In memoriam Szilágyi Péter *
1954 – 2013
A megfellebbezhetetlen hír
felröppent, majd továbbszökkent, gomolygott, elárasztotta a várost, csúfolódón
besötétítette az eget, s mi csak sírtunk, fogtuk egymás kezét, s riadtan
kérdezgettük: s most hogy lesz, mi lesz ezután? Te már nem felelsz, ám Rólad
annál többen szólnak.
Emlékeznek a csupa szív, fiatal
körösszakáli trombitás fiúra, aki Debrecenben tanult, de az akkori karnagy már hívta
kisegíteni a berettyóújfalui fúvószenekarba. A főiskolai diploma
megszerzése után már tanárként Ő oktatta a rézfúvósokat, majd 1977.
október 15-től felkérték a zenekar vezetésére. Boldogan vállalta, tanulta
a vezénylés minden mozzanatát, majd tanította is azt.
A tanítványait szigorú
szeretettel szerette. Sokat adott és sokat követelt, s mindezt könnyedén,
humorral, jókedvvel fűszerezve tette. Az eredmény hamarosan jelentkezett:
előbb a megyében, majd országszerte e kicsi hazában, s majd sorra Európa országaiban.
Első hely, kiemelt első díj, Summa cum laude minősítés,
különdíjak sokasága, meghívások, kézfogások, baráti ölelések; saját, házi
zeneszerző!
De Ő megmaradt szerénynek,
szigorúnak, aki mindig 120%-ot követelt, hogy a koncerten 100%-ot hallhasson a
közönség!
„Tévedhet az okos is: Ő nem!
Tudja
mit tesz, minden időben.”
-
írja Horváth Imre. Lehet, hogy
Róla írta?
Fiatalon igazgató lett, a
kollégáit sokra becsülte, számított rájuk, hitt bennük. Hite, szakmai alázata
és tudása a kiválóra minősített művészeti iskolák sorába emelte a
városi zeneiskolát! A koncertre járók sokasága élvezhette a tanárok és
tanítványok szívből jövő előadásait, magas színvonalú
produkcióit: olyankor csak csöndesen mosolygott, de elnéző sosem volt!
Kritikájával nem bántott, hanem
nevelt! Röptette, szárnyaltatta a legjobbakat, róluk sokszor beszélt és várta
őket, haza! Boldog volt, ha megérkeztek és beültek újra a zenekarba!
Ilyenfajta büszkeséggel beszélt
a fiairól és az unokáiról is. Szenvedélyesen szerette a focit, az utazást, a
természetet, de mindenekelőtt az embereket!
Óriási lánggal égette az élet
gyertyáját, de az a láng tiszta, átlátható és meleg volt. Sok embernek jutott
belőle: gyermeknek, szülőnek, unokának, szomszédnak, barátnak,
testvérnek, munkatársnak.
A zene hangjai beépültek a
lelkünkbe, életünk végéig velünk maradnak, s mint minden szépre, emlékezni
fogunk rá és Rád, aki ezzel megörvendeztettél bennünket.
Sok-sok történet, sztori,
szereplés, foci- és csocsóbajnokság, fesztivál, verseny részletei röpködnek még
évtizedeken keresztül a múló időben, és tartanak itt Téged közöttünk, akik
mind-mind szerettünk! Máris hiányzol!
Drága Igazgató Úr! Karnagy Úr!
Képviselő Úr! Drága Péter!
Rólad már csak a szörnyű
hír üzen:
„Szívén egyszerre csend lett
Érezte,
hogy megoldott
mindent
… hogy elpihenhet”.
Most mi búcsúzunk! Üzenj a
csillagokkal, a sasokkal, a suttogó falevelekkel!
Mindannyian kedveltünk,
szerettünk! Nyugodj békében!
Gyula Ferencné