„FülÜNKbe
cseng…”
Sorozat DR. Kokas Klára kevéssé ismert írásaiból
I.
Szerkesztő:
Dr. Deszpot Gabriella*
Ahogy újra olvasom mondatait, mindig
itt cseng fülemben a hangja. A hangja, ahogyan könnyedén, bátran,
egyszerűen felteszi kérdéseit, és ahogy gördülékenyen, őszintén
válaszol rájuk. Arcát is látom hozzá, de inkább szuggesztív szemeit, ahogy a
„Tüzet viszek” című filmben csillog, vagy, ahogy Tanos Miklós portréfilmjében
látni. Kokas Klára sajátos műfajával – a kérdés-felelet formában való
megfogalmazással – napfényre hozza mély gondolatait, megfigyeléseit, emlékeit.
E kiskáté sorozatban tematikusan rendezem össze a különböző időben és
apropóból született írásokat.
Kezdésnek két művét választottam,
melyek akár egymás folytatásai is lehetnének. Ha összeolvasnánk címeiket:
„Átadom kézből kézbe” „Tanító tanítványaimnak” – máris sejtenénk, hogy itt
a tudás átadásáról, a folytonos tanítványi státuszról van szó. Az írások a
tanító személyiségének, érzelmi megnyilvánulásainak szabadságáról beszélnek – a
mozgás által felszabadított személyes zeneöröm és a reproduktív példakövetés
ambivalenciájáról, a megtaníthatatlan taníthatóságának küzdelméről.
KOKAS KLÁRA
Átadom kézből
kézbe. Egy vasárnap tanítványokkal
Kérdés: Vasárnap? Tanítás?
Válasz: Tanfolyamunk napjait
hétvégeken tartjuk. Tanítók továbbképzése ilyen, mert a hétköznapjaik munkával
telnek, messzire tőlünk, sokfelé az ország távoli részeiben.
K: Mit adsz át kézből kézbe?
V: Tapasztalataimat,
gyerekekről. Évtizedeken át tanítottam, sokféle gyereket, mindenfelé.
K: Mit jelent a „sokféle”?
V: Tanítóképzőst és
gimnazistát és elemistát és óvódást és bébiket. Többfelé a világban, többféle
igény szerint.
K: Például?
V: Egyes társadalmak igényei
különböznek. A családoké is. Iskolák, nevelési módok, gyerekek, igen sokfélék.
K: Egyének tanításáról beszélsz,
vagy csoportokéról?
V: Mindig csoportokat tanítottam,
gyakran népes csoportokat. De a tanításom egyénhez szólt.
K: Az efféle „egyénhez szóló”
tanítást műveled most a tanítóiddal is?
V: Nagyon izgalmas kihívás,
különbözik minden eddigitől. Felnőtteket kapok, akik lehetnek zenében
magas képzettségűek, előadó művészek, zenetanárok, kevés
gyermekpszichológiai ismerettel. De jöhetnek mások csekély zenei ismerettel és
kitűnő tájékozottsággal a nehéz problémákkal
küzdő gyerekek tanításában.
K: Egy csoportban tanítod
őket?
V: Igen és felfedeztem, milyen
csodálatosan kiegészítik, inspirálják egymást. Nagyon fontos számomra a
csoportok baráti közössége, az egymáshoz tartozás.
K: Miért? Hiszen a tanfolyam befejezte után többé nem találkoznak.
V: Mindenfélét kitalálok, hogy
igenis találkozzanak nálunk. Aki elvégezte a 3 évét, élete végéig örökös
vendégem bármely más csoport bármelyik napján. Be sem kell jelentkeznie, jön,
és részt vesz.
K: Honnan tudja a dátumokat?
V: A honlapunkról.
K: Egészen ismeretlen csoportba
pottyan váratlanul?
V: Nevezetesek vagyunk a
nyitottságunkról, a szíves befogadásunkról. Szájról-szájra száll a hír,
egymásnak elmondják.
K: Bizalmas együttest alkottok
ilyen szabad nyitottságban?
V: Bizalmas együttes nélkül nem
létezhetne a foglalkozásunk. Amikor a klasszikus zenéhez komponáljuk szabad
mozgásainkat, bármikor megnyílhatnak érzelmeikkel. A mozdulatok életre
segíthetnek titkot a rejtekből. De csak biztonságban.
K: Honnét a biztonság?
V: Biztonságot a nézők
sugároznak. Minden jelenlévő.
