DR. Ittzés Mihály*

 

„Kodály után” – a zenepedagógia elvi kérdései és gyakorlata
Dobszay László életművében

 

https://encrypted-tbn1.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcTD1dBxWezw2S2TwwtnOA-xMEE8sh_shNmiClRCKo2Y34hLJ1VL

Dobszay László 1935-2011 (Orbán Domonkos felvétele)

 

Amikor bejelentkeztem a Dobszay László emlékének szentelt konferenciára (2012. október 11-13. Zenetudományi Intézet), témaválasztásomat az a gondolat vezette, hogy nem lenne a kép teljes Dobszay Lászlóról, ha zenepedagógiai munkásságáról nem szólnánk. Aztán örömmel láttam a konferencia programjában, hogy nem maradok egyedül e témával, s hogy Dobszay Ágnes személyében nálam sokkal illetékesebb foglalja majd össze magasabb szinten, nyilván az általam nem érintett részterületeket is áttekintve, Dobszay László oktatási koncepcióját. (Dobszay Ágnes előadása a Magyar Zene 2012/4. számában jelent meg.)

 

Dobszay Lászó ezt írja Tűnődések a zenepedagógiáról alcímű, először 1991-ben a Kodály Intézet kiadásában megjelent könyve 2009-ből való második kiadásának (Kodály Intézet, Kecskemét) Kései utóhang című eszmefuttatásában:

 

„’Kodály után’, adtuk címnek, s ezen két dolgot értettünk: azt, hogy Kodály ihletésére, az ő nyomán akartunk a zenepedagógia kérdésein töprengeni, de azt is, hogy egy generációval Kodály távozása után, az ő közvetlen hatása alól kikerülve kell igazolnunk vagy kiegészítenünk, esetleg kiigazítanunk, azt, amit tőle tanultunk – vagy tanulni véltünk.”

Ez az idézet lehet egyik kiindulópontunk, amikor megpróbáljuk felvázolni Dobszay László pedagógiai munkásságnak azt a részét, amely alapvetően az alapfokú zeneiskolai, kis mértékben az ének-zenei iskolai zenei neveléshez, oktatáshoz kapcsolódik. Az előbbihez az 1965-ös tantervet követően a hat zeneiskolai osztály részére készített szolfézs tankönyvei kötik a személyes tanári tapasztalatok mellett. Az 1980-as évek közepén pedig az ének-zenei általános iskolák könyvei közül háromnak az összeállításában volt Szabó Helga szerzőtársa.

 

Ha fél évszázadot visszalépünk az időben, azt mondhatjuk: micsoda luxus, egyúttal micsoda kitüntetés iskolának és tanulónak: egy Dobszay László Budapesten, egy kerületi zeneiskolában tanít szolfézst, zeneirodalmat, kamarazenét, zongorát. Ez önmagában egy – talán jobb híján vállalt, akár vargabetűnek is tekinthető – munkahelyre vonatkozó életrajzi adat lehetne, az életpálya folytatása, a fő vonulatban beállott változás felől nézve. 1966-ban ugyanis Dobszay László – Rajeczky Benjamin ajánlásával – az MTA Kodály vezette Népzenekutató Csoportjába került a Járdányi Pál, halálával megüresedett helyre, ahogy arról maga beszélt talán utolsó nyilatkozatában is Fehér Anikó kérdéseire válaszolva. (Az interjú a Muzsika a katedrán c. kötetben jelent meg a közelmúltban. Tanulságos, fontos olvasmány, s nem csak a Dobszay László munkássága iránt érdeklődőknek.) A hangok világa című, ma is használatos szolfézs tankönyv-sorozat pedig már a kutatói feladatok mellett készült el, iskolai bevezetését pedig továbbképzéseken, előadásokkal segítette a szerző, olykor Rajeczky Benjaminnal, mint társ-előadóval.

