„FülÜNKbe cseng…”

Sorozat DR. Kokas Klára kevéssé ismert írásaiból

IV.

 

Szerkesztő: Dr. Deszpot Gabriella*

 

Sorozatunk előző fejezetében bemutattuk, hogy Kokas Klára milyen különleges koncertformát talált meg a gyermekek számára, ahhoz, hogy a bensőséges zenefigyelem és az érzelmek sugárzása révén, az előadók és a hallgatóság egymásra találhassanak a Zene közös élményében a koncerthelyszínen. A hangverseny testközelbe hozza egymással a jelenlévőket. Itt az együtt rezgést, a dallamvarázst nem töri meg a taps zavaró zöreje. A taps helyett a közönség kendők lengetésével ad jelet tetszésének. Ez a gyerekek szerint olyan hangot ad, mint a fa lombjának susogása, vagy a madarak szárny suhogása, a tengerhullámok, vagy a téli szél finom morajlása. Valóban, amíg a színes kendők lobogtatásakor karunkat lengetjük, még fülünkben csengenek az előző hangzásvilág emlékei és ezt nem törheti darabokra az azonnal felcsattanó tapsvihar. A koncert záró része, amikor a hallgatóság köszönetképpen egyenként körbeénekli a művészeket - ez újabb kapocs a zenészek és a közönség; a zene, a dal és az emberek között.

 

 

Azok a szépséges zenei hangok, Istenem!
A bőröm alá bújnak, az ereimben keringenek.
(Kokas Klára)

 

Lehet a zenével beszélni is. || Kieresztheted a szívedből a gondolatot, amilyennek akkor és ott érzed magad. || Jó énekelni a többiekkel. || Jó együtt lenni, mozogni úgy, mint egészen kicsi korunkban, ott a patakban. (Vélemények gyermekinterjúkból a koncert után.) (A képek a Kokas Klára Alapítvány archívumából, a 2008-as kendőlengetős családi koncerteken készült filmfelvételekből kerültek kiválasztásra.)


 

Kokas Klára

Örülünk, lengetünk, énekelünk. Újdonságos koncert gyerekekkel

 

Jól tudjuk, hogy a rock, a popzene koncertjei alkalmat adnak közösen kinyilvánított együttérzésre, előadók és közönség érzelmi találkozására. Ismerjük a fiatalok lelkesedését ezekért az alkalmakért.

 

Kérdés: Hogyan és miért történik ez másképp a klasszikus zene koncertjein?

Válasz: A klasszikus zene előadóit is, befogadóit is megzavarná, és a közös hallgatást lehetetlenné tenné az előadással egyidejű hangadás, tapsolás, felállás, együttmozgás.

 

K: Mi illendő a klasszikus zene koncertjein?

V: Illik csöndben várni a megszólaló hangot. A záró hang elhangzása után illik tapsolni, akár dobogni is, kiabálni is.

 

K: Mi nem illik?

V: Zörgéssel zavarni a kezdést, kászálódni és helyezkedni, miután az előadó jelezte a kezdési szándékát. Nem illik hangoskodni a zene alatt és beletapsolni a záró hangokba.

 

K: Melyek a gyakorlatban sűrűn előforduló hibák?

V: A köhögés. Minden piano hangzás réme.

 

K: Mi történik a tételek között?

V: Tapsolás tudatlanságból. Felkészületlen hallgatóság tapsol, mihelyt elhallgatnak a hangszerek.

 

K: Miért tapsol?

V: Mert alig várja, hogy mozoghasson. A mozdulatlan ülés fárasztja.

 

K: Milyen lehetősége van a hallgatónak arra, hogy kifejezze lelkesedését, örömét?

V: Tapsol. Nagyon tapsol, ütemesen, egyformán tapsol (magyarországi szokás), esetleg dobog, bravózik, kiabál, és felállva tapsol. A koncert után a művészhez mehet, gratulál, autogramot kér.

 

K: Ha ez a szokás és mindenki elfogadja, miért változtattál rajta?

V: Mert a koncert utáni tolongásban, a művész-szoba feszítettségében nincs alkalom őszinte, szívből jövő beszélgetésre, egyéni megnyilvánulásra is alig. Ott csak közhely mondható, röviden, hiszen mögötted sokan várakoznak. Az előadótól sem várható, hogy szívből jövő szavakat találjon vendégeinek, amikor éppen előadta a szívből jövő tartalmát a színpadon.

 

K: Mit találtál ki helyette?

V: Gyerekekkel találtam ki, mert ők az én „közegem”, minden szépre, jóra fogékonyak és igazán élik az érzelmeiket. Mi a gyerekekkel körülálljuk az előadónkat és énekelünk neki.

 

K: Mit énekeltek?

V: Amit tudunk és szeretünk: népdalokat, kánonokat.

 

K: Valamennyi előadónak egyszerre énekeltek?

V: Nem, semmiképp sem egyszerre, mindenkinek külön énekelünk. Énekünk csak neki szól, személyére sugárzott szeretettel, megbecsüléssel, értékeléssel, bizalommal.

 

K: Bizalommal? Miért?

V: Bízunk abban, hogy a rábízott üzenetet híven, legjobb tehetsége szerint közvetítette.