K: Nem lehet ott haragosod?
Ellenséged? Irigyed?
V: Még közönyösöd sem. Senki,
„aki nem gyűjt veled”.
K: Mit gyűjt veled?
V: Amit mi, mindnyájan:
megértést, elfogadást, bátorságot, együttérzést, segítést… vagyis értékeket. És
aki nem gyűjt, az szétszór.
K: De ha a táncoló valaki nem
szép? Ha esetlen? Ha tétován toporog? Ha furán fintorog?
V: Mi nem esztétikai
minőségre törekszünk. Csak és kizárólag őszinteségre. „Előadónk”
lehet bátran drumi, vagy csúnya, vagy esetlen, vagy
ügyetlen, akár béna.
K: És ha nevetséges?
V: Már a gyerekeim is tudták,
hogy a „cikizés”, a kinevetés, a csúfolás halálos bűnnek számítana,
egyszerűen elfogadhatatlan. Kiraknánk a szűrét annak, aki megtenné.
De erre figyelmeztetnem sem kellett soha. Elég volt a példám.
K: Melyek a pedagógiai eszközeid
ahhoz, hogy megteremtsd magad körül a „gúnymentes” biztonságot? Hiszen a mi
társadalmunk nevezetes a cikizésről, egymás hibáinak
felemlegetéséről, sőt a „hátmögizésről”
is.
V: Nincsenek pedagógiai
eszközeim. Magam vagyok az eszközöm. Az elégedetlennek önmagával van baja. De
én szeretem a trampliságot, parasztőseim örökségét. Tanítványaimmal
dalokat improvizáltunk az öregségemmel gyarapodó ráncaimról. Eleinte számon
tartották az újabbakat a szemem körül, de most, 80 évesen, már nem lenne
érdemes az újabbakat keresgélni, szeretnek így a ráncos arcommal. Az énekem is
az enyém, olyan, amilyen. Él és virul. Nem kezdte ki az idő. A mozdulataim
meg? Édes Istenem, ki várna tőlem opera balettet?
K: Mi történt hát azon az
emlékezetes májusi vasárnapon?
V: Indultam már, reggel 8-kor
kezemben a táskával léptem vissza a telefon csörömpölésére. A hang a lányomé:
„Hóvirág most feküdt a szülőágyra. Érkezik a gyermeke. Imádkozzál, Mami!”
K: Útra keltél ezután?
V: Beültem öreg Fiat Pandámba és
végigénekeltem az utat. Szeretek énekelve imádkozni, ez kántor apám és
szülőfalum öröksége, a háromtornyú szanyi
templomé.
K: Megmondtad a hírt a tanfolyam
résztvevőinek?
V: Nem. Vártam a hírrel, vártam
az angyali üzenet ihletére: hogyan adjam át a nekem olyan nagyon fontosat
tanítóimnak?
K: Másképp, mint bárki másnak?
V: Másképp, mert itt mindenki a
lelkével van jelen.
K: Miért éppen itt?
V: Mert ők miattam jöttek
ide, az igazat várják tőlem.
K: Másutt nem az igazat várják
tőled?
V: Nem biztos, hogy másutt
kíváncsiak az igazamra. Még a templomban sem, ahova naponta járok. Vagy a
tanári testületben, ahova 18 évig tartoztam. Csak a gyerekekről tudhattam
biztosan, hogy az igazamat várják tőlem, ők azt mindig, mindenütt:
Bostonban és az arizonai Navajo indián rezervátumban
és Barcelonában és Szombathelyen és Budán és Orgovány-kargalapusztán
és Szanyban. …
K: Őket közelről
ismerted?
V: Voltak közeli, gyakori,
hosszantartó ismeretségek és rövid találkozások, akár egyetlen naposak is. De mindenikük tudhatta, hogy az igazamat kapja. Tudta is.
K: Eltáncoltad az igazi
érzelmeidet a dédunokád születéséről?
V: Eltáncoltam. Megvártam
előbb, hogy hozzáhangolódjunk, ahogy szoktunk, előbb az énekünkkel, a
vidám improvizálásba torkolló énekes körjátékunkkal, a nevek éneklésével, majd
az elcsöndesülő zenevárásunkkal, amelybe megérkezik a várva várt zene, a
kiválasztott Händel concerto tétel. Megérkezik egyszer, majd sokszor,
örömünkre, éppen úgy, ahogy gyerekeimhez szokott. Mozogni bármit szabad, csak
szólani nem. Így kezdődik a zene befogadása.
