a tabáni református templomban orgona hangversenyt adtam felejthetetlen emléke tiszteletére. A műsoron volt többek között Bach: c-moll Passacaglia, az Esz dúr Szentháromság prelúdium és fúga, Esz-dúr triószonáta tétel, Korálelőjátékok. És zengtek a harangok, amik búcsúztatták Őt, és amit annyira szeretett. Halála után 20 évvel emlékművet kapott a Tisza parton, Mártélyon, a faluközpont legrangosabb terén, leánya Nagygyörgy Ágnes szobrászművész alkotását. 2013. július 20-án avattuk.

Hatalmas hagyatékának rendezése, digitalizálása az elmúlt két évtized alatt, és még ma is, napirenden lévő feladat.

Nagygyörgy Sándorné Ábrahám Mariann