FITTLER KATALIN
Fischer
Annie-t hallgatva - születésének centenáriumán
A
hangrögzítés jóvoltából már csak részlegesen igaz „a hang elszáll” korábban
általános érvényű szlogenje; ami rögzítésre került, felidézhető. A mindenkori
utókor nagy szerencséjére, hiszen egyébként maradna az a fajta
élmény-megosztási lehetőség, amelynek hatásfoka mindenképp alacsony: a szavak
aprópénzére váltás. Erre emlékeztet „Fischer Annie művészete” című
tanulmányában (in: Fischer Annie. Klasszikus és Jazz
Kiadó, Budapest, 2002):
„George
H. Lang, a New York-ban letelepedett magyar származású zenetudós emlékeztet
arra, hogy a művészettől mindig valami elbűvölő, rejtelmes hatást várunk. Fischer
Annie játékának éppen erről az ellenállhatatlan varázsáról szólnak a
kötetünkben összegyűjtött hangversenykritikák. Ugyancsak Lang figyelmeztet –
Edwin Fischerre hivatkozva – arra is, hogy a ’szavakkal
felidézett zene éppoly távol áll a valóságtól, mint egy elmesélt vacsora’.
Megkísérelhetjük elemezni, de lényegét megragadni szinte lehetetlen. Fischer
Annie koncertjeinek nem egy krónikása ismeri be szavainak korlátjait: a jelzők,
hasonlatok ellenére éppen a leglényegesebb hiányzik annak az élménynek leírásából,
amit Fischer Annie játéka nyújtott.”
Hagyományosan
egy-egy kerekszámú évfordulót egy évig ünneplünk, erre utalnak a különböző
hivatalosan kinyilvánított „emlékévek” is. Nos, a zongoramuzsika (s mint
olyanok, Fischer Annie művészetének) szerelmesei nem panaszkodhatnak: már a „100.
születésnapra” boltokba kerültek olyan CD-korongok illetve albumok, amelyek az
idővel dacolva jelenidejűvé teszik a múltat, könnyen
hozzáférhető közkinccsé téve Fischer Annie művészetét.
A
Hungaroton gyűjteményesen újra kiadta a Beethoven-szonáták összkiadását,
kibocsátott egy három-korongos (The Centennial Collection), egy két-korongos (Encore.
In Concert) albumot,
valamint egy olyan összeállítást, amely azt a címet kapta:The
Essential Collection. A
stúdiófelvételek mellett olyan „ellesett pillanatokhoz” is jutunk, amelyeket
koncerteken titokban vett fel a művésznő egyik rajongója, Dévény Anna.
A
Warner Classics 8 korongot tartalmazó albumot adott
közre, „The Complete London Studio
Recordings” címmel (2564 63412-3). Ezek a felvételek
1955 és 1964 között készültek, némelyikük mono
felvételtechnikával. Azt hiszem, amiért két olyan felvétel is szerepel köztük,
amelyeket Bécsben rögzítettek, senki nem fog neheztelni az összeállítás
készítőire.
A
magyar kiadványok műsorában vannak átfedések, ami - egy-egy program
összeállítási szempontjait tekintve – voltaképp érthető. Ilyen
felbecsülhetetlen értékű felvételek esetében aligha reklamál ezért a
potenciális vásárló. Annál örvendetesebb, hogy viszonylag kevés az átfedés a
londoni stúdiófelvételekkel: mindössze 2 Mozart-zongoraverseny, 2
Beethoven-szonáta, koncertfelvételként pedig Schumanntól az Op. 17-es C-dúr
fantázia és a Kinderszenen, valamint Schubert egy impromptuje. A magyar felvételek 1977-ből és ’78-ból valók.
A talán
kevesebbekhez eljutó gazdag londoni felvételekkel kapcsolatos élményeimet
szeretném megosztani az Olvasókkal.