K: És azután? Mi történt azután?
V: Táncoltunk mindnyájan,
magunkban, vagy társakkal, ahogy szoktuk. Händel hívott bennünk, hogy
rátaláljunk. Hívott egyszer, kétszer, tízszer.
K: Még mindig nem szóltál semmit?
V: Nem szóltam, csak táncoltam,
egyikük, vagy másikuk közelében, ahogy szoktam. A
tétel 2 perce elég ahhoz, hogy jelezzem valakinek a szerető jelenlétemet:
itt vagyok, nem eshet bántódásod.
K: Honnan tudod, hogy kinek van
szüksége bátorításra?
V: Talán a bőrömön érzem.
Vagy a zsigereimben. A nedveimben. A véráramomban, ahova Händel művészi
alkotása érkezik a rezgéseivel. Ő közli. Hiszen ő megkapja, együtt az
ihletéssel, amelyből a kompozícióját írja, tip-top, egyik kottafejet a
másik után, tinta, toll, és már repülnek a hangok az ötvonalas papírosra. Kész
a mű.
K: Igen kész a concerto. De a
többi? Az üzenet, amiről beszélsz?
V: Az üzenet, az érzelmeinkhez
szóló, a tetteinket irányító, oda van gyúrva a hangokba, mint a tésztába az
élesztő, a kenyérbe a kovász. Harapod és megforgatod a szádban a nyelveddel.
Te talán nem ismered a kottát, a hangszert sem tudod kezelni, gyerek vagy.
Esetleg már felnőttél, de nem juttattak zene-ismeretekhez. Akkor hát mi
legyen veled? Éld esztendőidet Händel concertók nélkül? Az üzeneteik
kenyere nélkül?
K: Számtalan ember él értékes,
nemes életet Händel concertók nélkül.
V: A művészetek formáit,
hangzatait a Végtelen Szándék szüli, üzeneteit is. Nekünk, itt, ilyen kultúrát
adott. A csángóknak másfélét. Az etiópoknak megint mást. A Navajo
indiánoknak is mást. A szanyi gyerekeknek sem
mindjárt a bölcsőnél Händel concertót. De én, a Szanyban világra jött
Klári, kaptam belőlük. Ne adjam tovább, amit kaptam?
K: Táncodban adod tovább?
V: Táncom a
gyerek-tanítványaimtól való, sok évtizedes tanításaimból. Ők tudták, amit
a felnőttek már nem, vagy csak nehezen, újra felfedezve: képzeletet,
indulatot, sürgetést, szándékot, szabad tetteket.
K: A szólóban bemutatott tánchoz
kell mindez?
V: Igen, mindez kell és bizonyára
sok egyéb, aminek a sorolásához szűkös a tollam ereje. Tudja, aki duci és
formátlan, vagy merev és táncra alkalmatlan, vagy vak, vagy süket, vagy
mindkettő együtt, mint Anna tanítványom, akit Bach hangjaihoz látunk
táncolni, a „Béke, aranyvirág” című filmünkön. Azaz sok-sok zenével boldog
lény. Akinek Händel üzenhetett, annak üzent és üzenni is fog. Én pedig, a
szólótáncra kiképzetlen testi valóságomban, úgy, amint vagyok, 80 évesen,
eltáncoltam tanítványaimnak a dédunokám születése körüli érzelmeimet.
K: Mit mondtál előtte?
V: „Most szólót táncolok nektek.
Úgy, ahogy szoktuk a gyerekeimmel, majd csak utána mondom meg, hogy miről
táncoltam.” És amikor befejeztem: „Az unokám, Hóvirág, most egy perugiai
szülészeten hozza világra második dédunokámat. Most, ezekben az órákban.”
K: Nem kérdezték, milyen
érzelmekről táncoltál?
V: Nem, ezt senki sem kérdezte.
Gondolom, kitalálták. Ilyenkor rettenetesen aggódunk és féltjük az anyát és a
gyermeket. És árad belőlünk az öröm és a hála, hogy megérhettük. És a
remény, hogy az újonnan földre érkezettnek jó sorsa lesz.
K: Láthatták tanítványaid ezeket
az érzelmeidet a mozdulataidban?
V: Egész biztos, hogy nem. De
mivel szeretnek, vagy legalább elfogadnak engem – már a néhány alkalom
találkozói után- megérezhették. Arcukon, tekintetükön sugárzott az élmény
öröme.