 

A zeneiskolai éveket azonban nem tekintette Dobszay gályarabságnak. Egyik vezérfonalunkat jelentő könyve előszavában így írt 1991-ben:

 

„Ez a másfél évtized számomra nem a puszta pedagógia ideje volt, hanem a zene gazdag megismerésének, felfedezésének időszaka is. Miközben a legjobb tananyagokat kerestem növendékeimnek a zeneirodalomban, magam is újra tanultam az egész zeneirodalmat, s tanításom eleven erejét az jelentette, hogy megoszthatom a gyermekekkel mindazt, amit én magam is szinte a felfedezés örömével tettem magamévá.”

 

Visszatérve a „Kodály után” kérdésére ismét az interjúra hivatkozunk. Megtudhatjuk Dobszay László szavaiból, hogy Kodállyal kapcsolatos élményei ellentmondásosak voltak. Egyfelől egyhangú eseményekként említi a főiskolai népzeneórákat. A népzenéhez nem is ezek, hanem a Pátria népzenei lemezsorozat meghallgatása és lejegyzése vezette el. Másrészt viszont néhány, tartalmi hivatkozások nélkül említett beszélgetésüket, s főleg a Kodály írásaiban fellelhető fontos gondolatokat hatékony inspiráció forrásának, és gondolkodásra serkentőnek tartotta. Kiviláglik vallomásából és természetesen előadásaiból, tankönyveiből meg az azokhoz készített útmutatóiból, Dobszay László nem a pedagogizáló praktikumra kapott késztetést Kodálytól, hanem a koncepcionális kérdések mélyebb és szélesebb lehetőségeinek felmérésére, hogy aztán abból fakadjon – egyetértve, vitatkozva, meghaladva – a maga koncepciója. Erről így írt az említett előszóban.

 

„…bár kezdettől fogva teljes odaadással elfogadtam Kodály zenepedagógiai elveit és ihletését, s átéltem mindazt a jó és rossz tapasztalatot, mely ennek megvalósítása során Magyarországon felhalmozódott, szakmai pályám kissé eltért a hazai pedagógusok többségének útjaitól.”

 

Az út eltérése már zeneszerzői tanulmányaiból is adódott. Következményeit pedig így összegezte:

 

„Számomra a zenetanítás mindig elsősorban zenei tevékenység volt. Elsősorban mindig a zene érdekelt belülről, s ebbe az érdeklődésbe vontam be növendékeimet.”

 

A zenetanítás irányát a zene saját logikája szabta meg számára, s a tanár kezében nem a módszert, hanem a gazdag zenei tapasztalatot tartotta legfontosabb hatóerőnek, a mesterségbeli tudás átadását pedig a legfontosabb pedagógiai feladatnak.

Dobszay László több előadása, írása tanúsítja, hogy Kodály zenei nevelői örökségében elsősorban az átfogó, a zenét a művelődésben méltó helyére állítani akaró, nagyszabású koncepciót látta. Nem feledkezett azonban meg a gyakorlatiasabb tényezőkről sem. A Kodály után III. (Módszerek) című fejezetében öt pontban határozza meg a szerinte legfontosabb elemeit az ún. Kodály módszernek. Megállapításával, Kodály írásainak, gondolatainak meglehetősen széleskörű ismeretében is egyetérthetünk. Az öt pont felvázolását olykor meg kell szakítanunk kiegészítő megjegyzésekkel.

 

1.   „A zene az embernevelés nélkülözhetetlen eszköze. Az iskolában vissza kell kapnia azt a kiemelt szerepet, melyet az ókorban és a középkorban élvezett, s bőségesen meg is hálát.” Az iskolát Dobszay kiemeli, akárcsak Kodály.

 

2.   „A széles körű zenei nevelésnek elsődlegesen vokális jellegűnek kell lennie.”

A kommentár kiemeli az ének adta lehetőséget a zenével való ismerkedésben; az éneket, mint zenei alapélményt, és az ének és a zenei hallás közvetlen kölcsönhatását. Ez hatékonyabb, mint a passzív zenehallgatás. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Dobszay László a zenehallgatás aktívvá-tételén a Kodály tanácsolta legegyszerűbb, s ezért bármilyen iskolatípusban alkalmazható módszeren, a témák énekelgetésén túlmegy. A zeneiskolásokat A hangok világa zeneirodalmi bevezetőnek szánt magasabb füzeteiben a harmóniai-funkciós-hangnemi folyamatok vezetésére rendeltetett basszus szólam meghallására, követésére szoktatja.

