FITTLER KATALIN

Muzsikáló tölgyfaerdő

Maratoni muzsikálás a Budapest Központban

A Zuglói Filharmónia ebben az évben ünnepli fennállásának 60. évfordulóját. A születésnapi ünnepi koncertre a Zeneakadémián került sor 2014. szeptember 14-én.

Az október 4-i rendezvény korántsem duplázás, sőt. Ezúttal ugyanis a Zuglói Filharmónián kívül (melynek zenekara méltán kapta meg a „Nemzeti Ifjúsági Zenekar” címet) pódiumra léptek a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola és Zeneiskola együttesei is. Tehát, keresztmetszetet kaphattunk abból a pedagógiai (művészetoktatási) munkából, amelynek eredményeképp virágzó zeneélet jöhetett létre Zuglóban.

Az intézmény igazgatóhelyettese, Makovecz Pál a kis makk példázatával szemléltetően mutatott rá arra a folyamatra, amelynek során tölgyfaerdő jöhet létre – persze, könnyebben-hatékonyabban, ha értő kezek vigyázzák kialakulását-fejlődését, innen az írás címe.

Záborszky József köszöntése

Hatvan év – nagy idő, a műsorvezető Zelinka Tamás hangsúlyozta is a zenekart életre hívó lelkes zenepedagógus-dirigens Záborszky József munkájának egyediségét, s nem véletlen, hogy a dirigensi pálcával a vezetést fiainak átadó, ám a munkafolyamatokban továbbra is részt vállaló zenebirodalom-alapítót hosszantartó tapssal köszöntötte mindkét hangverseny közönsége.

Ideális helyszínnek bizonyult a Budapest Kongresszusi Központ díszterme, ahol megoldható volt a népes fellépő-csoportok zökkenőmentes váltakozása. A pódium átrendezésének idejét informatív ismertetőszöveggel töltötte ki a műsorvezető, aki - nem tudni, véletlen vagy megtervezett - bakijaival is a figyelem folyamatos ébrentartását szolgálta. A közönség jelentős részét nyilvánvalóan elsősorban az együttes rendszeres hallgatósága, a szereplők rokonai-barátail-ismerősei tették ki, s ez rendjénvaló is egy ilyen jubileum alkalmakor. Ugyanakkor viszont éppen egy ilyen reprezentatív megmutatkozás mindenképp szélesebb körű nyilvánosságot kívánt volna. Vagyis, elvárható lett volna a szakmai érdeklődés zenei, intézményi berkekből, a felsőbb vezetést nem is említve. Mert a csodákat (amik pedig, mint tudjuk, nincsenek!) épp a beavatatlanok tudják leginkább hitelesíteni! Az elkötelezettek könnyen megkaphatják az elfogult címkét (érdemes meggondolni: a pártos szó mennyire félreértelmezhető a magyar nyelvben!), ám a kívülálló rácsodálkozása mindig hatásosabb (és itt korántsem „az újszülöttnek minden vicc új” naivitására gondolok!). Márpedig, nem lehet nem csodálkozni azon a komplex, minden részletre kiterjedő munkán, ami létrehozta ezeket a bemutatókat. Bemutatók, de nem elsősorban a műsort illetően (habár arra is volt példa, Mericske Zoltán kompozíciójával, valamint több ismert műsorszám hangszerelésével), hanem a fellépő együttesek szempontjából.

Egymást váltották a zeneiskolai és szakközépiskolai együttesek-zenekarok, és még annak is álmélkodnia kellett, aki elvileg tudott létükről. Mert más volt megtapasztalni a muzsikus-kavalkádot, mint számszerűen regisztrálni az intézményben zajló szakmai munka műhelyeit. (És aki foglalkozott már gyerekekkel rendszeresen, akár egyéni, akár csoportos oktatás keretében, csak elismeréssel adózhat annak a fegyelemnek, amely nem egyszeri alkalomra való beidomítás eredménye. Persze, gyerekekről van szó, s a kamerák bizonnyal rögzítenek olyan ellesett pillanatokat, amelyek nem igazán pódiumra valók – de bőven kárpótol ezekért az a magabiztosság, amellyel otthonosan mozognak a színpadon, alkalmanként besegítve a hangszerek elrendezésének munkájába.)

Ünnepélyes nyitányról gondoskodtak a Rézengúzok. Battyányi István zeneiskolai rézfúvós együttese reneszánsz táncokkal nyitotta a délutáni hangversenyt. Érdemes lett volna látni-hallani őket megannyi rézfúvós tanárnak és diáknak!

