DILEMMÁK
FRIDECZKY KATALIN
ESSZÉNOVELLÁI*
Találat
Amikor az ember céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál…
A fontos a találat!
A találat a fontos.
Eltaláltam! Megfejtettem a találós kérdést. Ügyes vagyok!
Az író is, lám, a találó kifejezést keresi. A találat siker. Ügyes
vagyok. Eltaláltam!
Eltaláltam a Torpedóban a hajókat. Talált, süllyedt! Eltaláltam!
A célpont mellékes. Lehet egy odaszúrt papírlap a homokzsákon, vagy
rongylabda a vurstliban, vagy osztálytársam a kidobós labdajátékban, vagy
ellenséges katona a túlparton.
Ha célzok, találni akarok! Ha agyaggalambot, akkor azt, ha éppen azt
céloztam meg. Vagy a mezőn álló madárijesztő tökfejét, melyben biztos
rejteket remélve éppen az üldözött lapult.
Eltaláltam! És röhögni és boldognak és büszkének lenni a társak és
magam előtt. Röhögni a szétloccsant tökön és nem venni észre a
szétloccsant agyvelőt. Eltaláltam!
Az ember, ha céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál…
Mire célzol? Csak nem arra célzol ezzel? Ne célozgass!
Találj! Trafálj bele! Durr, a közepibe!
A célpont mellékes. Lehet sörös doboz távoli farönkön, vagy fiam fején
egy alma.
Fején találtam a szöget! Az almát. Eltaláltam!
Eltaláltam a repülőt a vállról indítható rakétával, vagy a
távolban csigaként vánszorgó turistabuszt, ha éppen azt céloztam meg, mint
pásztorfiú a frissen kapott csempészfegyverrel, melyet, mielőtt farkasokra
lőne, ki kell valahol próbálni.
Fogadjunk, hogy eltalálom azt a turistabuszt! Eltalálta! Elsőre!
A gyerek, ha céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál…
Csúzlival madárra, békára, macskára. Csak játszott. Ügyes volt. Talált!
Eltaláltam, eltaláltam! – ugrik ki a katona a fedezék mögül és ordít és
táncol örömében. Egészen addig, míg fel nem bukik, mert néha odaátról is
találnak!
Aki céloz, találni akar. Mindegy, mi a célpont. Ha megjelenik a
célkeresztben, el kell találni, bármi legyen az, nyúl, őz, vagy ember!
Aki céloz, nem gondol bele, hogy nyomában vér és halál…
Ha erre gondolna, elvétené a célpontot, vagy lekésne róla.
A nyúl megugrana, az őz elfutna, az ember hasra vágódna.
Aki céloz, ne gondolkodjon! Találjon!
Aki céloz, nem ölni akar, csak találni!
Apa, te megöltél valakit a háborúban?
Apa hallgat.
Hallgat, hallgat, hallgat.
Aztán nagy sokára, hosszas unszolásra bevallja, hány találata
volt.
A találat csak akkor öl, ha engem ér.
Akkor én meghalok.
Dilemma
Szerinted várjunk még? Beszéltem az orvossal. Azt mondja, nincs remény.
Emlékezz vissza, mit mondott Anya! Még írásba is foglalta, annyira komolyan
gondolta. Igaz hogy akkor még csak hatvan éves volt és maga is csak kacagott
rajta. Miért, te nem ezt mondanád: – Ha látjátok, hogy hülyülök,
csapjatok agyon? Mindenki ezt mondja, amíg eszénél van, mindene működik és
egészséges. Könnyen beszélünk a halálról, amíg élünk! Próbáld csak most
megkérdezni Anyát, hogyan gondolja! Próbálj hozzá közelíteni azzal a
furkósbottal, ha te úgy ítéled, itt az ideje! Ki dönti el, mikor van itt az
ideje? Te fogod eldönteni, mikor legyen vége az ő életének? Ki dönti el,
meddig érdemes élni és honnantól nem? Mikor kezd el hülyülni
az ember? Amikor először elfelejt valamit? Vagy amikor magában kezd
beszélni? Azonnal emlékeztessük arra, mit mondott? Lobogtassuk meg az orra
előtt a papirost? Készítsük ki a bunkót? Boldogabb lennél, ha járna és
beszélne és TV-t nézne? Megnyugodnál. Ugyan mi mást is csináljon már egy
öregasszony? Közben pedig olyan üres az élete, mint egy kongó rézüst. Hányszor
mondta Anya, hogy mennyire szeret élni! Reggel kinyitja a szemét és örvendezik,
hogy él. Hogy új napra virradt. Hogy egy újabb ajándékot kapott a léttől.