 

3.   „A zenei nevelés legfontosabb anyaga az egyszólamú népdal. Kezdő fokon szinte nincs is másra szükség.”

Az utat azonban, szintén Kodály szellemében, a magas művészet alkotásai felé kell kijelölni, s azon vezetni a növendékeket. (A már említett kései interjúban azonban figyelmeztet, hogy az átlépés egyik területről a másikra nem megy automatikusan.) A népdallal kapcsolatban megemlíti Kodály Iskolai énekgyűjtemény című munkáját, amely az anyag összeállításának mintapéldája. Az anyag felépítése logikusan vezet a néhány hangos gyermekdaloktól a pentatónián át a hétfokúságig és a népzenében használatos alterációkig. Ahogy Kodály jellemezte szerkesztői szándékát: a dalok sorrendje tulajdonképpen megadja a kívánatos módszert; s erre Dobszay is utal.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy hasonló céllal, a közben eltelt évtizedek népzenekutatási eredményeit is figyelembe véve készült el Dobszay műhelyében a Borsai Ilona gyermekdal-fejezetével kezdődő gyűjteménye, A magyar dal könyve. 1984-es megjelenése előtt kéziratként már viszonylag szűk körben, de közkézre került, mint az egyik kecskeméti Kodály szeminárium segédanyaga. A népdalokat illetően az egyik szemléletbeli különbség, hogy Kodály – pedagógiai megfontolásból – kifejezetten a típusokat, a lényegre szűrt népdalalakokat részesítette előnyben a Kerényi György közreműködésével készült kétkötetes gyűjteményben, de a variánsok alkalmazását illetően, legalább is az alsóbb osztályokban, még évtizeddel később is óvatosságra intett. (Ld. tankönyvbírálatát Kontra István–Balás Endre: A zenei köznevelés történetéből című könyvében – Kecskemét: Kodály Intézet, 2005. 39. old.)

Dobszay László pedig – bár másféle, de ugyancsak pedagógiai szándékkal, ahogy tankönyveiből is kitűnik – nagyobb teret szentelt a népzene természetes életformáját mintegy modellező variánsoknak.

A Kodály-ideák értelmezésének menetéből tovább lépve, népzenéről szólva nem maradhat említetlen a – tudtommal – Rajeczky Benjaminnal együtt kezdeményezett „módszer”, az eredeti népzenei felvételekről való tanítás-tanulás. Ez sem volt teljesen új gondolat: Kodály már az 1943-ban megjelent Iskolai énekgyűjtemény I. kötetének előszavában szorgalmazta, hogy a tanárok a Pátria-felvételek hallgatásával ismerjék meg a népdal igazi előadásmódját. Jó két évtizednyi késéssel ezt vihették át a gyakorlatba Dobszayék, köszönhetően a technikai fejlődésnek és a viszonylagos anyagi fellendülésnek, az 1964-től megjelenő lemezkiadványokkal.

 

4.   „A zenéhez a 20. században már nem tud felnőni az ember a kotta írás-olvasásának megtanulása nélkül.” – emeli ki a következő kodályi alapevet Dobszay László. Figyelmeztet azonban arra, hogy Kodály „a kottaolvasás begyakorlását mindig a belső hallás kifejlesztésével együtt hangsúlyozta”, és a gyakorlást nem egy rutinszerű feladatként jelölte meg, hanem a hallás aktivitásával, a zenei formálás, fantázia és ízlés nevelésével összefüggésben.

 

5.   Az utolsó, ötödik pont a relatív szolmizáció alkalmazását emeli ki. Hangsúlyozza, hogy Kodály nem „sokat ígérő technikai fogást” látott benne, hanem „végiggondolta a szolmizáció összefüggéseit a zenei nevelés alapelveivel és az ajánlott zenei anyaggal”.