A zeneiskola fafúvós együttese (a műsorhoz szükséges további hangszerekkel bővítve) Fanyűvők névre hallgat. Ők, Balázsi Katalin vezényletével, populárisabb programmal készültek. Úgy tűnik, nemcsak a tréfás-szellemes névadások, hanem a játszanivaló összeállítása is maximálisan figyelembe veszi a gyerekek életkori adottságait és szükségleteit. Akik ilyen légkörben nevelkednek, korántsem érzik áthidalhatatlannak a komolyzene és könnyűzene közti szakadékot, és örvendetes módon az ismert számok megszólaltatásának feladatát is hasonlóképp igényesen teljesítik. Hogy is ne, hiszen „mindenki ismeri” ezeket a számokat, vagyis, a hallgatók észrevennék a hibákat!

Ugyanez a szellem hatotta át a G. Marek Katalin irányításával muzsikáló Ormányos falka játékát is. Ezúttal talán méginkább ritkaságszámba menő látványban gyönyörködhettünk. Fagottos-parádé volt – s a hangszercső-erdőt látva sokkal életszerűbbé váltak a létszám-adatok. Még az is hasznos lett volna, ha „savanyú a szőlő” hozzáállással, az „így könnyű” nézőpontjából szembesültek volna zeneiskolai tanárok ezzel a látvánnyal, s a gyerekek által életre hívott hangzással. A kicsik könnyű részfeladatai komplex hangzást eredményeztek – és ami szintén fontos tanulság lett volna pedagógus-kollégáknak: a hangképzés bátor intenzitása, a kezdet kezdetétől.

Piazzolla Libertangójához táncospár is jutott.

Makovecz Pál vezényletével lépett fel a szakközépiskola fúvószenekara. Élettel teli muzsikálásuk Márquez Danzón 2. című darabjával, Dubrovay László Berregő polkájával és Bernstein Mambójával egyaránt lelkes tapsot váltott ki. Sikerszámok – mondhatná az örök elégedetlen, de az tagadhatatlan, hogy igényes játékot, biztos intonációs készséget, jó ritmusérzéket igényelnek. Tehát, fejlesztik a tanulókat, szinte észrevétlenül. És eközben szemmel láthatóan élvezik az együtt muzsikálást, a hangversenyen való szereplés életük szerves részévé válik.

A szakközépiskola vonószenekara az énekkarral együtt szerepelt. Bartók egynemű karainak zenekari kísérettel ellátott tételeiből négynek a megszólaltatásában Balassi Barnabás vezényletével vettek részt felváltva a fiúk és a lányok, majd az egész kórus Karai József – emberöltőnyi idővel korábban rendkívül népszerű – Estéli nótázását tűzte műsorra, Szalai András zenekar-kíséretes verziójában. Ekkor Tőkés Tünde fogta össze a produkciót.

Mericske Zoltán – maga is egykori „istvános” – pezsgő életről gondoskodik a zeneiskola ütőseinek. Öröm volt látni azt a lelkesedést, amellyel segédkeztek a gyerekek a színpad átrendezésében, és azt a boldog villódzást, amellyel hol koncentráltan játszottak hangszerükön, hol pedig felszabadultan vettek részt az szférateremtő csengés-bongás kialakításában. Mericske „Magyar földrajzi fúgá”-ja bevallottan „lekoppintott” ötlet – de nem is újszerűségével akart hatni. A ritmikus szövegmondás játékos gyakorlása viszont olyasmi, ami készségként épül be a résztvevők muzsikus-gyakorlatába, megannyi élménytelen gyakorlatot pótolva.

A több mint két óra elrepült – s a rövid szünet után érdeklődéssel tért vissza a korábbi közönség is a terembe.

Sokan itt szembesülhettek azzal, hogy a Tücsökzenekar – nem csupán „tücskökből” áll, hiszen a mélyvonós szólamok erősítésre szorulnak. A fegyelmezett vonósjátékot Purcell Rondójában csodálhattuk meg. A műsorban nem szereplő informácuióként megtudhattuk, hogy Ránki György Csűrdöngölőjét zenekarra maga Záborszky József hangszerelte az ifjú muzsikusok számára. Zempléni László Dobbantósa elkönnyítő finálé és lehetett volna, ha nem következik, mindnyájunk örömére, Leroy Anderson sikerszáma, osztozott a sikerben.