 

K: Milyen üzenetet?

V: Az égből jövőt, az Istentől valót, amit a zeneszerzőtől vett át. Vagy a népdal eléneklőjétől, akinek a hangjából tanulta. Éneklésünk ezért soha sem lehet formális, félfigyelemmel előadott. Ahogy a művész előadása sem lehet az, akkor sem, ha gyerekeknek játszik, énekel.

 

K: De hisz a gyerek nem veszi észre a hibáit!

V: A gyerek nem a melléütést figyeli, hanem az előadás teljességében rejlő áramlást érzékeli, a csontjaiban, a lágy részeiben, a nedveiben. Biológiai valójában érzékel. Nem az emlékezetében őrzött hangokat hasonlítja össze az éppen felhangzó hangokkal, amint azt a képzett, vagy gyakorlott hangverseny látogató teszi.

 

K: Mit változtattál meg még? Mi az egyéb újdonságotok?

V: Tapsolás helyett kendőt lengetünk.

 

K: Mi bajod a tapsolással?

V: A hangja. A zenei hangoktól lényegében, minőségében, rezgésének fizikai valóságában különbözik. Egyszerűen zaj. Mintha gép sisteregne, autó süvítene, motor zötyögne. Nem zenei hang. Rácsap a zenei hangra, csúful, könyörtelenül. Kivédhetetlen. Csúnya, ízléstelen látvány elől behunyhatod a szemed. Romboló hang elől nincs menekvés.

 

K: Mit rombol a taps?

V: A hangzás emlékképeit. A koncerten esztétikai minőségű hangok emeltek ki köznapi életedből, ott nem csörömpöltek, sivítottak, lökdösődtek, veszekedtek, parancsolgattak, gúnyolódtak. Feladataid sem sürgetnek. Elengeded feszültségeidet és a hangok világába suhansz, siklasz, simulsz. Amikor ez a világ bezárul, elsötétül, jól esik tovább dédelgetni magadban a hangzások emlékeit. Meg a tulajdon érzelmeid emlékképeit.

 

K: Az érzelmeidét?

V: Hát persze. A hangok megindítottak. Olykor katartikus élményben részesítettek, életed sorának, vagy tetteidnek változtatására serkentettek. Máskor örömöt, bánatot, sajnálatot, irgalmat, áhítatot, elmerülést, vágyat, bátorságot éreztél, a zene sugallatára. Emlékszem olyanra, hogy szerettem volna szerény szolgálatot tenni a szervezőnek, vagy az előadónak. Kiglancolni a cipőit, felmosni a konyháját, vagy az ablakait megpucolni, amit egyébként utálok.

 

K: A tapsolás hangja megzavarja érzelmeid felidézését?

V: Nem hiszem, hogy felidézhetném az átélteket. De jól esne csönd, vagy valamiféle kellemes hangzás, hogy időm legyen a visszataláláshoz. A taps zöreje vödör víz a nyakamba, hirtelen ébresztő.

 

K: Nem kívánnád mozdulataiddal kifejezni lelkesedésedet?

V: Dehogynem! Ezért találtam ki a kendőt. Lobogtatni, lengetni nagyon jó, lendületes mozgással megy. Nem muszáj picit lengetni, hadonászni is lehet vele, körözni, söpörgetni a levegőt. A hangja mindig kellemes, suhogásféleség. Madár szárnya suhog hasonlóképp, falevelek, vízhullámok.

 

K: És ha valaki nagyon fellelkesült és mindenképp szeretne hangot adni?

V: Nagyon jó, akkor a kendő lebegésének puha hangja inspirálja szép zenei minőségű hangokra. Lehet dallamocskákat improvizálni, hangokat költeni zenei hangzású szavakra, szótagokra, magánhangzókra.

 

K: Egyszerre a többiekkel?

V: Persze, egyszerre, nagyon szépen hangzik. Tanfolyamainkon sűrűn csináljuk, sokféle változatban, mozdulatokkal is, szabadon kitalált mozdulatokkal.

 

K: Nem kell hozzá vezénylés? Hangadás? Beintés?

V: Nem kell. A csoport magától rátalál a kellemes együtthangzásra. Néhányan muzikálisak, mások kevésbé, akad éppenséggel botfülű is. Ez kiegyenlítődik, hiszen együttes és zenét akar. Tapsra semmi szükség.

 

K: Csak koncerten zavar a taps? Hangfelvételen nem?

V: A rádió hallgatásánál felkészülök, és idejében elzárom. Lemezzel gyakran vesződni kell, csodálatos felvételek készültek hangversenyeken, ahol persze együtt jár a színhússal a mócsing. Celibidache például nem is készített stúdiófelvételeket, mesés művészetét élő koncertjeinek felvételei őrzik. Hát ott ki kell bírni tapsot, köhögést, székek zörejét.

 

K: És az operában? A nagy áriákat nyíltszíni taps követi.