Dobszay László tankönyvei is a relatív szolmizáció kiváló lehetőségeit aknázzák ki. „A hangokat hallásunkban tonális képzetekhez, asszociációkhoz köti, de úgy, hogy e képzetek bármely tonális rendszerre, dúr, moll, modális, pentaton, prepentaton rendszerekre átvihetők.”

 

A előnyök felsorolása mellett zárójelben megjegyzi: „(talán csak a 20. századi tizenkétfokúságra nem alkalmazhatók)”. Kétségtelen, hogy Dobszay László – a kodályi példát követve – a relatív szolmizációt rugalmasan, mondhatni zenére koncentráló muzikalitással alkalmazva vezeti be a tanulókat a hangok világába. A Kodály-módszer és zenei alapjai című 1970-es előadásában külön fejezetet szentelt a relatív szolmizáció és a tonális tapasztalás gondolatkörének. Ennek gyakorlati megvalósítását 4., 5. és 6. osztályos szolfézskönyveiben a bécsi klasszicizmus és a barokk zenei stílusokra koncentrálva adja. Itt tehát nem a zenei elemek fokozatos bevezetésének hierarchiája, a stílusközi példatár alkalmazásának gyakran alkalmazott módszere érvényesül, hanem a stílus és az egyes darabok komplexitását figyelembe vevő szemlélet, és az adott fokon lehetséges elsajátíttatás szándéka.

 

Az 1970-es évek vége felé tantárgyi szakmai munkacsoportokat hoztak létre az oktatás helyzetének felmérésére és a tantervi átalakítás előkészítésére a Tudományos Akadémia égisze alatt és támogatásával. Az egy akadémiai ciklusra tervezett, Ujfalussy József elnökletével működő ének-zenei munkacsoport titkára Dobszay László lett. Kutatói és egyéb feladataira hivatkozva azonban hamar megvált tisztétől. Úgy vélem, lemondásának valódi, ha nem is kizárólagos oka nem ez lehetett. Meggyőződésem, hogy valójában az késztette erre a lépésre, hogy látta: maximális igényességgel megfogalmazott javaslatai – a közismereti iskolák énektanításának még az akkori viszonylag jó helyzetében is – keresztülvihetetlenek. A keretek szűkössége és a tanárképzés fogyatékosságai miatt is igen korlátozott voltak a lehetőségek, s a területet jobban ismerő tanárok körében sem találtak – érthető módon – fogadókészségre. A zenei közoktatás kevés eredményét látva olykor még annak értelmét, létjogosultságát is megkérdőjelezte. Néhány évvel később, az időszerűvé vált tantervi változások és az új tankönyvek iránti igény jelentkezésekor mégis szerepet vállalt a Kodály zenei nevelési koncepciója megvalósításának alapintézményeként számon tartott – mára sajnos töredékére fogyatkozott – ének-zenei általános iskolák tankönyveinek elkészítésében.

 

Nemrégiben bukkantam rá egy 1983 májusában az ének-zenei iskolák tananyagával és tankönyveivel foglalkozó szakbizottsági értekezleten írott feljegyzéseimre. Többek között Dobszay László igen kritikus megjegyzéseire, amelyek azonban nem elsősorban a konkrét könyvekre, hanem általános alapelvekre vonatkoztak. A vázlatos feljegyzéseimet valamelyest kerek mondatokká formálva idézhetem gondolatit:

 

„A reform pedagógiai kísérlettel nincs előkészítve – az íróasztal nem elegendő.

A tankönyvíró pedagógus rendelkezzen tudományos megalapozottsággal.

Elavult a tantervi szemlélet. Legyen kerettanterv, de ne rutin és spekuláció álljon a tanterv mögött.

Az anyaggyűjtés után legyen bírálat, vitassák meg többek részvételével.

Érvényesüljön a történeti szempont, ma igény van a reneszánsz és régebbi zenére. Előbb kerüljön sorra a funkciós hallás megalapozása, s utána kapjon helyet a barokk polifónia.