K: És ezzel vége is volt a
napnak?
V: Dehogyis! Ezután jött a java:
a következő zenéhez önként jelentkeztek szóló táncra és egészen rendkívüli
megnyilvánulások születtek.
K: Máskor nem szoktak szólóra
önként jelentkezni?
V: Felnőttek az első
évükben soha. Még a harmadikban is bíztatásra csak. Gyerekeim persze versengve
kértek „szólót”, kiabálva, egymás hegyén-hátán, ahogy majd láthatjuk egyik
filmen, Pállay Jóska, szeretett festőművész
barátunk véletlen kamerájának jóvoltából. „Szólót, Klári néni!” Akármennyit
táncoltak volna, imádták magukat bemutatni.
K: A felnőtt más?
V: A felnövekedés évei sok örömet
elvesznek tőlünk, belőlünk. Például a magunk megmutatásának örömét.
„Szeretném…., hogy látva lássanak” – írta Ady, de
ő költő volt. Tanítók és óvónők és tanárok és művészek nem
tartják meg magukban ezt az igényüket. Szülők sem. Ezért követnek el annyi
hibát a gyerekeik nevelése körül. Ezért is.
K: Meg sok egyébért?
V: Természetesen sok egyébért is.
De az érzelmek boldog megmutatása, amelyre egy concerto sarkall, teremthet
bensőséges perceket.
K: Még a zenéhez nem értőnek
is?
V: Ebben a helyzetben a zenéhez
nem kell érteni. Mit számít az érzelmi megközelítés szent pillanatában az
ismeret? Másfajta szellemi funkciónk működik, amikor elemezünk egy darabot.
K: Azt sem kellene tudnia, hogy a
concerto milyen hangnemben van?
V: Zenei képzésünkben
megtanítanak minket hallani, felismerni és alkotni hangzásokat. Gondosan,
sokáig tanítanak, mert ez a művelet kondicionális, reflexek felépítése.
Szombathelyi zenei tagozatos osztályaimban hatéves gyerekekkel műveltem,
minden nap, leírhatatlan élvezettel.
K: Élvezet a tanítónak?
V: Élvezet tanítónak,
tanítványnak. Bejutni az ismeretek világába szellemi kaland. Képességek
felidézése ugyanígy. Felfedezni az ismeretlent? Mesés élmény. Nekem is az volt,
sőt ma is az. De a szép zenébe a puszta mozdulataiddal belejutni másfajta
művelet és másfajta érzelmek kísérik.
K: Ezeket a műveleteket nem
kell tanulni?
V: De igen, tanulni kell. A
figyelmet, a tiszta odafigyelést magunktól tudjuk ugyan, gondolom már anyánk
méhében. A génjeink hordozzák. A növekedésünk során azonban eltérítenek minket
ettől a „tudásunktól”.
K: Eltérítenek? Hogyan?
V: Részben a kötelező
feladatainkkal, részben a folytonos hangingerekkel. Megtanítanak kanállal enni
és szavakra reagálni. És körülöntenek közömbös, vagy rossz hangok özönével,
amelyeket ki kell bírnunk.
K: Az általad javasolt tanulás
tehát…?
V: Visszaidéz valamit abból, ami
az enyém volt, igazán az enyém és fontos is volt nekem: az örömből való
figyelést.
K: Miképp idézi vissza?
V: Az értékes hangzások útján.
Nem szeretnék vitába bocsátkozni afelől, hogy
melyik hangzás értékes és miért. A zene, amit a tanítványaimhoz viszek, értékes
nekem, mert megújulásomra van. Így például az a Händel concerto tétel, amelyet
kiválasztottam, hogy a tanítóimnak a lelkem fontos eseményét megmutassam vele.
K: Tanítóidnak is értékessé vált?
V: Élményben részesültek általa.
K: Maradandó zenei élményben?
V: Nem tudom, milyen maradandó élményük
lett a Händel mű. Gyerekeim olykor felismerték sokkal később a
zenedarabot, amelyhez mozdulat kompozíciót találtak ki. De a felismerés nem a
leglényegesebb eleme az élménynek. Ebben az esetben az érzelmi megrendülés
emlékére lehetne számítani, arra, amiben én táncoltam.
K: Azért, mivel ritka alkalom
volt?