Aki ennyire szereti az életet és ennyire ragaszkodik hozzá, attól nem szabad
elvenni! Még akkor se, ha nem tud járni? Akkor se! Még akkor se, ha már nem
beszél? Akkor se! Akkor se, ha etetni, mosdatni, pelenkázni kell, mint egy
csecsemőt? Na, látod, ezt nem tudom. Biztos rettenetesen zavarná, hogy
ennyire kiszolgáltatott, és hogy ennyi kellemetlenséget okoz nekünk. Terhünkre
sosem akart lenni. Ha valamiért, akkor csak miattunk akarna meghalni. Hogy
nekünk ne legyen gondunk vele. Amúgy meg, nézd csak, a szemében élet van és
értelem és csillogás. Az ablak előtt terebélyesedik a kedvenc fája. Éppen
rálát innen. Látja az eget, a felhőket. Látja a szomszéd ház ablakát. Ha
kikönyökölnek rajta, akkor még embereket is lát. Hall minket és a szemével
válaszol. Próbáld csak meg most meglóbálni az orra előtt azt a papirost!
Vagy kérdezd meg tőle fennhangon: – Anya, tényleg ezt akarod? Komolyan
gondolod? Most? Nem akarod többé látni a napot? A kedvenc fádat? Hallgatni, ahogy
kopog az eső? Ahogy turbékol a galamb? Hiszen ahányszor, annyiféleképpen.
Nincs két egyforma naplemente, a fa lombja is hol sárgul, hol zöldül, a galamb
is hol elrepül, hol visszaszáll. A szomszéd ház ablaka most zárva van, de ki
tudja, öt perc múlva hátha kikönyökölnek rajta. Ez most az élet. Muszáj folyton
aktívnak lenni? Beavatkozni a dolgokba, vagy pláne létrehozni? Emberhez méltó
élet… cselekvőképesség, beszámíthatóság, társadalmi hasznosság… Ha egy
báli forgatagban valaki egy sötét sarokban ül egymaga, az már gyanús, azt már
rögtön ki kell vezetni? Nem forog, nem táncol. Csak van. Létezik. Ott. Énrám is
rám szóltak gyerekkoromban, miért húzódom egy sarokba, ahelyett, hogy a
többiekkel szaladoznék, zsivajognék. Csendben akartam lenni. Rendezni a gondolataimat.
Anya most rendet csinál. Nem a lakásban, mint azelőtt, amíg még „ép” volt,
hanem a fejében. Lehet, hogy ez a bénulás éppen a lényegre irányítja a
figyelmét. Lehet, hogy most került vissza az ártatlanság paradicsomi
állapotába, ahol ő csak egy lény. És éppen most próbálja visszatenni azt
az almát a fára… Nem hiszem, hogy meg kéne zavarnunk ebben. Itt vagyunk
melletted, Anya. Leülünk melléd. Tényleg nem akarod, hogy megfogjuk a kezed,
beszéljünk hozzád és rád mosolyogjunk? Tényleg azt akarod, hogy ne szólítsunk
meg többé? El akarod zárni az életet, mint egy rádiót? Kérdezd meg tőle,
ha van bátorságod! Ugye, hogy nincs? És ha jelt adna, meg mernéd tenni? Meg
mernéd tenni, hogy te tekerd el azt a gombot? Ki dönti el, mikor alkalmas a
pillanat? Szerintem Anya tudni fogja. Tépd el azt a papirost!
Forrás:
