HORVÁTH-PÉCZELY EMILIA
In memoriam Mislei Emese
Szerbusz Emese!
Ígértem, hát itt vagyok..., mert megint október, megint
huszonharmadika, mert, mint mindig égnek a gyertyák, és mint mindig, nézel rám
a fényképről, félszeg mosollyal, az elmaradhatatlan masnikkal a hajadban,
amúgy matrózgallérosan, 13 évesen, most már mindig így...
Így találkozunk mi ketten,
több mint 50 éve, én egyre növekvő évgyűrűkkel, most már
akár nagymamád is lehetnék, Te meg még mindig csak 13 éves
vagy, de Veled töltve az emlékezés óráit, én is azzá a csitrivé
fiatalodom, és próbálom megfejteni a megfejtet hetetlent: miért
akkor, miért ott, és miért éppen Te? Hiszen nem voltál öreg, nem voltál beteg,
még csak nem is egy autó ütött el, csak éppen rosszkor voltál, rossz helyen!
Anyukád úgy mesélte, még a mosoly is ott ült az arcodon, észre sem
vetted, mikor egy golyó úgy ment át törékeny testeden, mint kés a vajon. Én
ugyan ezt már akkor sem hittem el, de hát az anyák joga a misztifikálás, és ha
neki így könnyebb volt elviselni a fájdalmát, ki merné ezt
elvitatni tőle? Mert az emlékezés megszépíti a múlt rémségeit, csak a kérdésekre
nem ad választ az elmúlt több mint félévszázadnyi idő!
Kamaszlányok voltunk, amolyan mindenen kuncogós, félig gyerek, félig nő
mivoltunkban, és nem igen értettük, mitől forrong a világ bús tengere, óh,
magyar? Akkor is ősz volt, hullt a vadgesztenye a népkerti sétányon,
miközben kiderült, hogy összes barátnőm, az akkor már gimnazista
unokabátyámba, Pistába szerelmes. Csak én tudtam, hogy ez a csábos, egyben
minket gúnyos mosollyal lekicsinylő fiú csakis engem vehet feleségül, mert
Ő az én unokatestvérem.
És még nem sejtettük, hogy
ez a 16 éves srác, kis hátizsákjával két hét múlva nekivág a nagyvilágnak, meg
sem áll Amerikáig, hogy ott a szabad, új világban parkett táncosként kezdje, és
ki tudja, ma már hogyan fejezze be kalandos életét.
És azt sem értettük
igazán, mit hallgat nagypapa fülét szinte rátapasztva a rádióra, miről
suttognak szüleink a bezárt ajtók mögött?
Csak csiviteltünk, mint a
délre szálló fecskék, köztünk Te is Emese, kissé félszegen, amolyan jól nevelt
leányként, és akit nagyon irigyeltünk a szabadon leeresztett hajáért, a
mindig más sínű maslikért, a vajszínű télikabátért, mi a
szoros, cofba fogott hajúak, a mindig sötétkékbe,
vagy ami még borzalmasabb, barna kabátba öltöztetettek, mert ez
utóbbiakon nem látszik a kosz.
Emlékszel Mesi, egyszer nagylelkűen nekem ígérted az
álomkabátot, és csak halálod után kapott ijesztő jelentést az
emlékkönyvembe rajzolt sír, rajta a kereszttel, meg a versikével, ... hogy is volt csak? …
„Ha engem egyszer ez a sír eltemet, akkor se felejts
el engemet!”
A ma is meglévő
könyvecskében dermesztő jóslatként hatnak soraid, a sok vicces,
giccses bejegyzés között.
Honnan érezted előre, hogy már csak rövid ideig leszel közöttünk,
hogy aztán azon a szörnyű délelőttön semmi perc alatt átköltözz a
bárányfelhős, örök hetedik osztályba, ahol ott ülnek „az örökre
szépek?" Pedig milyen jól indult az a reggel? Hallottuk ugyan, hogy
Pesten valami nincs rendben, de hát Pest olyan messze van, de nekünk ugyanúgy
iskolába kellett menni. Még örültünk is, mikor a második óra után szélnek
eresztették a tanulóifjúságot, mindenki mehetett, ahová akart, hiszen a
szülők csak délre vártak haza minket.
Mondd, Emese, miért is
mentél Te a Rendőrség épületéhez, talán a jólneveltséged ellen lázadt fel
kíváncsiságod? Én is mehettem volna Veletek, de én egy másik barátnőmmel a
Zenepalotához siettem, mert egy fiatal színész, bizonyos Nagy Attila a Talpra
magyart szavalta. Ha meggondolom, ez a döntés talán az életemet mentette meg, mert
míg téged az eldördülő sortűz halálra sebzett, mi a Sacival megúsztuk
egy-egy anyai pofonnal. Hazafelé már csak azt láttuk, hogy egy szirénázó
nyitott teherautó tetején egy nemzeti zászlóval lefedett ember fekszik, s
később megindul a vasgyári munkások csapata a város felé.
Azt hiszem, ezen a napon
váltunk felnőttekké, többé semmi nem volt olyan, mint annak előtte. A
következő napok a borzalom, a kegyetlenség napjai voltak, mert hiába
őriztek szüleink, működött a palánk rádió, hajítottak ki embert a
Városháza emeletéről, lincseltek meg szegény gombügynököt ÁVH-snak nézve,
évekig megőrizte vére nyomát az emlékmű, amire felhúzta őt a
népharag.
És közben eltemettünk téged
Emese, én mondtam a gyászbeszédet, és váltig nem értettem, mi lett a napokkal
előtte még igencsak eleven barátnőmmel. Mint azóta
is értetlenül állok a házatok falán lévő emléktáblád előtt,
ahonnan az emlékezés virágait másnapra már ellopják, hogyan is mondjam: a
megélhetési bűnözők.
Jaj, Mesi,
sokat kérdezel, nem tudom elmagyarázni, mi ez a ketyere,
amin most írok. Te még a televíziót sem ismerted, hogy is érthetnéd meg, hogy a
kockás füzetet, amibe évtizedekig írtam a velem történteket, felváltotta
ez a még nekem is nehezen megérthető világ. Mint ahogy arra
sem tudok Neked válaszolni, miféle forradalom volt az, ahol annyi ártatlan
ember halt meg. Túl közel van még ez a félévszázad, mi magyarok pedig mindig a
ló egyik vagy másik oldalára esünk. Kell még néhány emberöltő, hogy
tisztán lássuk a múltat, de ez már az unokáinkra marad!
És tudd meg Emese, a tőled örökölt álomkabátot anyukám befestette
sötétkékre, mert azon nem látszik a piszok. Hiába ellenkeztem, az anyai döntés
végrehajtatott, és én akkor, ott megértettem, a forradalom véresen komoly
dolog, a gyerekkoromnak megmásíthatatlanul vége.
Emese, Drága, múltam része,
a gyertyák lassan elalszanak, de Te ott maradsz gyerekként a fotón, de
mindenekelőtt a szívemben, amúgy maslisan, matrózgallérosan, örök 13
évesen… Egyszer megírom, ha megértem, mi és miért történt?
Titkos jelünkkel köszöntelek:
Emmy
Horváth Péczely Emmy
szabálytalan életrajza
Motto:
Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem
sikerül.
Nos, Kedves Olvasó, bizonyára sejted, hogy nekem sikerült,
hisz ezért választottam a fenti mottót! Bizony sikerült pár évtizedet magam mögött hagynom,
pedig a történelem sodrásában csodagyerek voltam, hiszen csoda, hogy élek!!
Születtem a II. világháború
idején, pici gyermekként sikerült “családi körutat" tennünk vagonokban Németországban, majd kalandvágyként hazafelé
is! Iskolai éveim egybeesnek a Békekölcsön jegyzésével, a Rajk-perrel, Drága Sztálin
pajtás elvesztésével, a mint a mókus örsök vidám zakatolásával, az amúgyis
megbízhatatlan, osztályidegen tanulók napi kihívásaival!!
De ezt, csak most, visszafelé
lapozva életem regényét, tudatosítom magamban, mi akkor!!...ott!!
nem nagyon éreztük, hála szüleink értő, értelmes,
értelmiségi voltának, akik nem hagyták elvenni tőlünk a boldog
gyermekkorunkat!
Pedig csitriként éltem meg-
és át az 56-os eseményeket, legjobb barátnőm temetésén én
mondtam a búcsúztató beszédet, akinek csak azért kellett meghalnia, mert
rosszkor volt, rossz helyen!
Ezzel aztán véget is ért a
gyermekkorom, amely meghatározza máig is a túlélés ars poétikáját, melyet a ma
is élő 96 éves Édesanyámnak köszönhetek, és őrzöm szellemi örökségét
a fiatalon elhúnyt Édesapámnak, aki az olvasás, a
szép magyar beszéd, a gondolatok ünnepi megjelenítésének felelősségét
bízta rám!
Emellett a muzsika
szeretete, a családi vonósnégyesek, a Kodály-módszer kisgyerekként megismert
csodálatos világa hatott rám oly mértékben, hogy a kamaszkori álmok, a
rákkutatás, a jogi ismeretek szövevényes birodalma helyett a
zenepedagógusi pályát választottam. Büszke vagyok rá, hogy hajdanvolt
tanítványaim egyrésze ma már elismer kollégám,
tanít itthon és Ázsiában, koncertezik szerte a nagyvilágban!
De akik nem pályatársaim,
azok is szeretik a zenét hangversenyekre járva, vagy éppen 3 gyerekes
anyukaként hírdetik Kodály eszméjét: Legyen a
zene mindenkié! Csak halkan jegyzem meg, mostanság mintha nem ez a tendencia
érvényesülne!!
A magánéletemben nincs semmi
rendkívüli, gyerekek, unokák, akik természetesen az Élet legnagyobb csodáját
nyújtják számomra, ahogy hajdan Anyámtól, most tőlük tanulok túlélni! Mert
az elmúlt 6 év, ami látásom elvesztése óta eltelt, erről szól!! Egy rohanó, az időt folyton keveslő, mindig
feladatok sokaságát felvállaló tevékeny ember számára, aki voltam, ez a majdnem
teljes vakság maga a túlélhetetlen, az elviselhetetlen!..
És mégis élek, és itt
vagyok, hála szeretteim, barátaim egykori munkahelyem, a Magyar Zeneművészek
és Táncművészek Szakszervezete segítségének, a későn kezdett,
valamennyire elsajátított számítógépes ismereteknek. Az olvasás, írás kínzó hiányát,
a tehetetlenség “bengáli tigrisként” megélt bénaságát, oldja gondolataim
számítógépen való lejegyzése!!
Emígyen perlekedem a
vaksággal, a mindennapok packázásaival, az immár látó és nem látó világ közti
ellentétek megértésével, talán egymáshoz is közelítésével. Talán sikerül
valamit elsajátítanom a nagy bölcselő, Platon
szavaiból: Az értelem akkor kezd élesen
látni, mikor a szem ereje tompulni kezd.