V: Kétségkívül ritka esemény
volt. Csodálatosan időzítette a Szellemi Segítőm, aki készenlétben
áll, hogy irányítson engem. Számtalanszor tapasztaltam életem folyamán a
segítségét. Úgy érzem, most odébb akart lendíteni abban, hogy tanító
tanítványaim szóló bemutatói hamarabb és teljesebben kibontakozhassanak.
K: Azelőtt sosem jutott
eszedbe, hogy te magad szólót táncolj tanítványaidnak?
V: Eszembe jutott, de
elhessentettem. Mindent elhessentek, ami az utánzásomra bíztatna.
K: A csoportban velük táncolsz?
V: Természetesen mindig táncolok
én is, ahogy a gyerekekkel szoktam. De a szólónak más a kerete, más a formája,
a szertartása. A szólót megszervezzük a kezdet percétől a befejezésig. A
figyelem a táncolóra irányul,- azaz a táncolókra, ha duett, vagy kis csoport az
előadó.
K: Mindnyájan a szólót
nézitek?
V: Nemcsak nézzük, hanem a
szívünkben követjük.
K: Kéred ezt a „szívből
követést”?
V: Kérem. A példámmal viszem
elibük. Mindenik szóló nekem szól, bármelyikből
kiderülhet számomra segélyhívás. Készenlétben vagyok, nehogy elmulasszam.
K: És a végén mi történik?
Tapsoltok?
V: Taps nincs a körünkben,
helyette odaszaladunk és megöleljük, megérintjük a szereplőt. És
megkérdezzük: volt történeted? Igen? Gyerekeknél már repült is elibe a
kismagnó. Száz és száz történet került így felvételre.
K: Ha nem volt története?
V: Akkor is ünneplést csaptunk
körülötte. A szavak olykor jók, de nem mindig szükségesek.
K: A befejező „szertartásra”
mindig sor kerül?
V: Mindig. A szóló-tánc ajándék.
Megbecsüljük. Értékeljük.
K: Akkor is, ha suta? Ha banális?
Ha semmitmondó?
V: Nincs banális szólótánc. Mire
odakerülök, hogy megmutassam érzésemet, lenyúltam a szívembe, onnan hozta
mondandót. A szándékom szent.
K: Zenei nevelés ez? Hiszen
minden zenei előadásnak tökéletesre, hibátlanra kell törekednie.
V: Bizony és éppen ez a törekvés
adja meg a zeneművelésünk értékét. A zenehallgatásunkét is. Ki szeretne
vacakul odakent zenei eseményen részt venni? Hivatásból zenélők és
amatőrök egyaránt fáradoznak a tőlük telhető legszebb hangzásra.
És százféle módszer vetekedik a „legeredményesebb képességfejlesztő”
elismerésért. A mi zeneörömünk azonban más tőről fakad, más a virága
és más a várható termése. Amikor Assisi Poveretto
Ferenc két fadarabbal hegedülgetett, Umbria
parasztjai gyűltek köréje áhítattal. Toscanini Mozart estjei a nagyvilág
ünnepelt eseményei voltak. Melyiket választanám?
K: Választanod kellene?
V: Ugye nem? Ugye letérdelhetek
Ferenc elé áhítatért? Toscaninit is hallgathatom lelkemben térdre borulva.
Istenéhez fordul mindegyik és meghozza áldozatát.
Kokas Klára
Tanító
tanítványaimnak
K: Miért olyan fontos neked, hogy
tanító tanítványaid megszólalhassanak a rólad szóló interjúban?
V: Második évtizede foglalkozom
akkreditált pedagógus tanfolyamaimmal, évente a két csoportomban 50-60
tanítóval (így nevezzük a tanárokat is). Háromévenként végez egy-egy csoport.
Akik végeztek, visszajáró vendégeim lehetnek, akármeddig. Velünk maradhatnak.
K: Mit tanulnak meg tőled? A
módszeredet?
V: Nem szeretem, ha
„módszeremnek” titulálják. Módszer az, hogy figyelek a gyerekekre? Hogy tanulok
tőlük? Hogy élvezem a társaságukat, és kíváncsi vagyok rájuk? Hogy
szeretném, ha bátran, önálló véleménnyel és megbízható jellemmel élnének?
K: De mindezt a nagy
zeneművek személyes befogadásával éred el, amihez módszert találtál ki.
V: Igen, találtam a gyerekekhez
vezető néhány ösvényt, a rengeteg lehetséges ösvény közül. Amikor a
tanítókkal foglalkozom, ráébresztem őket arra, hogy ezek az ösvények
tiszták, beláthatók, járhatók, sőt örömmel, élvezettel járhatók.