Először
is azt a nagy tanulságot, hogy Fischer Annie ugyan hírhedetten nem szerette, ha
rögzítik játékát, de amikor vállalkozott stúdiófelvételre, akkor olyannyira
tudott a zenére koncentrálni, hogy miközben játszott, talán meg is feledkezett
a körülményekről (nem kétséges, ez külön feladatot ró az előadóművészre). Mivel
interjút nem adott, ezt nem lehetett megkérdezni tőle, s talán még
magánbeszélgetés keretében sem vallott volna ilyetén tapasztalatairól (mert az
érzést elárulta, a mesterségbeli titkot nem). Hallgatom a korongokat, s
ugyanazt az időtlenséget tapasztalom, ami koncertjein is érvényesült. Megszűnik
az idő, csakúgy, mint a környezet. Ebbe a muzsikálásba csak belefeledkezni
lehet, az önfeladásig. Nehéz lenne „műfajba” kategorizálni az ilyesfajta
zenehallgatást, mert távol áll tőle a már-már vallásos áhítat csakúgy, mint a
profán gyönyörködés. Az ember egyszerűen csak boldog, amiért részese lehet, s
ösztönösen teljes intenzitással csügg a pillanatokon, a pillanatok
egymásutánján, a zenei folyamatokból kialakuló történeteken.
A zenei
anyag tagolása „értelemszerű”, zenei szempontokat követ, nem pedig a felvétel
időrendjét. (Ez utóbbiról nagy vonalakban a
kísérőszövegben is olvashatunk, de nagyobb élmény összeállítani a kronológiát a
pontosan feltüntetett felvételi dátumok alapján, s kinek-kinek apró-személyes
észrevételeket tenni. A legkorábbi Bartók III. zongoraversenyének felvétele,
két évvel később Schumann és Beethoven következik, érdekesség, hogy a Karnevált
egyetlen felvételi napon rögzítették. Egymást követő két évben került
rögzítésre 2-2 Mozart-zongoraverseny, s az utolsó londoni felvételek programja
is két Mozart-koncert. Izgalmas a Klemperer vezényletével két mű
felvétel-rendje, Schumann a-moll és Liszt Esz-dúr zongoraversenyéé. Mindkettőn
dolgoztak 1960-ban és ’62-ben; ha hihetünk a közzétett adatoknak, a Liszt-műnek
mindegyik évben egy-egy nap jutott, míg a Schumanné mindegyik évben több napot
igényelt.)
Ha van,
akihez nem épp Mozart zenéje áll a legközelebb, az is behódol az „istenek
kegyeltjének”, ha Fischer Annie játssza a versenyműveket. Az album első három
korongján szereplő hat művet hallgatva, mindig épp az tűnik a legcsodálatosabbnak,
ami épp szól. Ilyenkor megérteni az egykori koncert-kritikusokat, akik nem átallották leírni, hogy a művésznő épp annak a szerzőnek a
legavatottabb interpretátora, aki épp az általuk
hallott est műsorán szerepelt. (Még egy adalék a pillanat varázsához!) A Philharmonia Orchestra „másként
szól”, ha Sir Adrian Boult vezényli, mint amikor
Wolfgang Sawallisch áll a karmesteri pultnál, s más a
tónusa a New Philharmonia Orchestrának
is (karmestere Efrem Kurtz).
A különbség-keresés mindössze szójáték lenne – helyette hallgatni érdemes őket,
mindegyiket. Hála a centenáriumi díszkiadásnak, van rá lehetőség!
Szokás
hangoztatni, hogy Fischer Annie – lévén Dohnányi Ernő mesteriskolájának
kiválósága – a romantikus hagyományok átörökítője. Ennek a(z
akár kétélűnek is tekinthető) megjegyzésnek annyiból mindenképp van alapja,
hogy például szívesen játszotta Hummel virtuóz cadenzáit Mozart-versenyműveknél (felvételünkön a K. 482-es
Esz-dúrnál és a K. 491-es c-mollnál).
Nem
tudom, hányszor kellene meghallgatnom a hét Beethoven-szonáta londoni
felvételét, hogy olyan tárgyszerű feladatra vállalkozzak, mint az 1958 és 1961
közötti felvételeknek a későbbiekkel való összehasonlítása. A mérhetetlen
mérése jellegű elemzéshez alapfeltétel lenne annak a kivételes szituációnak a
megszüntetése, amikor a szakember is teljességgel átadja magát a zenének.
És itt
lehetőség kínálkozik közkeletű szavak különböző jelentéseinek a taglalására.