Az írógép. Szólistaként Berecz Mihály

A Zeneiskolai Szimfonikus Zenekar megmérettetés-számba menő feladatot teljesített, Gounod Faustjának Balettzenéjével. Horváth Gábor (aki egyébként az operaelőadások rendszeres karmestere) remekül bánik együttesével: választékos mozdulat-készletével arra szoktatja a játékosokat, hogy kezdettől megosszák figyelmüket a szólamkotta és a karmester között. Nemcsak ütemezéssel ad tempót, hanem amikor szükséges, formál, s gondoskodik arról, hogy az új karakterek már az első hanggal megjelenjenek. Állandó kapcsolatban van az egyes hangszercsoportokkal, nemcsak a problematikus szólambelépéseket segít, hanem az összhangzás színét-feszültségét meghatározó, pillanatnyilag legfontosabb szólamot játszókat lelkesítően inspirálja.

Sajátos színfoltját jelenti a keresztmetszetnek a Jubileumi Zenekar, amely az egykori Istvánosokból alakult, hogy életüknek ismét része legyen az együttmuzsikálás. A játékosok között felfedezünk „alkalmi” hangszereseket is, akik egy-egy ütőhangszer kezelését vállalták. Ez az együttes, Ménesi Gergely irányításával, Kodály Háry Jánosából adott elő részleteket, az Oratóriumkórus férfikarának közreműködésével. Szólistaként Galgóczy Dórát és az Istvánosok múltjának is aktív részese, Berczelly István működött közre. Örömzenélés volt ez, a javából – a formálás biztonságával.

Csak az óránkra pillantva regisztrálhattuk, hogy a sok színpad-átrendezés miatt kényszerűen elhúzódott a program – a résztvevők is aligha észlelték; mindenesetre, a fáradtság legkisebb jele nélkül koronázta meg a programot a Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus Kodály Kállai kettősével, majd a zenekar Liszt komolyzenei örökzöldjével, a Les Préludes-del, Záborszky Kálmán vezényletével. Ez afféle hangzó célfotó volt; ide fognak elérni, reményeink szerint sokan a korábbi fellépők közül, a fiatalabb generációkból.

És korántsem szokásból, hanem az élmény megunhatatlanságát hangsúlyozva említem meg ezúttal is, hogy a zeneközelben nevelkedő apróságok elképesztően jól bírják figyelemmel a koncerttermi zenehallgatást. A hangsúly azon is van, hogy „koncerttermi”, merthogy itt „viselkedni kell”, azaz, elfogadni az olyan játékszabályokat, mint hogy nem beszélgetünk, s zajongás nélkül végigüljük a műsorszámokat. Az igazsághoz tartozik, hogy volt fluktuáció a délután és este folyamán, de sem a szereplőből nézővé-hallgatóvá váló fiatalok helyfoglalása, sem a műsor végét a kicsikkel kivárni nem tudók távozása nem hatott zavaróan (a pódium átrendezése elég időt biztosított ilyesmihez).

Nagy lehetőséget hagyott ki minden távolmaradó – mert a közeljövőben tervezett tv-műsor aligha tudja visszaadni a koncertlégkört, s a tervezett DVD is elsősorban azok számára lesz kedves, akik jelen voltak az ünnepi hangversenyen. Az érdeklődő számára nem volt másodpercnyi üresjárat sem – két zenei produkció között mindig volt elgondolkodnivaló, zenei és szervezési tanulságok sokasága kínálkozott, és megannyi önigazoló mozzanat pedagógusoknak.

Az ünnepi koncert egyrészt – reprezentáció. Másrészt viszont életkép-sorozat, ha úgy tetszik, szappanopera-epizódoké. Mert a szereplőket könnyen a szívünkbe zárjuk, és a nem-muzsikus hallgató is azt érezhette, hogy belekapcsolódott egy áramkörbe, részese lett ennek a tevékeny muzsikus-életnek.

És ne feledjük a dátumot: 2014-et írunk! Olyan kor gyermekei – és fiataljai – muzsikáltak, akik napjaink társadalmi-történelmi környezetében nevelkednek, a legújabb pedagógiai reformok kísérleti alanyai (és haszonélvezői), a mostani tanterveknek megfelelően kell teljesíteniük – és mindemellett, olyan életet képesek élni, amelybe nemcsak hogy belefér, de szervesen beletartozik a zenélés időigényes gyakorlata is.

A jól szervezett intézményi háttér a napok 24 órájának nemcsak hasznos, de élményekben gazdag kitöltését segíti – lehetővé téve, hogy mind többen részesüljenek az értékes muzsika gyönyörködtető (és egyben emberformáló ) varázshatalmából.