V: A gondolata is borzaszt. Számomra az opera sodró, eleven történés, megszakítása kriminális tett. Amikor megszakítják, lerántanak az átélésemből, hiszen szívemből szántam a szerelmétől búcsúzó Mimit, a gyermeke halálát panaszoló Azucenát, a népe szabadságáért halálba készülő Posa márkit, a vigasztalan Fülöp királyt… Századszor látom, hallom, minden hangját előre tudom, mégis varázslatába bűvöl. Amikor megtapsolják, lerántják a zenéből, kilökik a drámából, ahol király volt, vagy hős, vagy a szerelem áldozata, és ott marad pőrén egy megfizetett énekes, aki a sikeréből él.

 

K: Valamennyi szerző így jár?

V: Wagner operáiba nem szabad beletapsolni, a karmesterek nem engedik. De a többi szerző nem ússza meg, a nagyok sem, Verdi, Puccini, Mozart, Bellini. A Metropolitan opera közvetítései emiatt váltak vásári mutatványokká. A magyar operaházakba mostanság gyűrűzik be a divat. Gondolom hasonló életérzés miatt, ahogyan a gyerekek nevelésébe a teljesítményük értékelése a személyük helyett.

 

K: De az operaénekesnek a személyét tapsolják, nem?

V: Nem. Az operaénekes ária előadása az ő teljesítménye. A személye a színpadon a szerepében élő személy. Ott ő Fülöp király vagy Don Carlos, nem egy valahonnan odakerült nagynevű sztár, aki történetesen nagy énekes.

 

K: Azt reméled, hogy megváltoztatsz egy olyan mélyen gyökerező, annyiféle társadalomban elfogadott szokást, mint a tapsolás?

V: Nem reménykedem ilyesmiben. Sohasem foglalkoztatnak nagy hatások. Megelégszem azzal, hogy a mi koncertjeink gyerek közönsége örömét leli a kendő lobogásában, suhogásának finom hangjában, kifejező lendületében.

 

K: Mit szólnak majd az előadók? A nagy tapshoz szoktatott művészek?

V: Többfélét szólnak. Ne vágjunk jóslatokba. Akik eddigi koncertjeinken játszottak, szerették a közvetlenséget, a személyes közelséget, az érzelmi telítettséget, a gyerekek figyelmes örömét. Elindultunk valami újdonságban valami felé, ami hiteles, tiszta szándékú, az érzelmek értékeivel él. Megcsináljuk, mert hiszünk benne.

 

K: Kicsi közönséggel csináljátok?

V: Eddig kb. 80 személyt fogadtunk egy-egy koncerten, fele gyerek, fele szülő, vagy tanító, valaki, aki a karjában tartja azt, aki még kicsi. Kétesztendős hallgatóink, illetve éneklőink is voltak. A felnőtt személye igen fontos, mert az ő figyelméből, érzelmeinek erőiből, kisugárzásából kapja a gyermek a meleget, a tüzet, a bátorságot.

 

K: Bátorságot mihez?

V: A kultúra értékeinek befogadása felfedező művelet, út az ismeretlenbe, titokzatos, vágyott távolba, hiszen a Mindenség nagy távlat, maga a mérhetetlen, a végtelen. Az ötpercnyi Bach tétel, preludium, invenció, fuga, teljességében tartalmazza. Rövid tételben a tökéletesség cseppje, esőcseppben az óceán. Védő karok melegében együtt lélegző szeretetben a felfedezése bátorságos, fényes, örömteli.

 

K: Barátkoztattad is ott a közönséget, gyerekeket, felnőtteket. Fontos volt, hogy egymással barátkozzanak?

V: Nekem mindig nagyon fontos, hogy az emberek megtalálják egymást, szülők a szülőket, a tanítóim a társaikat, a szülők a tanítóinkat, a gyerekek a többi gyereket, meg a felnőtteiket. Egymás elfogadása fontos is, szép is, örömteli élmény is. Egyeseknek könnyebb, természetesebb, mások bíztatásra, segítségre szorulnak. Az igazán szívem csücskében csücsülők a magányos küzdelmek közt élők – a szülőket, a nagyszülőket, a rokonokat, a nevelőket mind közéjük sorolom-, akik fogyatékkal vagy betegséggel küzdő gyereket gondoznak, segítenek. Hogyan jussanak zene közelbe, öröm közelbe? Kik által jussanak oda? Kik fogják egymást kézen, míg énekelnek? Kiknek a hangja csendül együvé?

 

K: Az épeket nem félted?

V: De bizony féltem. A felnőtt, a gyerek, aki nem élte meg családjában, kicsi közösségben, érintő közelben a kemény sorsot, nehezebben lehet teljes életű. Behatárolt marad a maga prózájában, tárgyak rabjává válhat.

 

K: Nem félsz attól, hogy olyan kevés embert érinthetsz meg a nagy álmaiddal?

V: Nyolcvanan, na, mondjuk százan énekelünk együtt köszöntésül azoknak, akik nekünk egy óra hosszat Bachot játszottak. De fogalmunk sincs arról, hány angyal hallgatta. Leukémiás testből korán kiszólított angyal? Beszédre képtelen szájból éneklővé átváltozott angyal? Tolószékes mozdulatlanságból repdesésbe változott angyal? A közönség száma végtelen. És hátha velünk énekelnek?

