HOLLERUNG GÁBOR*
Kulcsot kell
adni a fiatalok kezébe**
Az iskolai énektanításról, a zeneoktatásról
és az élményadásról
„A keményvonalas avantgarde
komponisták kiharcolták maguknak azt az imagót, hogy az érthetetlen az érték;
bár nem sokan hallgatják őket, mégis ők a jövő, a művészetek krémje, a piramis
teteje, ezért ők nem szembesíthetők a közönség elvárásaival.”
A közoktatás, a zeneoktatás és a hangversenyélet diszfunkciói vezettek oda, hogy ma a társadalmi és gazdasági életben meghatározó szerepet betöltő fiatal- és középgeneráció életében egyáltalán nincs jelen a zene. Az iskolai énekórákról nyomasztó élményeket őriznek, nem látják, nem érzik ennek a területnek a jelentőségét. Ha nem akarjuk azt, hogy újabb és újabb generációk nőjenek fel ebben a szellemben, akkor ideje lenne végre mindezen változtatni, és az oktatást, a koncerteket "élményt-adóbbá" változtatni.
A napjainkra kialakult helyzet azoknak a feloldhatatlannak látszó ellentmondásoknak
az eredménye, amelyek a XX. és a XXI. század művészetét jellemezik, s a hazai
zeneéletben is megkerülhetetlenek. Attól a perctől kezdve, hogy a zenehallgatás
a XVIII. század óta fokozatosan „öncélúvá” vált, lényeges lett az is, hogy a
zene tetszik-e vagy sem a hallgatóságnak. Az az ember, aki jegyet vesz, elmegy
egy hangversenyre, annak a fogyasztás logikájából következően véleménye lesz a
muzsikáról, hogy kedvére való vagy sem. Ugyanilyen lényeges, hogy érti és
élvezi-e a kompozíciókat. A zene fejlődése, változása egy lassú és homogén
folyamat a korábbi évszázadokban, de a XIX. és a XX. századra mindez
felgyorsult, mert az új darabok mellett el kezdték játszani a régieket is.
Ezáltal az új darabok egyre inkább furcsábbak és idegenebbek lettek, míg
korábban, évszázadokon keresztül a mindenkori kortárs zene volt természetes. Ekkor
még mindenki a szülei generációjának tradícióit folytatja a komponálásban, csak
kicsit másképpen csinálja, mint ősei. A
Bach-gyerekek voltak az elsők, akik úgy érezték, muszáj a papa idejét múlt fúgáitól
megszabadulniuk… S lassan kialakult egy szakadás is: létrejött egy olyan
zeneszerzői réteg, amely a populárisabb, szélesebb rétegeket megcélzó muzsikáknak
szentelte munkásságát. Amíg Bach, Mozart vagy Beethoven drámai zeneművei
mellett tánczenéket – a kor könnyűzenéjének számító műveket – is írt, addig
Johann Strauss, a keringőkirály már nem is komponál szimfóniákat vagy hasonló
igényű műveket. Új műfajok is teremtődtek, például az operett. Ez a folyamat
egyre inkább műfajokat, zeneszerzőket választott el egymástól, és a közönség is
fokozatosan több táborra szakad. Szűkült az a réteg, amely az újat, a
kísérletezőt, a mást igényelte, és növekedett az, amely a tömegeset, az egyszerűt,
az ismétlődőt, a könnyen megjegyezhetőt, felismerhetőt kereste. Mindez a
huszadik századra szélsőségesen kettévált, leginkább azért, mert a kortárs zene
is nyíltan szakított a tradícióval. Berliozról legelvetemültebb pillanataiban
sem állíthatjuk, hogy nem a korábbi zeneszerzői hagyományok folytatója, azonban
a XX. századi komponisták mindegyike gyakorlatilag tagadni kényszerült mindazt,
amit Wagnerig bezárólag a zenetörténet felvonultatott – azaz mindazt, ami a
zenetörténet folyamatosságát jelentette.
Az új helyzetre nem készült fel a társadalom
Értelemszerűen
ez a publikumban is traumákat okozott. Ha ugyanis a szerencsétlen közönség ma beül
egy koncertre, akkor az agyát máshová kell kapcsolnia, ha Beethovent, ha Bartókot,
és pláne, ha Stockhausent vagy Kurtágot hallgat.
