Emlékezés egy zeneszerzőre

Togobickij Viktor (1952-1999)

Togobickij Viktor 1952. május 3.-án született a szibériai Kupinoban egy anyai ágon orosz, apai ágon ukrán család második fiúgyermekeként. Anyja családjából a muzikalitást, apjáéból a makacs eltökéltséget örökölte.

A kupinoi Zeneiskola a hajdanvolt templom erődítményszerű falai között kapott helyet, mely szívósan ellenállt a szovjet-rendszer esztelen rombolásának. Csak a tornyát tudták lerobbantani. A zenére szomjas kisfiú itt kapta az első leckéket egy melegszívű, elhivatott fiatal tanárnőtől, aki jó szemmel észrevette a benne lappangó kivételes tehetséget, és egyengette az útját a zenei pálya felé.

Középiskolai éveit Novoszibirszkben töltötte, távol a szülői háztól. Fiatalon szembesült a magánnyal, az öngondoskodás kényszerével. Novoszibirszk pezsgő zenei életének fellegvára az Operaház volt, ahol magyar produkciókat is hallhatott, többek közt Réti József felejthetetlen tenorját. A Konzervatóriumban /Zeneművészeti középiskola/ zeneelmélet szakra járt, de zeneszerzői tehetsége az értő mesterek keze alatt hamar kibontakozott. Fiatalkori kompozíciói is meglepő érettségről tanúskodnak. 16 évesen, már mint az iskola büszkesége szerepelt egy TV-műsorban. Eminens diák volt, a zene mellett a matematikához is kiváló érzéke volt, diákolimpiákat is nyert.

Novoszibirszk után útja Leningrádba vezetett, a Rimszkij-Korszakov Konzervatóriumba /Zeneakadémia/, ahol 1977-ben szerzett kitüntetéses diplomát zeneszerzés szakon. (E sorok szerzője 1974-76-ig ösztöndíjas zongoristaként szintén itt tanult, így került kapcsolatba Togobickij Viktorral, akivel 1976-ban házasságot kötött. Engedtessék meg az emlékezőnek, hogy ezután személyesebb hangot üssön meg, és volt férjét, gyermekének édesapját Vityaként emlegesse, ahogy mindenki szólította, aki csak ismerte és szerette.)

Vitya szakmailag mindent megtanult, amit a zeneszerzésről tudni lehet, de a legtöbbet mégis tanárának, Oreszt Jevlahovnak atyai gondoskodása, a kettejük közt kialakult mély emberi kapcsolat jelentette számára. Oreszt Jevlahov Sosztakovics-tanítvány volt, így Vitya Sosztakovics zenei „unokájának” tekinthető. Erről az útról később sem tért le, bár tisztában volt a XX. sz. valamennyi zenei irányzatával. Sokféle modorban tudott írni, ezért akadtak, akik megfoghatatlannak vélték (nem lehetett sehová „beskatulyázni”), de kialakított egy sajátos zenei világot, mely egyértelműen felismerhetővé és egyedivé tette a stílusát.

Vitya nagyon szorgalmas, precíz, és termékeny zeneszerző volt. Főiskolás korában írt művei ma is megállják a helyüket. Szakmai tudására jellemző, hogy a kötelező fuga-stúdiumokat évfolyamtársai számára is ő írta meg. Diplomamunkáját, a II. szimfóniát egyenesen partitúrában, meghangszerelve írta. Kitűnő belső hallása, és hangszerelés-készsége volt, mely a rimszkij-korszakovi hagyományokra épült. Még főiskolás korában kiadták két zongoradarabját egy antológiában, neves XX. sz.-i szerzők /Bartók, Schönberg, Stockhausen, Cage, Messiaen /társaságában.

Oreszt Jevlahov 1975-ben bekövetkezett halála mélyen megrázta. Nagy veszteség érte mind emberi, mind szakmai szempontból. Az első nagy törés itt következett be az életében. Pártfogó nélkül maradt, és bár későbbi tanárával, Borisz Tyiscsenkoval is megértették egymást, a Jevlahov halálával támadt űr betöltetlen maradt.