 


äłä

 

 

Kodály Zoltán egy gyermeknapi beszédében tovább tágította feleletét arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése? Erre 1929-ben még az volt a válasza, hogy kilenc hónappal a születése előtt, de később ezt módosította: nem is a gyermek, hanem valójában már az anya születése előtt kilenc hónappal a legjobb, ha elkezdődik a zenei nevelődés. Kokas Klára is alkalmat talált foglalkozásain, hogy a várandós kismamák, és a várakozó apák teljes figyelmét megindítsa. Az erről szóló lírikus kisfilmben már „táncolnak”, szabadon mozognak is az apák a csecsemőkkel, kicsiny gyermekükkel. (Kokas Klára családokkal, Reith Gábor, 2003.)  „Táncolásuk közös zenébe bújás. Ilyen testi közelség bensőséges együttlétet teremt. Zene-találkozást. Érzelmi melege hasonló a szokásos feldobálós hancúrozásokhoz, háton lovagoltatásokhoz, de a tartalma megemeli kettejük összekapcsolódásának érzelmi értékét.” Így beszél könyvében az apák új lehetőségeiről a gyermek érzelmi, zenei nevelésében a korai életévekben. (Kokas Klára és munkatársai: Zenében talált világ című DVD sorozat kísérő könyve, 2013. 30-31. oldal)

 

 

A zenész elképzeli a hangot, már hallja belül és szereti, mielőtt megszólaltatná.
Ez a szeretethang... és így érez minden leendő szülő: még csak elképzeli gyermekét,
de már szeretettel gondol rá.

 

A MÁV Szimfonikus Zenekar kamaraegyütteseinek SZERETETHANG koncertsorozata 2008 óta sikeresen gazdagítja számos család babaváró időszakát. A koncert menetét még Kokas Klára és Ácsné Székely Edit közösen tervezték meg, aki azóta is kitartó szervezője és háziasszonya a taps-mentes kendőlengetős családi koncerteknek.

(A fényképeket Pál Ildikó készítette.)

 

 

 

äłä


 

Kokas Klára

Tapsoljunk? Hátha nem muszáj?

Tapasztalatok a gyerekek zenebefogadása körül

 

Azok a szépséges zenei hangok, Istenem! A bőröm alá bújnak, az ereimben keringenek.
S amint elmúlnak, rám csapódik a ronda zörej.

 

 

Kérdés: Zörejnek nevezed a tapsot?

Válasz: Mi másnak nevezhetném? Zörej, zaj, sistergés.

 

K: De hiszen a lelkesedést fejezi ki, a tetszést, az együttérzést.

V: Természetesen jó a szándék, csupán a hangja ronda. Nem zenei minőségű hang, hiába.

 

K: De hát akkor miért alakult ki? Miképp vált elfogadottá mindenütt a világban?

V: Sosem tudtam kideríteni az eredetét. Tény, hogy ma már minden koncerten tapsolnak. Szerte a világban, mindenütt.

 

K: Akkor meg miért nem tudsz belenyugodni?

V: Attól, hogy valami általánosan elfogadott, még nem biztos, hogy jó. Én utálom, engem zavar, sőt kilök a zenében nyert örömteli biztonságomból.

 

K: De hátha csak téged zavar egyedül?

V: Sokáig azt hittem magam is. Elfogadtam, amint elfogadunk nemszeretem dolgokat, ha muszáj. De mégis megpróbáltam óvatosan körbekérdezni zenei előadóművész barátaimat: mit szólnak ők a taps hangjához? Nem zavarja-e őket a felharsanó csattogás a zenében történtek után?

 

K: Mit válaszoltak?

V: Legtöbben semmit. Laikus beszédnek vették. Hiszen engem sose tapsoltak zenei előadásaimért, legfeljebb ha diákjaim kórusait vezényeltem az iskoláimban. De aztán!...

 

K: Aztán?

V: Rábukkantam Schiff András könyvében, hogy ő sem szívesen hallgatja, különösen a hazánkban oly divatossá vált vastapsot, ami a tenyerek egyszerre való ütemes összecsapásával érhető el. Hátborzongató ronda hang és nekünk fertelmes emlékeket idéz.

 

K: Milyen emlékeket?

V: Amikor a diktatúra évtizedeiben Rákosit, Sztálint, Lenint kellett így éltetnünk, eltelve némán elnyelt gyűlölettel, undorral, megvetéssel.

 

K: Kötelező volt?

V: Ilyet csak fiatal személy kérdezhet, olyan, aki nem élt benne. Képzeld el, hogy egy gyűlésen, ünnepélyen, amikor a szónok kiejtette e nevek valamelyikét és a közönség rázendített a vastapsra, te, magad, egyedül nem tapsolsz. Aligha értél volna haza kedves családodhoz.

 

K: Elvittek volna?

V: Természetesen. Megverni valahová. Becsukni valahová. Enyhébb esztendőkben esetleg megúszod kipenderítéssel a kenyérkereső munkádból. Vagy egyéb vegzálásokkal, utazás megvonásával, bármivel. Megbélyegzett személy lettél, eltüntetni való. Nos, efféle emlékeket idéz nekünk a vastaps. És hogy ezt koncerteken halljuk! Schiff András ugyan fiatal generáció, még nem élt a legrohadtabb időkben, de nyilván kapott belőle annyit, hogy megutálja. Bátorsága is van, kimondja, sőt leírja.

