“ÜNNEPRE JÖTTÜNK ...”

A születésnapra kapott virágok illata után csukott szemmel is odatalálnék Erzsi néni lakásához. Nekem folyton Kerényi György magyar szövege jut az eszembe, amikor a születésnap előestéjén, a Zeneakadémián rendezett koncertre gondolok:

Ünnepre jöttünk zengő énekszóval,

Hadd szóljon orgona s a szárnyaló dal!

Hiszen itt ez történt, énekszó és orgona köszöntötte 90. születésnapja alkalmából Szőnyi Erzsébet zenepedagógust, zeneszerzőt, számos hazai és külföldi elismerés és díj birtokosát. A zeneakadémiai hangverseny a születésnap előestéjén egyike volt a kerek évfordulóra rendezett ünnepségeknek: legelsőnek a Magyar és Nemzetközi Kodály Társaság köszöntötte fel, másnap a Felső-krisztinavárosi templom, 2014. május 9-én a FÉSzEK Művészklub, 10-én a MOM Kultúrház, 11-én a törökbálinti Szőnyi Erzsébet Zeneiskola és 18-án a Magyar Művészeti Akadémia a Vigadóban. Nem feledkeztek meg Debrecenben, Kecskeméten és Szegeden sem Szőnyi Erzsébet születésnapjáról.

Ha diákkoromban, Szőnyi Erzsébet tanítványaként azt a jóslatot hallom, hogy szeretett tanárunkkal 90 éves korában riportot csinálok, nem hiszem el. Most a jubileumi születésnap közelében szemben ülök egykori tanárommal, aki ismerősen energikus, fiatalos, és keresem a szavakat.

Visszatekintve az elmúlt 9 évtizedre, a tevékenységekből csak idézhetünk, de talán ez is bepillantást enged a gazdag életműbe.

Bizalmasnak hat, hogy Erzsi néninek szólítom, de én így szoktam meg, s ha megengedi, itt a riportban is kitartanék szokásomnál.

- Tudom, hogy útjának egyengetője B. Sztojanovits Adrienne, majd Kodály Zoltán volt, de ne szaladjunk ennyire előre. Mi volt az első élmény, ami a zenepedagógia felé irányította Erzsi nénit?

- Bizonyára Sztojanovits Adrienne példája és az a zenei tevékenység, amit én már folytattam, mint diák. Kísértem az iskola énekkarát, vezényelgettem, volt saját kamarakórusom, szerveztem zenei önképzőkört, ami addig nem volt az iskolában. Azok az iskolatársak, akik érdeklődtek a zene iránt, így tömörültek, ebből előbb-utóbb kamarakórus is lett. Repertoárunk Adi nénin keresztül Bartók és Kodály kórusaira összpontosult. Ezek a társaim, akikkel itt együtt muzsikáltunk, fejből tudták a két nagy magyar zeneszerző kórusait, és bármikor előadhatták akár vezénylés nélkül is. Így kialakult egy olyan légkör, ami engem arra indított, hogy ez egy gyönyörű pálya, és ezen kéne maradni.

- Azt hiszem, ez így sikerült, sőt, aztán „ki tetszett nőni Magyarországot”. Ez hogyan történt?

- Ez egészen véletlenül történt, egy külföldi meglátta az órámat, ami már zeneakadémiai tanítás volt. Ez a nemzetközi zenei vonal már a főiskolai tanításom idején indult el. De konkrétan az ’50-es évek végén - ’60-as évek elején kapcsolódtam a Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság (ISME) munkájába, spontán kíváncsiságból és érdeklődésből, és ott tartottak: beválasztottak a vezetőségbe. Ennek az eredménye lett, hogy az ISME Budapesten tartotta konferenciáját 1964-ben. Közvetlen előzménye az volt, hogy a ’60-as évektől már külföldiek látogatták az óráimat. Így ismertté vált az a fajta tanítási módszer, amit aztán később nagyon sok helyen átvettek Amerikában, Ausztráliában, Japánban, sőt, utóbb már Kínában is, természetesen Európában nagyon sok helyen.

Tanítás közben a zongoránál 1974-ben

- Amikor a tengerentúli sikerek egymást követik, nem fájdalmas-e látni azt, hogy itthon mi történik?