A 70-es évek Szovjetuniójában bevett gyakorlat volt, hogy a végzős hallgatókat ún. állásbörzéken irányították el az ország különböző pontjaira, nem volt szabad választásuk. Neki jó esetben egy novoszibirszki középiskolai tanári állás jutott volna. A külföldivel kötött házasság meghiúsította küszöbön álló Zeneszerző Szövetség-beli tagságát, melynek hiányában otthoni karrierje bizonytalanná vált.

Mindkettőnk számára úgy tűnt, az lesz a legjobb, ha ő jön Magyarországra. A „legvidámabb barakk” több szabadsággal, viszonylagos jóléttel, új perspektívákkal kecsegtetett.

Egy évi keserves küzdelembe került, míg Vitya megharcolt a brezsnyevi bürokráciával, mely akár jogtalan eszközöket is bevetett, hogy elriassza polgárait az emigrációtól. Megvonták leningrádi tartózkodási engedélyét, gyakorlatilag jogfosztottá vált. A kollégiumban valósággal bújtatták, titokban portási minőségben alkalmazták, hogy némi pénzhez jusson. Szülei szerény lehetőségükhöz képest anyagilag támogatták, de Vitya lassan mindenét felélte.

Ujjat húzott a katonasággal is, ugyanis nem vette át a behívóját, ami elég kockázatos vállalkozás volt, hadbíróság elé is állíthatták volna. Vitya szelíd, és visszafogott természete ellenére vakmerően szembeszállt a hatalommal. Most jött jól igazán ukrán vérének makacssága. Szerencsére tisztában volt a 77-ben létrejött helsinki egyezménnyel, ezzel revolverezte a hatóságokat, míg végre kiengedték.

A könyveken, lemezeken, partitúrákon, és a kéziratokon kívül semmije sem maradt. Ezekkel megrakott két bőrönddel érkezett Magyarországra 1977 október 5.-én, lesoványodva, meggyötörve, de végre szabadon. Magyarországtól a befogadást, megnyugvást remélte, egy kis pihenést, erőgyűjtést. A meggyökeresedés azonban nem volt könnyű. A közhiedelemmel ellentétben egy „orosz” sem részesült kivételes bánásmódban, ha lakásról, állásról volt szó. A Zenei Alap jóvoltából egy évig alkotói ösztöndíjban részesült. A Zeneműkiadótól alkalmi megbízásokat kapott zongorakivonatok, kadenciák írására. A Hungaroton számára lemezismertetőket írt. Rövid ideig korrepetítorkodott Szegeden. Később a Corvina kiadóban kapott lektori állást. Ő készítette elő Ady összes versének orosz nyelvű kiadását. Önmagával szembeni maximalizmusát jellemzi, hogy amikor hibát követett el (a kötet többek közt az ő figyelmetlenségéből is adódóan tartalomjegyzék nélkül jelent meg), azonnal felmondott, hiába marasztalták. Ezután zongorakísérőként dolgozott zeneiskolákban, a Bartók Konzervatóriumban, a Balett Intézetben, a Tanárképzőn. Pár évig óradíjasként partitúraolvasást és transzponálást tanított a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán.

Az első években legfőbb célja az asszimiláció volt. Tanulta a nyelvet, elmélyült a magyar történelem, művészet tanulmányozásába. Szerette Adyt, Juhász Gyulát /verseikre dalokat, kórusokat írt/, Csontváry, Gulácsy, Kondor festészetét. Szinte magyarrá akart válni. Látszólag nem volt honvágya, magam is csodálkoztam, amikor egy szovjet-magyar focimeccs alkalmával a magyaroknak drukkolt.

Gyűlölte a szovjet diktatúrát, mindig tiltakozott, amikor az oroszokat egybemosták a rendszerrel. Az oroszságot számára Dosztojevszkij, Lermontov, Csajkovszkij, Bulgakov, Szolzsenyicin, Szaharov jelentette. (Utóbbi tiszteletére írta a Magány éneke c. szimfonikus művét).

Reflections to Russian Composers

Togobickij Viktor kötetben található műveivel nagy honfitársai (A la Prokofjev, Esti körtánc, Hommage a Stravinsky, Variációk Sosztakovics témájára) emléke előtt tiszteleg (Akkord Zenei Kiadó)

Gyermekfüzet

Rövid zongoradarabok c. gyűjteménye zeneiskolásoknak készült kezdőtől középhaladó fokig. (Akkord Zenei Kiadó)

Sonata for violin c. műve HUNGAROTON cd-én

A magány éneke c. szerzői cd is a HUNGAROTON-nál jelent meg

(I. Fúvós kvintett, vallomás – szóló gordonkára, ária hegedűre és zongorára, Kis szvit fuvolára és gitárra, epitáfiumok, A magány éneke)

Az interjú kötetben Hollós Máté beszélget Vityával (Akkord Zenei Kiadó)

Nem volt ugyan „forradalmár”, de sosem szegődött a rendszert dicsőítők kórusához. A karrierépítéshez nem értett, a saját érdekében egyetlen lépést sem tett. Időbe tellett, míg megtalálta azokat a fórumokat, melyek révén betagozódhatott a magyar zenei társadalomba, és művészete létjogosultságot szerzett. Lassacskán egyre több barátra, pártfogóra talált mind a tekintélyes idősebb korosztály, mind kortársai körében. A Magyar Rádió a kezdeti tartózkodás után egyre-másra fogadta el műveit, mára már tekintélyes mennyiségű hangfelvétel halmozódott fel az archívumban. Művei időről-időre felcsendültek koncertpódiumokon is, kortárs zenei rendezvényeken /Korunk zenéje, Mini-Fesztivál, Földvári napok, stb/.

A nyolcvanas években kezdett konszolidálódni a helyzet, látszólag minden a helyére került, amikor szomorú híreket kaptunk hazulról. Máig tisztázatlan körülmények között meghalt Vitya egyetlen testvére, majd nem sokkal ezután az édesapja. Nagyjából erre az időre esett a rendszerváltozás is, ami fellélegzést hozott a magyar társadalomnak, de az általános eufóriába olyan hangok keveredtek, amik Vityát igencsak érzékenyen érintették, nevezetesen a nyíltan előtörő oroszellenesség. Ez persze nem az orosz népnek szólt, még kevésbé személy szerint neki, hanem a rendszernek, melynek az orosz nép éppúgy áldozata volt, mint bármelyikünk a „táborból”. Vitya sorsközösséget vállalt a népével, oroszság-tudata felerősödött, és lelkileg újra a senki földjén találta magát. Reggeltől estig szóltak a Viszockij-lemezek, és a Halál dalai és táncai Muszorgszkijtól. Önpusztító életmódjának következtében a komponálás sem ment úgy, mint régen, egyre nehezebben teljesítette a munkájával járó kötelezettségeket, eltávolodott a mindennapok realitásától, bezárkózott saját mikrovilágába, meghátrált az élet előtt, ami végül a család szétszakadásához vezetett. Utolsó éveiben egyedül élt, egy-két jó barát tartott ki mellette a végsőkig. Az Erkel-díj átadására még elment, de a meghívásos operapályázatra szánt egyfelvonásos, az Egy őrült naplója már sosem készült el. Vitya 1999. március 13.-án halt meg, súlyos, gyógyíthatatlan betegségben.

Tragikus sors volt az övé, nem evilágra való ember volt. Ha személyében nincs is már közöttünk, műveiben tovább él, és ha orosz földben is ültették, ágai átnyúltak, és gyümölcsét már magyar földre hullatta.

Budapest, 2008 márciusában

Frideczky Katalin

A szerzőről:

Frideczky Katalin zongoraművész-tanár a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban, majd a Zeneakadémián tanult, ahol sikeres zongoratanári-korrepetitori évtizedek fűződnek nevéhez. Férje Togobickij Viktor volt, akinek jövőre lesz halálának 15. évfordulója.

Frideczky Katalin pályája kezdetétől rendszeresen koncertezik, az utóbbi években főleg Büki Mátyás hegedűművésszel (képünkön).

Repertoárjuk felöleli a hegedű-zongora irodalom széles skáláját, így a XX-XXI. század zenéjét is.

Frideczky Katalin a tanítás, koncertezés mellett szépirodalmi tevékenységet is folytat. 2009 óta publikál. Írásai folyamatosan megjelennek irodalmi folyóiratokban (Szín, IPM, Palócföld, Ezredvég, Holnap Magazin...), antológiákban (Menedékjog, Magánbirodalom, Holnapok tükrében), hangoskönyv formájában (Hangadó).