K: Mindenkinek?
V: Gyerekkorban mindenkinek.
K: Miért hangsúlyoztad a
gyerekkort?
V: Mert a felnőttek
kialakult szokásai, megrögzült elvárásai, megtanult módszerei nehezítik azt,
hogy a gyermek-mivoltukban éljenek a zene örömével.
K: Mit jelent a gyermek-mivolt?
V: Egész lényüket, a testüket is,
mindenestül, a képzeletükkel, az önálló ötleteikkel, kifejezési szabadságukkal.
K: Megtanulhatja mindezt, aki már
kinőtt belőle?
V: Tanítóim példáin látom, hogy
visszatalálnak a személyiségük lényegéhez, először a mi együttesünkben,
ahol biztosak lehetnek az elfogadásban, és nem kell tartaniuk kritikától, vagy
éppen kigúnyolástól, megalázástól.
K: A csoport vezetőjének
sugallatára történik ez?
V: Természetesen. Mindenütt a
csoport vezetője sugall, gyárban, kórházban, műhelyben, templomban,
iskolában, családban. Termékeny, élő közösségeket személyiségek sugallnak.
K: A sugallat a bátorítás?
V: Igen, a bátorítás, a megértés,
az elfogadás, az inspirálás, a lendítés, a továbbgördítés, és persze a
kimunkálás, a
szépítés, a harmóniába segítés. Mivel tanító vagyok, számomra ez a tanítás.
K: Nem választod külön a tanítás
és a nevelés feladatait?
V: Nem. A szülő is tanít, a
műhely vezetője is, az orvos is, sőt a bolt, a piac eladója,
vagy az óvoda takarítója is. A lényével tanít, vagyis nevel, ami egy és
ugyanaz.
K: Ha a módszered nem módszer,
akkor micsoda?
V: Előbb-utóbb csak találunk
majd szavakat arra, amit ma még körülírásokkal közelítgetünk. Mert ha valaki
felfedezi, hogy a színekkel és formákkal eredményesen lehet kottaolvasást
tanítani, az a módszere. Ha valaki rájön, hogy gyerekek olvasásának
fogyatékosságai korrigálhatók bébikoruk mozdulatainak
felidézésével, az a módszere. A zenei írás-olvasás megtanítása belső
hallás és az éneklés együttes és egymásba fonódó fejlesztésével, módszer.
Hasznos, bizonyított, bevált, elindított, csodákra képes. Egyszerű Kodály
módszernek nevezni. Kodály persze nem korlátozható a módszerére, ő az
alkotásaiban él és hat. Ránk meg, akik élő közelében is lehettünk, a
szellemének sugárzásával hatott.
K: Mi következik mindebből?
V: Megpróbálom elmagyarázni, mi a
különbség a leírható, bemutatható, akár írásban, akár képekben sokszorosítható
módszerek és az én tevékenységem között. Azért, hogy ne kérjék számon
tőlem a „módszerem” sokszorosítását, a tanítók személyiségétől
független alkalmazását.
K: Mi szélesítheti tehát a
találmányod elterjedését?
V: A pedagógia megújulását számos
– vagy inkább számtalan, hiszen alig is számolható – szerző, alkotó,
gondolkodó, gyakorló tanító sürgeti, próbálja, műveli. Alkalmam nyílt
arra, hogy ezekből sokat lássak, megismerjek, értéküket felmérjem. Olvasok
néhány idegen nyelven is, beszélgetni tudtam remek emberekkel, élvezem az új
ismereteket. Gyakorló tanító létemre kipróbálhattam, amit értékesnek találtam.
Láttam életem néhány évtizede alatt, mi minden akadályozza, és mi segíti az
értékes felismerések terjedését. Az énekes tagozatú osztályok elindítására
kezdetben Kodály személyes kiválasztása nyomán kértek fel énektanárokat,
például engem is, Szombathelyen.
K: Hiszel abban, hogy a tanítók
megtaníthatók arra, amit te megtanultál?
V: Mélységesen. Azt látni, amit
Dienes Zoltán vagy Winkler Márta meglátott, amit Montessori doktorasszony
javasolt és kipróbált – nem olyan nehéz. Zenében is találok helyet, ahova
boldogan beíratnám az unokáimat, ha már helikopterrel járhatnának Nyíregyházára,
Szabó Dénes kóruspróbáira.