 Az ének-zenei iskolát elvégző gyerekeknek legyen áttekintése a zenetörténet egészéről: a 8. osztályos könyv tartalmazzon zenetörténeti áttekintést, összefoglalást.

Más a megemészthető, a készségfejlesztésre alkalmas anyag. Vegyék figyelembe a zenei életkori sajátságokat is az anyag felépítésében. Példatár legyen a tankönyv (vagyis ne feltétlenül lépésről-lépésre elvégzendő didaktikus gyakorlatsor).”

 

Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom: ezen az alkalmon dőlt el, hogy Dobszay László kapjon megbízást a soron következő ének-zenei iskolai könyvek elkészítésében való közreműködésre. Az 5., 6. és 7. osztályosok élvezhetik ma is az énekes általános iskola tananyagának, munkamódszereinek közelítését a Dobszay által megalkotott zeneiskolai könyvekhez. Az 5. osztályban akkor nagy újdonság volt a gregorián zenei anyag megjelenése. E kötethez Dobszay László, zenetörténeti összefoglalót írt. A 6. osztályos könyv bécsi klasszikus anyagához kapcsolódóan megjelentek a stílusismertet nem verbálisan magyarázó, hanem zenei eszközökkel megalapozó zenei nyelvleckék. A barokk és a romantika teszi ki a 7. osztály anyagának nagyobb részét. A zenei anyag összeállításán és a munkamódszeren itt is meglátszik Dobszay keze nyoma. A 8. osztály könyvét aztán ismét egyedül jegyezte Szabó Helga. A 20. század zenéjének tanításhoz pedig bizonyára lett volna Dobszay Lászlónak is a zenei anyagra és a feldolgozás módszerére vonatkozó javaslata. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a kilencvenes években szóba került egy régóta készülő Bartók zenei nyelvleckék című segédanyag kiadása. Érdekessége a nagyon logikus felépítés mellett – emlékezetem szerint – az, hogy más úton ugyan, de lényegében ugyanoda jut el, mint Lendvai Ernő Bartók hangrendszeréről, stílusáról szóló elemzései, vagyis a Bartók zene bizonyos lényegi elemeihez. (Talán nem ítélem meg rosszul: éppen a Bartók-anyag megközelítésével, feldolgozásával kapcsolatosan jelentkező nézetkülönbség volt az oka, hogy meghiúsult a társszerzők további együttműködése.) A Kodály Intézetben meglett volna a készség Bartók zenei nyelvleckék megjelentetésre, de sajnos nem került rá sor: Dobszay László visszavonta, mert szerzőtársa, Simon Albert még nem érezte tejesen érettnek az anyagot a közlésre. Nagy kár, de talán nem pótolhatatlan…

 

Végezetül hadd idézzem a Kodály után című könyv utolsó mondatait:

„Egyet akartuk megmutatni, hogy amint Kodály pedagógiája egy filozófiai gondolkodás összefüggéseiben válik érthetővé, úgy e pedagógia veszélyeztetettségét is a társadalmi élet és társadalmi gondolkodás környezeti hatásában kell keresnünk.”

Ugyanezt elmondhatjuk Dobszay László pedagógiájáról, eszmei és gyakorlati vonatkozásban egyaránt. A védelem, a fenntartás és érvényesítés feladata már a mi gondunk és feladatunk, s még inkább a következő generációké.


  

 

 

Dr. Ittzés Mihály zenepedagógus, karvezető Sárkeresztúron született, 1938. október 8-án. Diplomáját 1963-ban szerezte a Liszt Ferenc Zeneakadémia énektanár és karvezetés szakán. 1963-1970 között a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított szolfézst és elméleti tárgyakat, s több évig vezette az iskola növendékzenekarát. 1970-ben a kecskeméti Kodály Iskola tanára és kórusvezetője lett. 

A Kodály Intézet megalakulása, azaz 1973 óta tanára az intézetnek, a könyvtár vezetője, szervezője és oktatója a Nemzetközi Kodály Szemináriumoknak. 1980-tól az Intézet igazgatóhelyettese volt. 2001 óta részfoglalkozású kutató és oktató.