Első novelláskötete 2010-ben jelent meg „Jolán gyereket vár” címmel, melyet a Salto vitale követett, mindkettő az Ad Librum kiadásában.

A közelmúltban került az üzletekbe (Bookline, Líra könyvesboltok) a "Minden relatív" c. mesekönyve, melyet lánya, Togobickij Vera illusztrációi díszítenek.

Frideczky Katalin az alább közölt két írása közül a REKVIEM férje, Togobickij Viktor kései elsíratása, míg a második az Álomszőttes című 2013-ban megjelent regény részlete.

*

R E K V I E M

Olyan árván üldögélt ott, a konyha sarkában, hogy megesett rajta a szivem.

A könnyem is kifolyt volna, ha rég el nem apadt volna.

Frissen mosott, szép szőke haja megcsillant a lámpafényben.

Szeliden, megadóan nézett maga elé.

Már csak ez a kis terület maradt a látószögében: a konyha sarka.

Lassú, és hosszú visszavonulás vezetett idáig.

Nem volt ez mindig így.

Felsejlik egy mese a fiúról, aki tág horizontok mezejéről indult.

Szilaj sztyeppék lovasa ő.

Beláthatatlan távolságok szabad gyermeke.

Elindult egy hajnalon, hogy meghódítsa a Földet.

Poros, unalmas falujából felkerekedett, hogy világot lásson, s magát a világnak megmutassa.

Isten feltarisznyázta tehetséggel.

Az anyja már zordabb útravalóval látta el:

- Ugyan, hová mész te?! Ahogy mentél, úgy is fogsz visszajönni!

Nem sejtette akkor, hogy bizony még a hamvaid is idegen országban fognak elporladni.

Tizenhét éves voltál akkor.

A poros szülőfalut hideg, szürke város váltotta föl, hogy tehetséged lisztjéből kelesztett kenyeret süssön.

A meleg cipóval indultál tovább, mindig csak Nyugat felé.

Nagy Péter szépséges városa fogadott, ahol asztalhoz ülhettél végre.

Ott kaptál meg mindent, ami egész életedre kitartott. Tudást, bizalmat, mesterséget, nagy elődök örökségét.

Ott találkoztál a lánnyal, aki erről az óriásföldről Lilliputba elvezetett.

Izgalmas, színes világ volt ez.

Apró, nyüzsgő, eleven, zajos.

Szeretted volna kiismerni, elmerülni benne, otthonra lelni végre.

De hát túl nagynak bizonyultál.

El sem láttak a fejedig, melyet derengő sugárkéve övezett.

Csak poros cipődet látták meg.

- Ki ez a fickó, és mit akar itt? Láthatná, hogy piciny földünk minket sem tart el.

Egész nap lótunk-futunk, hogy valamire jussunk! Még elveszi a kenyerünket, jaj!

Pedig, ha dologra fogták volna, ha hatalmas erejét, szolgálatait elfogadták volna!...

Egy kis szeretet… nem sok. Annyi kellett volna neki cserébe.

Ehelyett kipányvázták, fektében, míg aludt, hasmánt.

Szeme a poros földre szegeződött, és azontúl csak álmában tekintett föl az égre.

Álmodni jó volt.

Álomhozó italokat ivott, amik elszakították ettől a földtől.

Egyre távolabb taszigálta őt minden, és mindenki.

Még a családja is.

Nem szerették az ébren álmodót.

Mert bizony az ébren álmodónak járása tétova, léptei nem igazodnak a józanokéihoz.

Nyelve nem forog, nem találja a szavakat, melyen ember megszólítható.

Csak Istennel, vagy Ördöggel társalog immár.

Befelé, némán.

Elszakadt ágytól-asztaltól, munkától, jogtól

Csak a konyha sarka maradt meg neki.

De a haját, azt szépen megmosta.

Megcsillant rajta a lámpafény.

Olyan árván üldögélt ott, hogy megesett rajta a szivem.

Talán egy simogatás a szép szőke hajon…talán egy néma ölelés…

Gondolatban elindult felé egy tétova kéz.

Az is csak megállt, félúton a levegőben.

Nem jutott el az érintésig.

És most már nem is jut el soha.