K: Megint személyekről
beszélsz?
V: Bocsánat, nincs annyi helyem,
hogy felsoroljam a többit, akitől tanulnék ma is. De hát olyan nehéz
felismerni a jót, akkor, ha új? Megláttam, hogy a gyerekek szeretnek mozogni,
kitalálni, felfedezni, a testük egésze benne van a szép zenében. Kipróbáltam,
néhány évtizeden át, hogyan lehet ennek hasznát látni. Nekifogtam, hogy
megtanítsak rá tanítókat.
K: Lehetett?
V: Lehetett. Óvónők
művelik óvodákban, zenetanárok zeneiskolákban, gyógypedagógusok speciális
csoportjaikban.
K: Kiválogatod a tanítóidat?
V: Még a gyerek tanítványaimat
sem válogattam soha. Jön, akinek fontos. És ha a személyisége olyan, hogy
ráhangolódhat, marad. Ha ereje van és a jelleme arra való, folytatja, kibontja,
felépíti maga körül. Talál hozzá társakat. Tanítványokat is.
K: Meglátod ezeket a
képességeiket tanításod idején?
V: Igen, gyakran meglátom. Látom,
csodálom, szívemből örvendezve. De először mindnyájan együtt
“táncolunk”, magam is velük.
K: Mi a leírható, szabályokba
foglalható ebből az igen személyes képzésből?
V: A felnőttek képzésében
sem szakítom félbe a folyamatokat magyarázattal. A történés befejezése után
viszont jegyzeteikben tüzetesen leírják a tapasztalatokat.
K: Diktálod?
V: Nem. Belőlük szedegetem
elő, visszaemlékeznek, közösen, egymással, egymásnak segítve. Kivéve a
személyes élményeiket a zenével alakított szabad táncolásuk idejéből, mert
azt mindenki magának jegyzi fel és lehet titkos is.
K: Titkos? Egy beadott
jegyzetben?
V: Igen, mellé írhatja, hogy csak
nekem szánja. Más akkor nem láthatja.
K: Lehet olyan titkos, hogy te
sem olvashatod?
V: Természetesen. Akkor azt írja
be a nekem leadott jegyzetébe, hogy magának tette el.
K: Miképp válhat csoportos képzés
ilyen személyessé?
V: Tanítókat így lehet csak
eredményesen tanítani, hiszen azt kívánom, hogy ők is személyes figyelmet
szenteljenek valamennyi tanítványuknak. Magukon kell tapasztalniuk, milyen
érzéseket kelt bennük az ilyenfajta tanítás.
K: A rólad szóló írástól ezért várnád,
hogy a tanítványaid is szóhoz jussanak benne?
V: Igen. Rólam szóló
beszámolóknak ők részesei, mivel az életemnek is részesei. Első
kézből kapják tőlem mindazt, ami élményem, ami megfog, megindít,
továbblendít, ami segít nekem a szellemi növekedésben.
K: Zene-élményekről
beszélsz?
V: Zene-élményekről, vagy
egyéb élményekről, például újonnan olvasott könyvekről, rádióban
hallott interjúkról. Keresem, figyelem az Aranyemberek, az Arcvonások, a
Névjegy és hasonló beszélgetésekben hallhatókat, mindenkit, aki példa, tanulság
nekem.
K: Olyanokat is, akik nem
zenészek?
V: De mennyire! Teljes
figyelmemmel fordulok más, - számomra ismeretlen- témákkal foglalkozók felé. A
személyiségük vonz, az érdeklődésük, az intenzitásuk, elkötelezettségük,
alázatos szolgálatuk.
K: Valamennyi tanítványod átveszi
tőled az értékeidet?
V: Nem kérdem tőlük. Aki
átveszi, megmondhatja. Olykor megírják, levélben, vagy különlegesen szép
jegyzeteikben.
K: Jegyzeteiket leadják neked?
V: Igen, a tanfolyamok jegyzeteit
gépelve kapom, másolatot, mert az eredeti náluk marad. Ez igen fontos.
Szükségük lehet emlékeztetőre sokkal később, évek multával is.
K: Nagy távlatokban gondolkodol?
V: Nagy távlatokban. A
jövőben.
Kokas Klára írásainak
felhasználása a Kokas Klára Alapítvány kuratóriumának hozzájárulásával történt.
Az írások első közlésének helye: http://www.kokas.hu/irasok/ind