- De fájdalmas. Csak egy remény van, hogy mint az életben, úgy itt is vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Most hullámvölgyben vagyunk, de talán egyszer elkezdünk kapaszkodni fölfelé. Az bíztató, hogy külföldön sok helyen átvették módszerünket. Magyar tulajdonság, hogy általában az jobban tetszik, amit külföldön csinálnak, és hátha az nekünk is jó, és „visszatanuljuk” azt, amit valójában itt fedeztek föl.

- Emlékszem, a IV-es terem ajtaján többször fogadott az a felirat, hogy szolfézs órára menjünk a Tanácsterembe. Itt külföldiek vettek körül bennünket, sokszor egyszerre angol, francia és német földről. Ilyenkor négynyelvű (!) tanítást kaptunk. Erzsi néni olyan könnyedséggel kalandozott az angol, a francia, a német és miattunk a magyar zenei szaknyelv között, hogy szinte észrevehetetlen volt.

Gondolom, világszerte rengeteg ismeretség, barátság is szövődött így.

- Elsősorban valóban szakmai kapcsolatokon át vezetett az út a barátságokhoz. Általában előbb-utóbb barátságba kerül a szakmai érdeklődő azzal, akitől ellesi a szakmai fortélyokat. Ahogy telnek az évtizedek egyszerre csak azon veszem észre magam, hogy már több mint 40 éve vagyok kapcsolatban x, y vagy z személlyel, mert nem adom föl, és szoktam válaszolni a leveleikre, fogadom őket, ha Magyarországra jönnek. Jönnek is elég sokszor, úgyhogy ez a kapcsolat szakmai és baráti szinten egyaránt folyik.

- Ezt tapasztalhattuk itt a hangversenyen is, ahol ismerős külföldi arcok nem kis számban tűntek fel.

- A zeneszerzés hogyan kezdődött? És hogyan jutott rá idő a temérdek zenepedagógiai elfoglaltság mellett, ami a zenepedagógiai művek megírásától a külföldről Magyarországra hosszabb-rövidebb időre látogató idegenekkel való törődésig rengeteg helytállást kívánt.

- Fiatal korban kezdődik a zeneszerzéssel való kapcsolat, énnálam is gimnazista éveimben indult. Próbálok visszagondolni arra, hogy volt Sztojanovits Adrienne-nek egy ritka szokása: az énekórákon, amikor ismerkedtünk a dallamokkal és elemezgettük a műveket, adott néha olyan feladatot, hogy 2-4 ütemes dallamokat kellett írni. Én 10-től 18 éves koromig az ő tanítványa voltam, lehet mondani, hogy 3.-4. osztályos gimnazista koromban kezdődött, hogy ilyesmiket is csináltunk az énekórákon. Ez aztán természetesen folyatódott abban az irányban, hogy a zongoratanulmányaim folytán – amivel előrehaladván egyre bonyolultabb műveket tanultam - eszembe jutott, hogy bizonyos gondolatokat próbáljak zongorán kifejezni és leírni. Ugyanez vonatkozott az énekkarra is, amivel aktív kapcsolatom volt, mint említettem. Írtam olyasmit, amit ők énekelhettek, elsősorban népdalfeldolgozásokat. Akkor még a népdal is annyira „új” volt, emlékszem, Sztojanovits Adrienne bevezette, hogy népdalokat énekeljünk Kodály és Bartók gyűjtéséből, akár még zongorakísérettel is, amit 6. osztályos koromban már én láttam el. Voltaképpen ezek a kompozíciók indították el a fantáziámat, és nem csak elgondoltam a dallamokat, hanem le is írtam őket.

- Most a templomi hangversenyes misén elhangzott művek mikor tájt születtek?

- A „Magyar mise” bevezetése a liturgiába nem túl régen történt. Inspirált engem, hogy kellene egy magyar misét írni. Bevallom őszintén, hogy mindez szabályszerűen a Rózsák terén álló templommal volt kapcsolatban, ami Szent Erzsébetről van elnevezve. Ott énekelték először ezt a misémet, amelynek a címét Bárdos Lajos találta ki. Ő, mint az OMCE [Országos Magyar Cecília Egyesület] vezetője ugyanis megnézte a zenei kéziratokat, és az ő véleménye alapján engedélyezték liturgikus használatát. Addig ez csak „Magyar mise” volt, és Bárdos tanár úr ráírta, hogy „Szent Erzsébet mise”. Speciális kézirat, amin az ő kézírása is rajta van, jellegzetes betűi felismerhetőek.

- Ez így aztán a Szent Erzsébet templomban hangzott fel először?

- Igen, de nem csak a kórus énekelte, hanem kivetítették, és éveken keresztül énekelték a hívekkel együtt. Ez Rakusz Ferenc karnagy érdeme, akivel azóta is nagyon szoros kapcsolatban vagyok. Habár földrajzilag messze vagyok a Rózsák terétől itt Budapesten, de a Szent Erzsébethez való kötődés miatt, és azért, mert a misémet ott énekelték, eszmeileg mégis közelséget érzek. Egyébként akkor ott plébános a mostani székesfehérvári megyéspüspök, Spányi Antal volt.

- A Felső-krisztinavárosi templommal mikor és hogyan alakult ki a kapcsolata Erzsi néninek?

- Gyerekkorom óta tart ez már, 6 éves koromban költöztünk oda, és utána alakult az az egyházközség és épült fel a templom [1940]. Az alapkőletételhez és a téglajegyekhez a szüleim is hozzájárultak, úgyhogy átadtam a templom múzeumának azt a téglajegyet, amit megőriztünk évtizedeken át. Miután ott éltem abban a körzetben, minden egyházi-családi esemény, tehát akár az esküvőm és a gyerekeim keresztelője is ehhez a templomhoz kötött. Sőt, az unokáim ott ministráltak, amikor még kisebbek voltak, de az idősebbik unokám most is foglalkozik a kisebb ministránsokkal, mint a fiatalok dékánja. Így természetes volt, hogy egy ilyen alkalommal ők lépnek „szolgálatba”. Azzal a kórussal is jó a kapcsolatom, vezetőjük, Tőkés Tünde tanítványom volt a Zeneakadémián.

Az ott elhangzott „Salve Regina” kezdetű motettámat vegyeskarra nekik írtam át, tehát az erre az alkalomra készült, hogy ott megszólalhasson. Ezzel művel kapcsolatban megint Bárdos Lajosra kell utalnom, mert ezt a motettát az ő emlékére a debreceni Bárdos Lajos Leánykarnak, és alapító-karnagyuknak, Szesztay Zsoltnak írtam eredetileg, és ők is mutatták be. Itt viszont vegyeskar énekelt, arra gondoltam, hogy Mária-motettát mindig lehet a misén énekelni, pl. felajánláskor, hát elkészítettem egy vegyeskari változatot az ő kedvükért.

- Jó volt látni és hallani, hogy ez egy nagy, arányos együttes, akik nem alkalmilag társultak, hanem képzett hangú, nagy repertoárral rendelkező templomi énekkar. Mit tetszik fontosnak tartani, amit mindenképpen az olvasók lelkére kéne kötni?

Vissza kell utalnom a beszélgetésünk kezdeti gondolataira, amikor a hullámhegyekről és hullámvölgyekről volt szó. Az évforduló kapcsán is tapasztalom, hogy nagyon komoly és nagyon szép munka folyik bizonyos területeken, kórusoknál, zeneiskolákban, hivatásos képzésben is, viszont nem kap elég sajtót, a média nem foglalkozik vele eleget. A másik része persze az, hogy kellene egy kicsit több pénz. Azt látom, hogy általában az emberek 90%-a lelkesedésből és odaadásból dolgozik, és nem a pénzért, mert az rettentően kevés. Nagyon remélem, hogy közeledünk a „hullámhegyhez”.

- Ország-világ nevében kívánok további termékeny éveket, nagyon jó egészséget, remélve, hogy egy következő jubileumon megint találkozhatunk! Isten éltesse Erzsi nénit!

Kovács Mária

Kovács Mária ének-zenetanár,

karvezető, szerkesztő,

a ZeneSzó munkatársa.

Riportja a ZeneSzó c. folyóirat felkérésére készült.