Handó Péter kritikája Frideczky Katalin Álomszőttes című kötetéről (Ad Librum Kiadó, Bp., 2013.)

Lehet-e szakítani a linearitással? Tudjuk, igen. Büntetlenül? Ritkán, mert a befogadói oldaltól a megszokottnál mindenképpen nagyobb erőfeszítést igényel a mű, a részletek kavalkádjából való kihámozódáshoz nem elegendő sorról sorra követni a szöveget, el is kell merülni benne.

Egy külső szemlélő számára mind a kezdet, mind a vég esetleges. Vagyis annak tűnik. Innen nézve szinte kívánkozik azt mondani, a szerző által felvillantott idő-, tér-, történetszemcsék bármelyike állhatna elöl és jelölhetné a záró képet, de ez mégsem így van. Az ebben az alkotói gyakorlatban megfigyelhető álom- és emlékezetmunkának megvan a saját logikája, még ha az meglehetősen asszociatív is. Beszéd, diskurzus. Ami felvillan, kommunikál a környezetével. Titka az, hogy a történet másodlagos. Elsődleges a jelen, amelyben megszólal, még ha a tények múltbeliek is. A látszat ellenére ébernek kell lennie annak, aki ilyen anyagból sző. Éberebbnek, mintha valahonnan valahová haladna előre, a történet szerinti végkifejletig.

Frideczky Katalin Álomszőttes című „törmelékregénye” önmegértési kísérlet. Olyan mozaikokból építkező szöveg, ahol az önfeltárás gesztusa a személyes élettapasztalaton túlra is kiterjed, ugyanakkor a családi legendárium egyes elemeinek beemelése is az egyéni elszámolás szolgálatában áll. Nem matematikai értelemben, de úgy is. Kirakja azt, ami volt, hogy látsszon az, ami van. Az ember, valamint a maga teremtette és a köré vont világ. Analizál, értelmez, elvonatkoztat, összegez a jelen irányába. Arra koncentrál(tat), ami belül van, belül maradt egy-egy esemény, a múlt idők nyomán. Részben ezért van szüksége tézismondatokra. Egyszer alkalmazottakra, visszatérőkre, a reflektáló tudat által újra és újra fölül- és átírtakra.

Hogy az aranykort akarja-e visszahozni, megteremteni? Talán. A világba vetettségben elérhető legnagyobb biztonságot? Bizonyosan. Éppen azáltal, hogy kegyetlenül őszinte. Legfőképp önmagával, hiszen megszabadulni akar. Nem az élettől, hanem az élet negatívumaitól. Attól, ami behegedni képtelen sebeket ejtett rajta. Attól, amivel behegedni képtelen sebeket ejtett.

Öncélú-e ez? Kiírás gesztusaként tekintve: igen. A közzététel gesztusa felől? Aligha. Főképp, ha tudjuk, a Frideczky által felidézett valóságmotívumok a ténylegesen megtörténttel csupán részbeli azonosságok hordozói. Ott ölt ez feltűnő alakot, ahol visszatérés van. Jól látható: az adott pontból értelmez és újraértelmez. Semmi sem esetlegesen áll ott, ahol. Az emlékezésnek, az emlékezetnek „fejlődése” van. A fejlődésnek újra és újra bejárt állomásai. Kötelező visszatérések a „tett” színhelyére. Mindaddig, amíg a tett meg nem oldott, föl nem oldott a megbocsátás tengerében. Az önmegbocsájtáséban.

Miért van szükség számvetésre, megbocsájtásra? Mert az élet tiszta lappal történő folytatása ezt igényli. Ezt, ha a múlt akadályként jelentkezik. Beleszövődik az álomba. Az éberbe is. Mert a sebek nem fizikaiak. Együttélések, emberi kapcsolatok révén keletkeztek. A személyiségbe mélyen beágyazottak. Ezért kell, hogy a víziók világából induljanak a kezdeti képek, és ezért kell, hogy oda térjenek vissza. Az első oldalak látomásos világa elillan a 11. oldal alján, amikor egy szexuálisan aberrált egyén mellett átélt gyermekkori moziélményt elevenít fel úgy, hogy az addigi valóság és képzelet határán zajló eseményről a megtörténés tényét állítja. Innentől kezdődően pontosan száz oldalnak kell leperegnie, hogy az álomba avatódás érzése visszatérjen, és a reáliák világából ismét az irreális felé mozduljunk el, ahol a megértési- és önmeghatározási szándék egyre világosabb alakot ölt, vonatkoztat és következtet. Például így: „akit szeretek, az a mindent kapta. Akit nem szeretek, az egyebet sem kap tőlem, mint a hűségemet. Ha a szívem nincs ott, legalább testi valómban legyek jelen.” (137.)

Mi is hát Frideczky Katalin első regénye, az Álomszőttes? Minidráma-hangjegyek láncolatából képzett szimfónia, melyben sorsok és történések ismétlődése váltja ki az összhangzatot, azt, amiről azt mondhatjuk, maga a megkomponált élet. „Egy ember élete”. Melybe „minden” belefér: kapcsolatok, szerelmek, csalódások, ünnepek, család, abortusz és szülés, igazságtalanság és igazságkeresés, gyermek-, ifjú- és felnőttkor, tanulás és tanítás, siker és szégyen, halál és a hozzá való kényszerű viszonyulás, élmények, impressziók… Mi is ez a „törmelékregény”? Személyes. Személyre szabott. Beavatás.

Részletek Frideczky Katalin Álomszőttes c. könyvéből:

"Óbudai panellakásunk sarokszobájában ülök a pianino előtt és Schubert: Op. Posthumus B-dur szonátájának lassú, cisz-moll tételét játszom, amihez fogható gyönyörűséget talán csak maga Schubert írt a C-dur Kvintettben. Egyedül vagyok, senki sem hallja, amit játszom. A zene körbevesz, beburkol és kiszívja az „egómat”. Mintegy vákuumban vagyok. Csak a zene szól, anyagtalanul, személytelenül. Nem én csinálom és senki sem hallja. Nincs közönség, taps, siker, egyáltalán publicitás. Mégis úgy érzem, valami múlhatatlan fontos dolog részese vagyok. Valami megvalósult. Létrejött, aminek létre kellett jönnie. Rend van."

"Fergeteges tempóban pereg Liszt Tarantellája valahonnan a színfalak mögül. A zene száguldó iramával éppen ellentétes, lassú táncot lejtenek a sarkukon ülő, keleties tarkasággal felcicomázott félmeztelen szép lányok. Felsőtestükkel hajladoznak, karjukkal kígyóznak, ki ügyesebben, ki kevésbé. Valami amatőr táncegyüttes házi próbája lehet. Esetleg egy tehetségkutató válogatója. A hátsó sorok foghíjasok, homályba borulnak. Időnként végigfut a színpadon egy-egy erőtlen reflektorcsík. A szép arcokon megpihen egy pillanatra.A táncosok most fejük fölé emelik kezüket, mintha olajággal köszöntenék a békét.   Késpengék élén csillan a fény..."

És egy másik:

Kulcsokat próbálok – nem illik a zárba

Aki bezárkózik, jól be van az zárva.

Ha nyitva az ajtó, bárki belép rajta

Magára vessen az, aki nyitva hagyta!

Dúdolom a magam-költötte „népdalt” és közben csendben átértelmezem Bartók Kékszakállúját. Régi rögeszmém, hogy Kékszakállú nem gyilkos, hanem áldozat.

Mikor Judit belép Kékszakállú várába, azzal kezdi: „Milyen sötét a te várad!”

Igen, mert az előző három nő elvette a reggelt, a delet és az estét. Most éjszaka van.

Kékszakállú egy utolsó esélyt szeretne adni magának, de Judit megöli.

Íme az én „rendezésem”:

1. Kép: Fegyverterem.

Judit levesz egy lándzsát a falról és Kékszakállúnak szegezi, „mert szeretlek”!

2. Kép: Kínzókamra.

Judit megkötözi Kékszakállút és tüzes vassal csipkedi, „mert szeretlek”!

3. Kép: Kincseskamra.

Judit kiforgatja Kékszakállút minden vagyonából, „mert szeretlek”!

4. Kép: Virágok.

Judit minden virágot letép, melyek azon nyomban elhervadnak, „mert szeretlek”!

5. Kép: Könnyek tava.

Judit lubickol Kékszakállú könnyeiben, „mert szeretlek”!

6. Kép: Birodalom.

Judit átveszi az uralmat Kékszakállú birodalmán, „mert szeretlek”!

7. Kép: Halál.

Megjelennek a múlt asszonyai. A Hajnali Nő beköti Kékszakállú szemét, a Déli Nő beragasztja a száját, az Esti Nő megkötözi. Egyre sötétebb lesz. Leszáll az éj.

Judit megadja a kegyelemdöfést.

„És mindig is éjjel lesz már.”

Függöny.