Ez olyan
helyzetet teremtett, amelyre nem készült fel a társadalom. A keményvonalas avantgarde
komponisták kiharcolták maguknak azt az imagót, hogy az érthetetlen az érték; bár
nem sokan hallgatják őket, mégis ők a jövő, a művészetek krémje, a piramis teteje,
ezért ők nem szembesíthetők a közönség elvárásaival. A másik oldalon közben
mindent azon a módon mértek, hogy eladható-e vagy sem. Természetesen önmagában
ez is elfogadhatatlan. (Arról nem is beszélve, hogy már nem csupán könnyű- és
komolyzenéről kell említést tenni, hanem mindkét műfajon belül vannak most már
egymás mellett élő korszakok, illetve temérdek stílusirányzat. Egy komolyzene-szerető
számára gyakran Brahmsnál vagy Wagnernél vége van a zenetörténetnek. A
könnyűzene egyik vagy másik ágának rajongótábora mély elkötelezettségében pedig
nem is menne el egy másik műfajú estre, holott ezeket a műfajokat a
meglehetősen hasonló egyszerűség jellemzi...)
Az énekhang a zeneoktatás legtermészetesebb
eszköze
Sajnos
jelentős diszfunkció jellemzi a zenéhez kapcsolódó oktatási formák valamennyi
szegmensét. Szerencsére volt egy
fantasztikus Kodályunk, aki talált egy utat, amelynek lényege, hogy az énekhang
a zeneoktatás legtermészetesebb eszköze. Erre egy zseniális teóriát épített, és
útmutatást adott számunkra. Kialakította módszertanát, ami avatott kezekben nagyon
sikeressé vált, s a rendszerváltásig a magyar zeneoktatás kisebb-nagyobb
hullámai ellenére is mintaértékű maradt, világszerte pedig rengeteg követője
akadt. Az énekoktatás egésze a zeneiskolák fontos háttérintézménye volt. Annak
a zeneiskolai képzésnek, amely a mai napig a zeneoktatás másik fontos pillére.
Emellett pedig az iskolarendszeren kívüli zenei nevelés fontos eszközeként létezett
a "hangversenyoktatás".
Ez a hármas –
a köznevelés, a zeneoktatás és az ifjúsági hangversenyek – az oktatásunk három
pillére, egyébként a rendszerváltás utáni Magyarországon is megmaradt, de mindhárom
láb elkezdett csökevényesedni, vagy ha úgy tetszik, a helyzet zavarosossá vált…
A
köznevelésben viszonylag világos a cél: ami nem más, minthogy megszerettessük a
zenét. Nem akarunk olyan tudást adni, ami a szakma mélységeibe vezet, de
szeretnénk elérni, hogy a társadalom egésze számára a zenei nyelv – legalábbis
alapfokon – egy használható kommunikációs forma legyen, és egy működő eszköze
lehessen az érzelmi nevelésnek, az egészséges mentális személyiségnek. Ahhoz,
hogy a gyerekek megszeressék a muzsikát, kiváló a Kodály-módszer. Magam is a
világ egyik legjobb metódusának tartom, mélységesen hiszek benne. De nem lehet
csak a készségeket fejleszteni. Ha ez élmény nélkül történik, akkor öncélúvá
válik és az így szerzett, mégoly virtuóz készség is gyűlölt tudássá válhat. Mégis,
összességében a köznevelésünk világos
céllal és eszközrendszerrel rendelkezik.
A szerepek, az eredményesség, a források
nincsenek tisztázva
A zeneiskola
célja mára már nem annyira tiszta. A zeneiskola még mindig a hivatásos képzés
előszobája, de kérdés, hogy azoknak, akik itt tanulnak, hány százaléka lesz
valóban szakember. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezt a lehetőséget nem kell
megadni, hiszen akkor nem lehetne eljutni pl. egy konzervatóriumba. Csak az a
kérdés, hogy annak a vélelmem szerint 85-90%-nak, akiből nem lesz muzsikus,
megadjuk-e a zene szeretetének élményét, örömét? Megtehetjük, hogy csak szakmai
kérdésekkel foglalkozzunk, és ne legyenek élmény-mechanizmusok? Nem kellene sokkal
erősebbnek lennie a kamarazene szerepének, nem kellene a zeneiskoláknak akár
hangszertanulókból álló kórusokkal, korosztály-specifikus zenekarokkal is
rendelkezniük, különösen azok számára, akikről feltételezhető, hogy nem lesznek
hivatásos zenészek? A muzsikával való elementáris találkozásnak ugyanis ez az
egyik legfontosabb eszköze. A gyerek sok éven keresztül skálázik, gyakorol, de
az nem biztos, hogy mindez segíti, hogy az instrumentum letételét követően
hangversenyre járó emberré váljon. Mert éppen az élmény azon pontjához nem jut
el, amitől a zene nélkülözhetetlen, elemi szükségletté válik az életében…
S nézzük a
harmadik pillért, az ismeretterjesztő hangversenyéletet. Sokan ezen nőttünk
fel. Itt is egyre több diszfunkcióról beszélhetünk, hiszen átemeltük a rendszerváltás
előtti szisztémát, majd még zavarosabbá tettük…
A
rendszerváltozás után a zenekarok lettek az ifjúsági hangversenyek legerősebb
letéteményesei. Eközben kvázi tetszhalott állapotban fennmaradt az Országos
Filharmónia, majd létrejött a Müpa, most a Zeneakadémia is bekapcsolódik a
koncertrendezők sorába, miközben a szerepek, az eredményesség, a források
nincsenek tisztázva. És azt sem ítéli meg senki már jó ideje, hogy mi a jó vagy
a rossz. Ez utóbbiakban
különösen nagy gondot látok.
Tragikus élményeket őriznek az iskolai
énekórákról
Szembe kell néznünk ugyanis azzal, hogy a rendszerváltás után, különösen az elmúlt másfél évtizedben, olyan fiatalabb generáció került a kormányrúd mellé, amely életében marginális szerepet játszik a zene, és azon belül is a klasszikus zene szinte szitokszóval ér fel. Halvány és tragikus élményeket őriznek a zeneoktatásról, az iskolai énekórákról.
Ha megnézzük
azt, hogy az általános iskolában hányan énekelnek, s ebből hányan énekelnek még
a középiskolában is, és különösen hányan járnak felnőttként kórusba, a számok egyre
elkeserítőbbek... Erről bizony számot kellene vetni.
Az énektanárképzés is tragikus. 1973-ban, amikor kezdő zeneakadémista voltam, többször összeütközésbe kerültem a tanáraimmal, és tanszékvezetőmmel, mert azt láttam, hogy a csoportomnak a fele nem hallott, nem írt, nem olvasott... Az ezzel kapcsolatos polémiák kapcsán, amit azt hiszem, máig sokan nem bocsátottak meg nekem, a tanszékvezetőm azt mondta, a magamfajták úgyis elmennek majd zenei rendezőnek, zenetörténésznek, karmesternek, de kellenek olyanok is, akik majd tanítanak... Mellesleg nálam megmaradt a tanári attitűd, s ha már nem lehettem tanár, számomra minden munkám és tevékenységem pedagógiai értéke a legfontosabb. De sokan azok közül, akik tanári diplomát szereztek, nem nagyon értettek a szakmájukhoz, s a személyiségük is kérdésessé tette, hogy képesek-e igazán élményt adó zeneórákat tartani. A tisztesség kedvéért le kell szögeznem, hogy az akkori Zeneakadémia a zeneoktatás nem külsőségeiben csillogó palotája volt a maihoz képest – és ezt nem a múlt megszépítő ereje mondatja velem, hanem mindenkori napi tapasztalataim. És persze az iskolai énektanárok nagyobb részét képző tanárképző, és különösen tanítóképző intézmények esetében sem jobb a helyzet. Nagy kérdés tehát, hogy milyen munícióval engedtük, s engedjük el az éneket és zenét tanító pedagógusokat a pályára.
Az oktatás presztízse,
lobbi ereje rohamosan romlik
Nagyon nem csodálkozhatunk azon, hogy az oktatás
színvonala, a lobbiereje, a presztízse rohamosan romlik. Nem tudtuk megtartani
a bástyáinkat, a zenei tagozatos osztályok egy jelentős részét, mert nem voltak
elég jók. Nem hozták azt a pluszt, amit vártak tőlük. Ráadásul az általános
hangulat azokat az intézményeket is ellehetetlenítette, amelyek egyébként
kiválóak voltak. A dolgokra való befolyásunk erejét jól mutatta, hogy a
számunkra valóban sok szempontból vitatható Nemzeti Alaptanterv létrejöttekor
én többnyire a szakma akkori meghatározó szereplőinek sopánkodására emlékszem
csak.
Az persze ebben helyzetben is a mi felelősségünk,
hogy a Kodály-módszert hogyan hasznosítjuk, a tananyag kikezdhetetlennek
tartott törzsanyagával mit kezdünk, pont
ez kell-e ma is, vagy esetleg valami más is.
Én mániákusan hiszek valamiben. Nevezetesen a
sokfelé ágazott zenei stílusok egyetemességében. Rossini Petite messe
solennelle című művén keresztül például kitűnően meg lehet mutatni a jazzt, az
off-beatet, az egész populáris zenei logika alappilléreit. A Cum sanctis fúga a
mai fogalmaink szerint lényegében egy hard rock kompozíció. Így fel tudjuk mutatni,
hogy a populáris zene mennyire szervesen része az egyetemes zenének.
Csökkenthetnénk
azt a képzelt különbséget, ami sokak szemében a populáris és a komolyzene
között van.
A fiatalok így pl. Rossinihez is könnyebben
találhatnak kapaszkodót, vagy egy heavy metal-rajongó pedig akár otthon is érezhetné
magát Beethoven VII. szimfóniájának záró tételében. Másfelől a dallamos, harmonikus,
dallamos zene rajongói számára is felmutatható, hogy minden zenében akad kísérlet,
disszonancia, egyediség, szokatlanság. Ha ezt megmutatjuk, akkor a
hallgatóságnak kulcsot adunk ahhoz, hogyha valami ismeretlent hall, akkor ne
csukja be a fülét. Az oktatásunkból most mindez hiányzik… Pedig csakis a zene
egyetemességéből lehet kiindulni. A tanárok egy része képes azt hinni, hogy azért
nem szeretik a fiatalok a komolyzenét, mert mocsokkal szórják tele a fülüket. De
ez csak részben igaz. Egy biztos: hogy nem szabad a klasszikus és populáris
zene közötti szakadékot mélyíteni. Egészen biztos, hogy orientálhatnánk a
fiatalokat a populáris műfajok és szerzők közötti minőségi különbségek
felismerésében. Megértethetnénk, hogy mi a különbség egy Strauss-walzer és pl.
egy Chopin-keringő között, felmutathatnánk a táncosság jelenlétét és funkcióját
a zenetörténet különböző korszakaiban, stb.
Mi a természetes
és mi a természetellenes
Lényeges kérdés, hogy a mai fiatalok miért nem
képesek az általánost és az egyedit megkülönböztetni egymástól. Talán azért is,
mert zeneoktatásunk szinte egyetlen szegmense sem képes az abban résztvevők
korához és képzési céljához igazítottan a zenei nyelv alapvető, általános
mechanizmusait készségszinten megtanítani. Még zeneakadémiáról kikerült
muzsikusok is gyakran tanácstalanok a súlyos és súlytalan, a feszültség és
oldás, a harmónia és dallam közötti prioritás kérdéseiben. Általában
tanácstalanok vagyunk az elvárások fogalmát illetően, azaz, hogy a tradíció, a
kollektív tudat és az adott stílus milyen automatikus, reflex-szerű
összefüggésként él bennünk, mikor érzünk valamit szabályosnak, szabálytalannak,
mikor teljesülnek várakozásaink, mikor érnek meglepetések minket, holott a zene
élményszerű játéka és befogadási élménye is döntő mértékben ettől függ. Így
tudjuk igazán élvezni, amikor Mozart rosszalkodik, így érthetjük meg, hogy
Beethoven hogyan feszít szét minden korábbi keretet és lép át minden addigi
tradíción, és így érthető meg muzsikus és hallgató számára egyaránt, hogy miért
volt törvényszerű a XX. századi zenei nyelvek ilyen sokfajta megújulása a
wagneri életmű után. Tehát a zeneoktatásban hihetetlenül fontos a szokások,
elvárások, azonosságok-különbségek megfogalmazása. Ha nem adunk semmilyen
kulcsot mindezekhez, úgy érezhetjük magunkat, mintha egy olyan városban
tennének le minket, ahol nem tudjuk elolvasni az utcatáblákat, nincsenek
párhuzamos utak, és fogalmunk sincs, hogy merre kellene menni. Ha semmit sem
ismerünk, akkor rosszul érezzük magunkat és elutasítjuk az egészet. Bernstein
azért volt zseniális, mert ezekről beszélt közérthető, triviális formában, s
legjobb tudásom szerint erre törekszem én is. Meg kell ismertetni a hallgatósággal,
hogy mi a várakozás, mik a beteljesülés eszközei, és, hogy milyen út vezet az élményhez.