Pótolhatatlan munkát végez a régió, sőt az egész ország ének-zene tanárainak képzésében és továbbképzésében. Szakértelmét számos civil szerveződés felhasználja. A Kodály Zoltán Fesztivál szakmai kidolgozója. Nemzetközi zenei tanfolyamokon, konferenciákon, szimpóziumokon rendszeresen oktat, előadásokat tart. 

 

Fő kutatási területe Kodály Zoltán élete és munkássága, de foglalkozik a magyar zenetörténet más kérdéseivel is. Több írása jelent meg Lisztről és 20. századi zeneszerzőkről. Bárdos Lajosról kismonográfiát írt (2009). Tanulmányainak válogatott kötete 22 zenei írás címen 2000-ben jelent meg, 2002-ben pedig Zoltán Kodály, In Retrospect címen zenetudományi doktori disszertációja, melyet a Jyyaskyla-i Egyetemen (Finnország) védett meg.

 

 

Fontosabb tudományos tagságai, funkciói:

 

Magyar Kodály Társaság (társelnök: 2007-2012, elnök: 2012 májusától)

Nemzetközi Kodály Társaság (alelnök: 1993-2001)

A Nemzeti Kulturális Alapprogram Zenei Szakmai Kollégiuma tagja 2001. jan.1-től, a kollégium elnöke: 2003-2005

Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja (2012 decemberétől)

 

Elismerései:


Kodály Intézetért Díj (1992)
Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje pedagógusnap alkalmából (1998)
Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj (1998)
Kodály Zoltán-díj (2001)
Kodály Intézetért Díj (2007)
Kóta-díj zeneszerző és zeneíró kategória (2009)
Szabolcsi Bence-díj (2011)

 

Művei:

Kodály Zoltán énekgyakorlatai (1970, angol nyelven is) >>

Ének-zene tankönyv az óvónői szakközépiskolák számára, I-IV. (Róbert Gáborral, 1974-1994, átdolgozással, több kiadásban) 

Ady-Kodály Emléknapok (1979) >>

A zenei nevelés helyzete Magyarországon (1981) >>

Molnár Anna, Annie Miller (1986) >>

Ének-zene Készségfejlesztés és alapfokú zeneelmélet óvodapedagógus-jelöltek számára (Róbert Gáborral, 1989) >>

Ének-zene : Óvó- és tanítóképző főiskolák (Róbert Gáborral, 1994)

"A múlt csak példa legyen" : a magyar történelem Kodály Zoltán műveiben (1996) >>

22 zenei írás (1999) >>

Zoltán Kodály, in retrospect (2002) >>

Kodály (2008) >>

Bárdos Lajos (2009) >>

 

Művei szerkesztőként, közreműködőként:

 

Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet Kecskemét (szerk. 1976) >>

In memoriam Nemesszeghy Márta (szerk. 1978) >>

A Kodály Intézet évkönyve (szerk.1982) >>

A Kodály Intézet évkönyve (szerk. 1983) >>

In memoriam Bodon Pál (szerk. 1984) >>

Zene és ifjúság: Tanácskozás a zenei nevelésről (szerk. 1984.) >>

A Kodály Intézet évkönyve (szerk. 1986) >>

Pillantás az alkotóműhelybe (szerk. 1990, angol nyelven is) >>

In memoriam Vásárhelyi Zoltán (szerk. 1997.) >>

A Kodály Intézet jubileumi évkönyve (szerk.2001) >>

M. Bodon Pál 1907. évi Csík megyei népzenegyűjtése (szerk. 2001) >>

Csenki Imre emlékkönyv (szerk. 2004) >>

Intonation and vocal training in choir (szerk. 2005.) >>

Kodály öröksége (előszó, 2006) >>

Kodály Intézet évkönyve 2000-2005 (szerk.2007) >>

 

(Forrás: Katona József Könyvtár – Kecskemét-Bács Tudástár)

 

 



* (A cikk a Zenetudományi és Zenekritikai Társaság által Dobszay László emlékezetére szervezett konferencián 2012. október 12-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)