 

K: Beszéltél vele erről?

V: Nem. A koncertjein én bűvöletben ülök, kibírom a tapsolást, odébb állok, eltűnök. Igen nehezen vállalkozom koncert utáni sorba állós gratulációkra. Elképzelem, milyen terhes lehet a személyes zenei megnyilvánulás után tömegnyi emberrel egyenként találkozni és mindenkinek valamit mondani.

 

K: Valamit? Mit?

V: Ez az: mit? Azok a percek ott a művész szobában nem alkalmasak tartalmi megbeszélésekre. Egyáltalán bármiféle érzelem sikeres kinyilvánítására. Ritka ember lehet, aki a tekintetével, esetleg kézszorításával, nagyon jó barátok esetében az ölelésével kifejezhet valamit abból, amit érez. Még kevésbé abból, amit a koncerten érzett.

 

K: A szavak nem segítenek?

V: Szavak? Milyen szavak? Hány szavunk van az örömre? Az áhítatra? A bűvöletre? A megindultságra? A katartikus megújulásra? Költővé válhatnánk tán ott? De az előadóművésztől sem várhatunk költői szavakat, megnyilatkozásokat. Elég, ha a zenélésével megnyilatkozott.

 

K: Ünneprontó vagy? Elveszed az emberek kedvét egy szép élménytől.

V: Igazán sajnálom. Nem szeretnék senkit megbántani. A koncert utáni gratuláló üdvözlés szép szokás, kellemes protokoll, nincs is baj vele. Csak éppen magamról mondtam, hogy miféle gondolatok miatt kerülöm. És magyarázatul arra, hogy miért nem beszélgettem Schiff Andrással a könyvéről. Másról sem. Nem tartom illendőnek, hogy idejét igénybe vegyem. Veszik azt elegen, fontosabb dolgokban.

 

K: Nem próbálkoztál más előadóművészektől kérdezni?

V: Igen ritkán, kivételes esetben. Egyszer beszéltem Maria Joăo Pires-szel a budapesti koncertje után. Róla ugyanis megtudtam a Madridban zenét tanító igen kedves barátnőmtől, Faller Judittól, hogy a művésznő egy Schubert estjén megkérte közönségét: ezúttal ne tapsoljanak, mert ez a zene igen fontos neki, a lelkéhez közeli.

 

K: És nem is tapsoltak?

V: Természetesen nem. Judit elmesélte, milyen varázsos este volt.

 

K: Erről beszéltél Maria Joăo Pires-szel?

V: Igen, alkalmam nyílt, hogy szóljak hozzá, mert a koncert után aláírták a lemezeiket, ő is, Trevor Pinnock is. Sorba álltam hát, megvártam a sor végét és utolsónak vittem a frissen vett lemezeimet. Akkor mondtam el neki, hogy tudok erről a történetéről. Nagyon megörült, felragyogott. Említettem neki, hogy kitaláltam a tapsolás helyett kendő lengetését gyerekekkel.

 

K: Mit szólt?

V: Nagyon tetszett neki az ötlet, egyik lemezére ráírta a lakcímét, hogy odaküldhessek beszámolót, vagy bemutatót arról, ami az ötletemből következik majd.

 

K: Küldtél?

V: Még nem. Eddig csupán néhány, gyerekeknek és családjuknak rendezett koncertünkön próbáltuk ki, a Róth Miksa Múzeumban, kedvenc helyünkön.

 

K: Miért kedvenc helyetek?

V: Gyönyörűek Róth Miksa üvegfestményei. De még ennél is fontosabb, hogy olyan szívesen látott vendégek vagyunk ott. Mióta Fényi Tibor igazgató az Agape Zene-Életöröm Alapítvány kuratóriumának elnöke lett, valósággal hazajárunk oda, ha valami szépet kívánunk rendezni. A múzeum minden alkalmazottja örül nekünk, örülnek a gyerekeknek, nem restellnek vesződni velünk. Szeretettel teli együttes az. Mindig mosollyal fogadnak, sosem éreztetik velem, hogy gondot okozok, vesződséget, extra fáradságot, mert munkát, figyelmet igényelek a népemnek, akik – nos, hát mégis csak gyerekek és szeretnek mozogni.

 

K: Nem rendetlenkednek?

V: Nohát azt azért nem engednénk. A szülőik tudnak figyelni rájuk, foglalkoznak velük, nem hagyják őket magukra. Zsuzsa, a tapasztalt múzeumi felügyelő mondta el nekem, hogy ezért szeretik a mi gyerekeinket. Rendetlenség, esetleg rongálás csak ott keletkezik, ahol a gyerekek mellől eltűnnek a felnőtteik.

 

K: A múzeum környezete érezhetően hat a koncert résztvevőire?

V: Igen. Esztétikai élmény az ott, a művészet ihlető levegőjében. A képek szépsége miatt mindenekfelett. És a képek alkotása körül támadt isteni erőkből. De a hely gondozottsága is számít. Az emlékház minden szöglete ápolt, tiszta, amellett kellemesen otthonos, gondosan tervezett, szépre alkotott és szépen fenntartott. A mi családi koncertjeinkhez különösen alkalmas, mert intim, baráti közösség összetartására való. Sajnos éppen a kicsisége miatt kell olykor máshova mennünk.