Ilyen az alkotó- és előadóművész funkciója. Az alkotó, esetünkben a zeneszerző,
komponál, saját műveket hoz létre. Az előadó – általánosan – a kottába
rögzített darabokat hallhatóvá teszi, ha úgy tetszik, hangzó életre kelti, ha
interpretálása nagy erejű, a szerzői üzenet tolmácsolását szokás említeni. A
nagy „zenei munkamegosztást” megelőzően (miszerint van szerző, előadó,
hallgató) ezek a funkciók nem váltak el élesen egymástól. (S hogy ezek egymásbajátszása mennyire „természetes” jelenség, annak
bizonyítéka, hogy időről-időre, a különböző műfajokban történnek kísérletek a
korábbi egység kisebb-nagyobb rekonstruálására.) Fischer Annie játékával
kapcsolatban visszatérő észrevételek, hogy előadása spontán, természetes,
egyszerű (a jelzők legnemesebb értelmében). A szerzővel való azonosulás, annak
érzés- és gondolatvilágába való belehelyezkedés észrevételezése sem visz
közelebb a megfejthetetlenhez. Annyi bizonyos, hogy olyan (s ebben a
tekintetben valóban érdemes a romantikus iskolát hangsúlyozni) technikai
„fegyverzet” birtokában van, amely lehetővé teszi számára bármely mondanivaló
közvetlen kifejezését (számára nincs technikailag nehéz játszanivaló; az
áttekintett faktúrát, lett légyen bármilyen összetett, netán „nehezen
játszható”, mindig plasztikusan szólaltatja meg. Az értelem fénye beragyogja a
kottakép alapján bonyolultnak tűnő részleteket is. És a gazdagon kidolgozott,
sokatmondó tételeket hallgatva, a zongorista (tanár és növendék) elgondolkozhat
azon, hogy ugyanez a Kinderszenen az, amit néha a
zeneiskolák felsőbb osztályosai, de a továbbképzősök és szakközépiskolások tananyagszerűen
játszanak…
Az
intellektus fénye és a mélységes empátia kettőssége biztosítja, hogy a hallgató
első hallásra is tájékozódjon Schumann komplex zenei világában, s az életről
valami ős-tudással rendelkezése teszi – a hasonló képességgel megáldott –
Schubert zenéjének avatott előadójává. Pontosabban: ez a vonás, ez a közös
tudás teszi, hogy közelállónak érzi magához az impromptuk
világát csakúgy, mint a B-dúr szonátát (D. 960).
Tallózva
a kritikák között, ismét rá kell döbbennünk, hogy mennyire bölcs meglátásai
voltak Pernye Andrásnak. Élete 50. évében járt, amikor elementáris meglátását
tette közzé: „Ami a legfontosabb: nem mindegy neki, amit játszik.” (A konkrét
kritikában a folytatás: „Istenem, de mennyire nem mindegy! Nincs elveszett
ütem, nincs észrevétlenül maradt gesztus, csak az a meggyőződés, hogy Beethoven
minden hangja mögött eleven érzelmi világ és gondolat rejtőzik, gyötrelmek és
megnyugvások, félbeharapott mondatok és féktelenül szabadjára eresztett, elemi
erejű szenvedélyek.”) Ez a bizonyos „nem mindegy” általános érvényű Fischer
Annie-nál, feltehetőleg már a darabok kiválasztásánál is szerepet játszott;
azok a művek kerültek a repertoárjára, amelyek iránt ilyen elhivatott „nem
mindegy” kapcsolatot érzett. Amelyek megszólították, amelyeknek a
megszólítására ösztönösen azonnal reagált. Ez a „nem mindegy” felelőssége a
kifejezésre váró (megjeleníteni való) tartalom plasztikus visszaadását
eredményezte, de nem akadémikus szigorral és precizírozással, hanem annak az
emberségnek a léptékével mérve, amely méltó a szerzőhöz, s az ily módon vele
kongeniálissá váló előadóművészhez. Az igazi talány abban rejlik, hogy hogyan
képes valaki technikailag felkészülni (alkalmassá válni) mindennek közvetlen,
mondhatni eszköztelen kifejezésére.
Feltehetően
ez a bizonyos „nem mindegy” szempont működött közre abban is, hogy kikkel
szeretett együttmuzsikálni. Minden bizonnyal azokat a karmestereket kedvelte,
akik hasonlóképp tudták olvasni-értelmezni a kottát. Mert igencsak sokféleképp
értelmezhető, hogy melyik karmester tud „jól kísérni”, vagyis hogy melyik
szólistának mitől jó a kíséret. A felvétel tanúsága szerint Otto Klemperer és
Igor Markevitch is értő partner volt Fischer Annie
zenefelfogásához.
Függelék:
Annie Fischer: The Complete London
Studio Recordings: