Olvasnivalók – zongoristáknak
Önálló
kiadvánnyal jelentkezett a közelmúltban, immár másodszor, Szirányi Gábor*. A hazai muzsikus-szakma évtizedeken
keresztül a Zeneakadémia könyvtárának (rangban időről időre
emelkedő) munkatársaként ismerte. Nevéből ki-ki valamennyi
zenéhez-tartozást kikövetkeztetett, a legfiatalabbak bátyja, Szirányi János, az
idősebbek zongoraművész-tanár szülei révén. Kézenfekvő
elhatározás volt tehát Kárpáti Jánostól (hosszú időn át a Zeneakadémia
könyvtárának igazgatójaként is tevékenykedő zenetörténésztől), hogy
őt is bevonja az intézménytörténeti kutatásokba. Szirányi Gábor – aki
szakított azzal a családi hagyománnyal, hogy első hangszeréül a zongorát
örökítse át, s helyette a klarinétot választotta, de azt sem élethivatásul –
afféle „könyves ember”. Aki szívesen veszi magát körül könyvekkel, tehát
könyvtáros-volta ellenére nem elsősorban könyvtári olvasó, hanem
saját-könyvtár-kialakító; aki tiszteli az írott betűt — de nem a „tán
csodállak, ámde nem szeretlek” távolságtartásával –, elismerésre méltó irodalmi
tájékozottsággal rendelkezik. S aki sokat olvas, valamiképp óhatatlanul is
„megtanul írni”. Az említett intézménytörténeti tanulmányok és a –
kolléganőjével, Gádor Ágnessel közösen végzett – szerkesztőmunka
logikus folytatásának tűnt következő lépésként az önálló munkák
publikálása. Bevallva-bevallatlanul azért is, hogy beírja magát a családi
kultúrtörténetbe, hogy bizonyítsa, alma nem esik messze — a családfájától.
Szirányi
Gábor kettős indíttatásból – az intézménytörténeti előmunkálatok
tapasztalataival s a családi múlt kultúrtörténeti adalékainak birtokában –
zongora-közelben maradt, s a fővárosi zeneoktatás múltjának szeleteire
művész-pedagógusok alakjának minél körültekintőbb felidézésével
fókuszált. A Neuma Kiadó „Zenészeti füzetek” sorozatának 9. számaként jelent
meg első önálló munkája, Szendy
Árpád, avagy a magyar zongoraiskola címmel. A témaválasztás személyes:
anyai nagyapjának, Fischer Ervinnek öt évig volt a tanára Szendy. Az unoka
kíváncsisága is közrejátszott ebben, aki régóta szerette volna tudni, milyen
ember, milyen tanár lehetett az a – kétségtelenül korszakos
jelentőségű – művész-tanár, akitől egykori növendéke
olyannyira „félt”, hogy bár 1909-ben elvégezte a Zeneakadémiát,
művésztanári diplomáját csak 1912-ben szerezte meg. A tanulmány
bevezetőjében izgalmas kérdéseket sorjáztat, s ezzel felcsigázza az
érdeklődést kutatási eredményei iránt:
„Vajon
milyen ember, milyen tanár lehetett Szendy? Melyik arca az igaz? A legendás pedagógusé?
Nagyszerű tanárrá vált növendékeinek sora hosszú. A remek pianistáé? A
koncertkritikákból, a lelkesült híradásokból leszögezhetjük: kora egyik
legelső virtuóza volt. A legendák szigorú, engesztelhetetlen zsarnoka,
akire méltán borult a feledés homálya? Dohnányi elszánt zeneakadémiai
ellensége? Számtalan kérdés, amire közel kilencven évvel halála után is
keressük a választ.”
Nos,
ha szigorúan vesszük, Szirányi munkájának elolvasása után is tovább keressük a
választ. Ez az írás a szó legnemesebb értelmében „munkatanulmány”, tehát
adatokban-információkban gazdag. Könyvtári kutatómunkát spórol meg a
kutatóknak, hiszen gyakran kétségkívül nehezen hozzáférhető adalékokat
tesz közzé, pontosan adatolt idézetekként. Máskor a forrásanyagokra való
hivatkozással ad segítségül további támpontot munkájuknak. Az
érdeklődő olvasó sem lehet eléggé hálás: a korabeli dokumentumokból
kiválasztott idézetek értékes puzzle-darabkákhoz juttatják, a hiteles kép
kialakításához. Mert Szirányi egy bizonyos ponton tiszteletreméltó fegyelemmel
megáll: ellenáll a kísértésnek, hogy határozott kontúrokkal alkosson portrét
azáltal, hogy személyesen-önkényesen mérlegelve az adatokat, az ítéletek
szintjén általánosítson. Az olvasó úgy teszi le a kiadványt, hogy részese lett
az életre-keltett múltnak, be-betekintve az egykori Zeneakadémia Való Villájába.
De ahogy az lenni szokott, nem mindig a megfelelő időben van a
megfelelő helyen a kandi kamera.
Szirányi
szigorúan a tények talaján marad, gyakran afféle személytelen játékmesterként
csupán szervezi-csoportosítja a tény- és adatmorzsákat, amelyeket a tudásszomjas
olvasók boldogan összecsipegetnek. A gazdag dokumentációs anyaggal eltelve
viszont elsősorban a jóllakottság érzete dominál, s utóbb visszagondolva
döbbenünk csak rá, hogy mennyi kérdés halmozódott fel közben (az a bizonyos
étvágy, amely evés közben jön meg…). Mert közben a zongoraoktatás óhatatlanul
főszereplővé lépett elő, s éppen ebből adódóan Szirányi
kitekintő-összehasonlító információk-adatok sokaságával is ellátta
olvasóit (olyannyira, hogy például következő kötetének olvasója egy –
Thománnal kapcsolatban – felmerülő kérdésre épp Szendynél találja meg a
választ).