 

K: Nem fértek el?

V: Nehezen férünk el, még székek nélkül is.

 

K: Hogyan? A padlóra ültetek?

V: Persze. Szőnyegre, párnákra. A gyerekek apraja meg ölben. Amúgy is az volt a célunk, hogy a gyerekek a szülőik, gondviselőik közvetlen melegében részesüljenek, amíg a zenére figyelnek.

 

K: Hogyan lengették a kendőiket?

V: Vidám lendülettel. Kiderült, hogy a kendő lengetésével sokkal szabadabban mozognak a karok, mint a tapsolásban. A taps mozdulatai nagyon kötöttek. A kendőt igazán változatos módon lehet lengetni. Magasba, oldalt, a térben is szabadon.

 

K: És a hangja?

V: Orsi, hatévesen, így fogalmazta meg: „Olyan a hangja, mint amikor az őszi szél sodorja a faleveleket.” Kell ennél szebb hasonlat?

 

 

K: Mi történt a kendőkkel koncert után?

V: Jó ötletem támadt: vászonra író tollakat is vittünk, és a művészek a nevüket írták a kendőkre. Így aztán igazán emlékdarabok lettek, a gyerekek nagy becsben tartják őket, ágyuk fölé akasztják, mackójukat takarják vele.

 

K: Megpróbáltátok felnőttek koncertjein is?

V: Nem. A felnőttek sokkal nehezebben változtatnak megszokott helyzetükön, mint a minden jóra olyan könnyen rávezethető gyerekek. Különösen akkor, ha szülőjük bíztató melegében vannak, és szép zenében részesülnek.

 

K: A körülmények összehangolása is fontos?

V: Igen. Nagyon gondosan megterveztünk minden apró részletet. Vendégeink fogadását, a cipők és kabátok elhelyezését (ruhatáros nem volt), szünetre a büfé házi süteményeit, sok friss ivóvizet…. És persze az előadott darabok időtartamát, a darabok sorrendjét, egymásutánjuk hangulati változásait.

 

K: Milyen darabokat játszottak?

V: Az első koncerten csak J. S. Bachot. Tételeket kb. 3, legfeljebb 5 percnyi időtartamban. Hallgatóink közül sokan óvodások. Velük ennyi idő a biztonságos figyelemé.

 

K: Nyugton ülnek addig?

V: Szülőjük karjaiban igen. De ha megmozdulnak sem történik baj. Csupán a hangjukat kell elbújtatniuk jó mélyre, a csöndességbe. Ez a szabad mozgásos táncolásainknál is szabályunk, az egyetlen körülmény, amelyet tanítani kell.

 

K: Hogy ne zajongjanak a zene idején?

V: Igen. A zene minden hangja szent és zajjal nem sérthető.

 

K: Miképp lehet erre megtanítani kicsi gyereket?

V: Értelmeset – úgy a három esztendős kora táján – könnyen. Rövid csöndes figyelemre szoktatott gyereket korábban is. Nevelésünk eszközei rendkívül változatosak. A szüntelen otthoni zajban pácolódó, tévéfüggő gyerekekkel persze nehezebben sikerül. Régen nálam is hosszú ideig gyakoroltuk, megismétlődő, éveken át folyamatos foglalkozásainkon. De az elv egyszerű: tapasztalniuk kellett, hogy a zene hangjai – bizonyos zenedaraboké! – kellemesebbek, testhez szólóbbak a zajoknál.

 

K: Tapasztalniuk?

V: Igen, tapasztalniuk, újra és megint. Sokszor.

 

K: Nem elég, ha elmagyarázzák a gyereknek?

V: Nem. A magyarázat, a szó mindig a felületen hat, ideiglenes, bizonytalan. Gyerekről sose tudhatod, hogy rád, a szavadra figyelt-e, vagy máson járt az esze. Fontos dolgokat megfigyeltetni érdemesebb élőben – egyenesben, azaz tapasztalatban.

 

K: Hangokból is lehet tapasztalni?

V: Már hogyne lehetne! A hangok világosan eligazítanak. Ha eligazították régen az indiánt madarak, állatok, bogarak, növények hangjai, miért ne igazítanának el minket ma Bach hangjai? Nemcsak a fülünkkel hallunk zenét. A zenére figyelésben az egész test részt vesz, teljes biológiai valóságunk, mindenestül. Nedveink a körmünkben is keringenek.

 

K: Miért kell azt külön tanítani, hogy egy koncert hallgatójának csöndben kell lennie?

V: Vagyis azt, hogy szebb élményben részesül, ha csöndben marad, míg a zene szól ugye? Számos előadóművészünk sóhajtana erre a kérdésedre. Vagy felkiáltana mérgében, a vérmérséklete és a türelme szerint. Koncerten ugyanis sokan vagyunk együtt, emberek, különböző zenei felkészültséggel, különböző figyelemkapacitással, különböző viselkedési illemmel, és végül, ami a legfontosabb, különböző empátiás beleérzéssel a másik ember iránt. Ez utóbbi gyakran a minimum szinten mozogna, ha valami mércével mérni lehetne.