**

Eltemettünk. Illetve a hamvaidat…

Majdnem elkéstem. Sokat vacakoltunk a koszorú kiválasztásával. A jobbak előre megrendelték és már javában búslakodnak a ravatalozóban, mire megérkezem. Előretuszkolnak a tiszteletbeli özvegy főhelyére.

Nem tudom, hogy kell viselkedni. Könnyezem. Egyedül akarok lenni. Vagy sehol se lenni.

Kislányunk hátizsákostól ácsorog mellettem. Iskolából jött egyenesen. Össze-vissza tekintget zavarában, vagy közönyében, ki tudja. Ő sem tudja, hogy kell viselkedni.

A szónok hozzád intézi a szavait. Meleg, bensőséges hangon. Halk zene szól.

De te nem vagy itt. Se itt, se máshol. Nem hallod. Nagyon utálnád ezt az egész felhajtást, ha látnád. Egy korsó sört többre becsülnél. A kórházban nem kaptál sört. Pedig a szonda nemcsak krumplipüré leküldésére alkalmas.

A gyászhuszár hozzám lép és diszkréten félrevon. Felfordítja a hamvaidat tartalmazó urnát, hogy megmutassa az alján található feliratot, miszerint te vagy benne. Nyilván baksist vár. Nem adok neki. Nem tudom, hogy kell viselkedni.

Szép idő van. Meleg. A legszebb, virágzó, illatos tavasz. A gyásznép a sírodhoz vonul. Fényképeket készítek. Profán? Lehet. Anyósomnak szánom, több ezer kilométerre innen. Ennyi maradt a fiából: egy márványtábla, virágok…

Tétován álldogálok a sír mellett. Nem tudom, hogy kell viselkedni. Egy, a temetések protokolljában nálam járatosabb rokon megbök: ideje a kondoleálókat fogadnom.

Fogadom a kondoleálókat. Könnyáztatta arcokat puszilunk végig, csak egy-egy hosszan tartó ölelés akasztja meg a sort.

Páran együtt maradunk. Lassan ballagunk kifelé a temetőből. Egyetértünk abban, hogy szép helyre kerültél. De hol vagy te? Nem vagy. Voltál és most nem vagy.

Le kéne ülni valahol, felhajtani egy pohárral az emlékedre. Öreg rokon-nénikék megadóan jönnek velünk a poros, kíméletlenül zajos Bécsi úton. A forgalom megállíthatatlan áradása mintha csak azt akarná szimbolizálni, hogy „az élet megy tovább”. Kocsmát keresünk, valami jobbfélét, kerthelyiségeset. Vagy menjünk busszal?

Meleg van, zaj, por és bűz. Átszabálytalankodunk az út túloldalára , ahol végre ráakadunk egy lepusztult kocsmára.

Bent pár délelőtti korhely. Pállott cigaretta és savanyú italszag keveréke fogad. Inkább kiülnénk. Sebtében műanyag asztalok, székek kerülnek elő. Párat összetolunk, elhelyezkedünk, rendelünk. Téged kifelejtettünk. Utólag jut eszünkbe, hogy rád is kellett volna gondolnunk. A többség a Vodka mellett dönt a kedvedért. Hülyeség. Nem is szeretted a Vodkát. Orosz létedre…

Nem vagy itt. Sehol nem vagy. Mi iszunk. Teérted. Reád emeljük kétes tisztaságú, műanyag poharainkat.

Zaj, por és bűz. Feketébe öltözött emberek az elviselhetetlen májusi hőségben.

Érted gyűltünk itt össze. Néha rólad is beszélünk. Barátnőm nagyokat kacag. Nagyon „emberi”. Végtére, valószínűleg te is nagyokat kacagnál, ha itt lennél.

De nem vagy itt. Sehol se vagy. Voltál és most nem vagy.

Kislányunk úszni megy, én dolgozni, a barátnőm a konferenciára. Az anyókák…ők még együtt maradnak.

A munkám ma egy fabatkát sem ér. Lépten-nyomon sírva fakadok. Kímélnek. Megértő kézfogások, halk szavak. Hazaküldenek. Itthon vagyok.

Hát megcsináltad… Nem hittem volna, de megcsináltad. Meghaltál.

Frideczky Katalin