Hogy
mennyire olvasmányos ez az információkban-adatokban gazdag, értékes
dokumentumok sokaságát felvonultató írás, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy –
noha volt szerkesztője, lektora – senkinek nem tűnt fel az az
apróság, hogy Szendy születési dátuma nem szerepel benne.
A Gramofon
Könyvek sorozatában kapott – méltán – helyet Szirányi második önálló
publikációja, Zongorabillentyűk címmel. Az alcím: Thomán
István, Szalay Stefánia és Böszörményi-Nagy Béla emlékezete. A
könyvtáros-kutató objektivitása és a régi muzsikuscsalád sarjának
témaválasztásban megmutatkozó szubjektivitása ismét értékes adalékokkal
gyarapította a zongoratanítás történetére vonatkozó ismereteinket. Thomán-tanítvány
volt nagyanyja, ő a másodikként felidézett művésztanár,
Böszörményi-Nagy pedig édesapjának évfolyamtársa volt Keéri-Szántó osztályában.
A három tanulmány terjedelem tekintetében afféle decrescendo-formát mutat, ami
egyrészt azt példázza, hogy a távolabbi – személytelenebb – múltat „könnyebb”
részletezni, jóllehet nyilvánvaló, hogy az időben közelebbihez sem lenne
haszontalan minél több adalékot felkutatni.
A
közzétett anyag ezúttal is dokumentumok füzére, átvezető-összekötő
kommentáranyaggal. Szirányi távolságtartó objektivitása megbízható
forrásanyaggá teszi – ugyanakkor az olvasó épp azoknak a megállapításainak örül
leginkább, amelyek az általa ismert gazdag anyag birtokában leszűrt
következtetések, megállapítások. Bizonyos szempontból sajnálatos, hogy nem egy
kötetben szerepel Szendy és Thomán – az érdeklődőnek figyelmesen kell
olvasnia a sorokat (s nemritkán a sorközöket is!), mert nemegyszer rá vár a
feladat, hogy összeolvasva értelmezze a felszíni jelenségek mögött
rejtőzködő lényegi mozzanatok összefüggéseit. Szirányi ellenáll a
csábításnak, hogy értékeljen, „igazságot szolgáltasson”. Korrektül előtár
tényeket, kortársi véleményeket, de legtöbbször kommentár nélkül. Éppen ezért
rendkívüli mértékben értékesek azok a lényeglátó megjegyzései, amelyeket
szűkszavúan közöl. Az egyik ilyen fontos gondolat, hogy rámutat, miért nem
készített Thomán instruktív kiadásokat (értsd, közreadásokat). Ebből a
megjegyzésből – bármiféle személyesség-pártosság nélkül - kiviláglik a
Szendy-Thomán szembenállás egy alapvető kiindulópontja. Ilyenekből
szívesen olvasnánk többet, hiszen kétségtelen: Szirányi anyagismeretében ez
nyilvánvalóan evidencia (hasonlókat sok-sok figyelemmel és utánagondolással
próbálhat csak megtalálni az elszánt olvasó!), ő alig érzékelhette például
e megállapítás értékét.
E
tanulmányok olvasója betekintés kap a Zeneakadémia korai korszakának életébe,
mind a zongoratanári kar személyi állományát (annak kialakulását, tervezett és
megvalósult változásait) illetően, mind pedig a tananyagra vonatkozóan
értékes információkhoz jut. Tanárportrék kelnek életre – ugyanakkor, s ezt nem
hagyhatjuk említés nélkül – eme művész-tanárok koncertező
tevékenységére vonatkozóan kisszámú megjegyzés utal csupán. Pedig az sem lenne
tanulság nélkül való, annakidején milyen műsorral lehetett meghódítani a
külföldet, s főképp, hogy mely szerzők darabjainak
pódium-előadásával adtak lehetőséget ízlés átvételére (iskolásan: a
tanári produkció leutánzására) az egykori növendékek. Ez még továbbra is
gazdátlan kutatási terület (tény, hogy rendkívül hálátlan, mert várhatóan sok
utánjárás is csak kevés konkrét adatot eredményez).
Mindkét
kiadványban lábjegyzetekben tüntette fel a szerző az idézetek forrását,
csakúgy, mint az említett személyekre vonatkozó adatokat-információkat. Ezek
részletezése elsődlegesen értelemszerű, ez menti, hogy a bibliográfia
korántsem konzekvens.
Éppen a
tanulmányok forrásértékére való tekintettel, nem hagyható figyelmen kívül egy
olyan hiányosság, amelyhez nagyságrendileg
hasonlót egyet tudok említeni
az elmúlt fél évszázad hazai zenei könyvkiadásában. Pándi Marianne
felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat tartalmazó válogatása a „Száz esztendő
magyar zenekritikájából” azáltal vált használhatatlanná a tudományos kutatás
számára, hogy nem volt névmutatója. A név- (és esetleg tárgy-)mutató hiánya itt
azért is bosszantó, mert aki vissza akar lapozni (visszakeresni pontosítás
végett valamit), kénytelen hosszas beleolvasgatással felkutatni a kívánt helyet
(vizuális olvasók előnyben!), miközben jószerivel el is felejti, hogy hol
is tartott.
Szirányi
Gábor
Szirányi
kutató-közreadó tevékenysége: work in progress – érdemes lenne a következő
kiadványok esetében megszívlelni ezt; de legkésőbb, ha egyszer átdolgozott
kiadásként összefoglaló kötetben jelennek meg e rendkívül hasznos, kutatómunkát
(is) segítő olvasnivalók.
Fittler
Katalin