 

K: A „másik ember”-en az előadót érted?

V: Igen, elsősorban az előadókat zavarják meg a pianóba köhögők, a kezdések után még javában zörgicsélők, és a közlendőikkel csak lassacskán felhagyók. De persze minket, odafigyelő hallgatókat is zavarnak. Ha netán felvétel készül, a hangok szakemberei is szitkozódnak a legszebb hangzásokba beletenyerelők produkciói miatt. Egyes esetekben végzetesen jóvátehetetlen a köhögés zöreje. Celibidache páratlan Brahms Német requiemjének lemezén a pianókat végigköhögi egy hallgatója, csitt-csatt, hup-hup, a legszebb hangokat. A csodálatos karmester nem foglalkozott stúdiókkal, csak a helyszíni koncertfelvételeiből lehetett lemezeket készíteni. Elképzeltem többször a szerencsétlen hangstúdiósokat, amint a gyomrukhoz kaptak eme köhögések hallatán. Nincs eszköz, amivel kikaparható lenne a Brahms hangok közé kopácsolt ehe-ehe.

 

K: Valaki esetleg idegességében köhög?

V: Bizonyára előfordul, amint az is gyakori, hogy egyik köhögő kitörésére rögtön válaszolnak egyéb köhögők, másfelől, innen-onnan a teremből. Ragad, mint az ásítás. Kisgyerektől azonban másfajta hang várható: ő megszólal a spontán feltörő igénye szerint. Mond, kérdez, közöl, az ő megszokott hangján.

 

K: Megtanítjátok súgva kérdezni?

V: A sugdosás hangja talán nem hallható? Azt elfedi a fuvola hangja? Vagy akár a zenekaré? Hunyd be a szemed, figyelőn hallgass finom zenét, közben azonban valaki sutyorogni kezd. Nem hallottad a sutyorgást?

 

K: Mivel közölheti hát a gyerek a mondandóját?

V: Szemével, gesztussal, mimikával, azaz nonverbális jelzésekkel. Ha valami közlendője olyan sürgető, hogy a 3, vagy tán 5 perces zenedarabot sem várhatja ki.

 

K: Ezek a magatartásformák kondicionálhatók?

V: Gondolom, a legtöbb magatartásforma kondicionálható. Kérdés: miképp maradhat örömmel teli hallgató az a kisgyerek, aki nem kajabálhat szabadon zenehallgatás közben? Talán jó, ha mozgásaiban szabadon hagyjuk. Még jobb, ha ebben a szabad mozgásában megjelenő képzeletét észrevesszük, értékeljük. Harminc esztendeig munkálkodtam ezen a felfedezésemen. A tapasztaltak közlésén, átadásán, kiterjesztésén azóta is, folyamatosan.

 

K: Tanítóknak tanítod?

V: Tanítóknak, akiket egyáltalán nem korlátozok a profi diplomásokra, a szakma művelőire. Tanító nekem mindenki, aki tanít. Elsősorban a szülő, a nagyszülő, a gondviselő. Tanít és tanít, miközben tanul és tanul. Ha valamelyikkel felhagy, akkor megkukul, szétesik, darabokra hullik, elenyészik.

 

K: Mikor kezdesz tanítani egy gyereket?

V: Magzati léte indulásától. Zenére, hangok figyelmére mindenképp. Ott az ezerszer idézett Kodály intés: „Zenei nevelést a gyermek születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni.”

 

K: Tudják ezt a szülők?

V: Igen sokan tudják. Többfelé próbálkoznak várandós anyák zenei képzésével, nagyon helyesen. A MÁV szimfonikusok új sorozatában magam is részt veszek. A hároméves tanfolyamunkon végzett Székely Edit fuvolaművészünkkel terveztük.

 

K: Miben különbözik ez a sorozat más hasonló témájú koncertektől?

V: Bevettük az Agape Zene-Életöröm Alapítványunk tavalyi családkoncertjeiből néhány sikeresnek bizonyult mozzanatot, elsősorban mindnyájunk közös éneklését, az előadókkal való személyes ismerkedést, egymással „barátkozást”, és persze a taps kiiktatását. Helyette kendőket lengetünk.

 

K: Feltételezed, hogy a magzat a méhen belül hallja a taps zaját?

V: Jelzései odabentről esetlegesek, több körülménytől függhetnek. Nem ismerek olyan vizsgálatokat, amelyek egyértelműen bizonyíthatnák, hogy mifajta hangzásoknak örül ő, miközben a kellemes védettségében lubickol. Másképp mozdul a csöndesen harmonikus Schubert hangokra, mint mozogna a taps egysíkú zörejére? Személyes tapasztalataimból (két gyerekem, öt unokám és már dédunokám is van), és sok-sok barátom, tanítványom tapasztalataiból kerülnek elő mondandóim és a tennivalóim.

 

K: Hogyan jutott eszedbe, hogy megénekelteted családi koncertjeitek közönségét?

V: Az én életemben az éneklés nem jelent rendkívüli helyzetet, annyira szeretek énekelni, olyan öröm nekem minden szép dal. Anyám is énekelt otthon munka, főzés, takarítás közben, meg nekünk, a három gyerekének. Énekeket tanultam apámtól a szanyi templomban, fejből fújom valamennyit. Magyar népzenéből Kodálynál vizsgáztam. Temérdek dalt tanultam és folyton újakat is tanulok. Pedagógus tanfolyamainkon népdalokból, kánonokból szövünk-fonunk újdonságokat, mozgásokkal, sok-sok szabad improvizációval. Ha fáradt vagyok, felüdülésül énekelek, ha szép helyen járok, erdőn-mezőn, vizeken, énekelek örömből. Természetes nekem, hogy a családi koncertjeinket is közösen megzendülő énekkel akartam vidítani. Nekünk, magyaroknak, könnyű előkapni öt-tíz népdalt, néhány kánont, hisz mindenki ugyanazokat tanulta suliban, oviban.

 

K: És szívesen énekeltek? Azt mondják, manapság nehéz éneklésre késztetni az embereket, főként a fiatalokat.

V: A körülöttem tevékenyeket nem. Mi könnyen egymáshoz hangolódunk. Csoportjaim még nevezetesek a vendégszerető befogadásukról is. Sűrűn nyílik alkalmunk arra, hogy magunk közé fogadjunk addig ismeretlen vendégeket. Koncertjeink közönségében, rendezvényeinken gyakran részt vesznek a Mosoly Alapítvány szervezéséből érkező családok.

 

K: A Mosoly Alapítványból? Ők súlyosan beteg gyerekek családjaival foglalkoznak.

V: Igen, éppen ezért dolgozunk együtt. Tavasszal tanfolyamot tartottam nekik Győrladamér faluban. Nyáron együtt voltunk zalaszabari présházfestő programunkon. Erről szól Osskó Judit, régi tanítványom szép filmje. Az MTV2 elfogadta bemutatásra 2008. március 27-re. Énekelni ott is tudtunk, gyertyák fényei közt. A tábortűz tilos volt ezen a nyáron, ezért a gyertyákkal teremtettünk meghitt esti hangulatot éneklésünkhöz, amelyet Duga Ilona olyan szépen vezetett. A koncerten sajnos nem gyújthatunk gyertyákat –a tűzrendészet nem engedné-, de körbedalolhatjuk előadóinkat, köszönetül és köszöntésül.

 

K: Hogyan fogadják az előadóművészek a közönség ilyen szokatlan megnyilvánulását?

V: Azok, akik hozzánk a gyerekekhez szóló szeretetből jöttek, megindultan fogadták az ő szeretetből fakadó éneküket. Hiszen nem produkciónak szántuk, csupán az örömünk megnyilvánulásának.

 

K: Családi koncertjeiteknek milyen folytatását várod?

V: Mi is tervezünk újabbakat, tanító tanítványaim is, vidéken, többfelé. Hírt adunk majd róluk a megújult szép honlapunkon, az új terveink közt, vagy a beszámolóinkban.

 

K: És mi lesz a tapsolással? Nem félsz a tapsolást annyira élvező koncert közönség felháborodásától? Hátha megharagudnak rád? Hátha kinevetnek? Hátha odébb legyintenek az ötleteddel?

V: De hiszen én nem avatkozom senki más dolgába! Megrendezem az enyéimmel a magamét elképzeléseim szerint. Javítom, megújítom tapasztalataink szerint. Segítenek szülők, tanítók. Segítenek művészek és barátaim.  És segítenek a gyerekek.

 

K: A gyerekek? Hogyan?

V: Az első koncertjeinkből videó felvételek készültek, spontán módon. E felvételeken szemlélhetjük gyerek közönségünket. Sokszor megnéztem a képeket, fiammal rövid válogatást is összeállítottunk belőlük. Ha a gyerekek arcát, tekintetét figyeljük, amint a zenét hallgatják, amint az előadókat nézik anyjuk öléből, amint a kendőket lengetik, amint énekelnek kézen fogva, amint közelítenek egymáshoz, fontos perceket mutatnak meg érzelmeikből. Milyenek ők, amikor Bachot hallgatják? Lám, ilyenek.

 

K: Ugye fontos, hogy milyen előadásban hallják?

V: A legfontosabb. Koncertjeinken valamennyi előadó művészetének javát adta, ihletett előadásban.

 

K: Nem gondolták, hogy ilyen kezdő közönségnek megfelelhet kevesebb felkészülés?

V: Nem. A felvételeken halljuk, arcukon látjuk, milyen mélységes odaadással játszottak, énekeltek.  Megvalósult ott Kodály intelme: „Gyerekeknek csak a legjobbat.” Éppen emiatt törekedtünk arra, hogy a zenei szépség befogadását ne zavarja meg a taps zöreje. Lengtek a színes kis kendők, lengtek és finoman suhogtak, „mint amikor a szél sodorja az őszi faleveleket”,- ahogy Orsitól hallottuk.

 

 

 

 



* Dr. Deszpot Gabriella (a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tudományos főmunkatársa;
a Kokas Klára Agape Zene-Életöröm Alapítvány kuratóriumi tagja)