A zene akkor válhat fontossá minden korosztály számára, ha ez az élmény-impulzus
megteremtődik. Sokan azt gondolják, hogy ezek a kérdések túl bonyolultak a
köznevelésben, az alapfokú zenei képzésben, pedig minél fiatalabb gyerekekről
beszélünk, annál inkább elképesztő a gyerekek felfogó képessége. Olyan dolgokat
vesznek észre a zenében, pontosan a zenei nyelv alapvető mechanizmusaival
kapcsolatban, amelyek fölött néha még mi, muzsikusok is átsiklunk. Az
azonosság-különbség, föl-le, magas-mély, súlyos-súlytalan, erőteljes-lágy
ellentétekkel oly magabiztossággal és oly elementáris természetességgel tudnak
bánni, amiben gyakran mi, felnőttek nem tudjuk követni őket az erősen
fogalmiasodott gondolkodásunkkal és az elementaritást többnyire kizáró
gátoltságainkkal.
Az iskolarendszer
hihetetlenül merevvé vált
Sajnos egyre csökken azoknak az embereknek a száma,
akik iskolákat teremtettek (mint pl. Sapszon Ferenc, Szebellédi Valéria, Gráf
Zsuzsa, Durányik László és még jó páran), s képesek voltak arra, hogy folyamatosan
impulzusokat adjanak a diákjaiknak az élményekhez vezető úton. Szabó Dénes
szisztematikus és kompromisszummentes munkája talán a legkiválóbb példa. Tudás,
ösztön, élmény és szeretet egyszerre van jelen mindabban, amit csinál, és ma is
a zene iránt egy életre elkötelezett embereket enged ki a szárnyai alól. Ez –
többek között – egy igazi módszertani teljesítmény is, az ő kezei alatt a
Kodály-módszer csodát tesz. Dénes gyerekei, a nyíregyházi Cantemus Kóruscsalád
tagjai organikusan énekelnek minden stílusban. És hadd említsem itt halkan,
hogy a Dohnányi Zenekar is – többek között – attól sikeres, hogy minden
műfajban jó, mindegyikben értéket tud felmutatni.
Ha számba
vettük a jelenkori oktatásunk problémáit és hiányosságait, akkor logikus, hogy
felértékelődik az iskolán kívüli ismeretterjesztés szerepe, és hatékonyságának
kérdései. Kevéssé vitatható, hogy egy teljes értékű szimfonikus zenekar a
lehető legerősebb fegyvertárral rendelkezik a zene élményszerű
megismertetésére, hiszen eszközrendszerében a legkevésbé gátolt bármilyen
műsor, bármilyen repertoár megszólaltatására. Sajnos azonban a köznevelés az
utóbbi években tovább bürokratizálódik, s egyre távolodik az élettől és a
tényleges aktuális követelményektől. A Dohnányi Zenekar vezetőjeként megkérdeztem
a kerület összes iskoláját, hogyan tudnánk számukra vonzó, valamennyi
korosztályt megszólító programokat kínálni. Végül ezer indokot hallgathattam
meg, miért nem lehetséges és miért szabályellenes a gyerekeket hangversenyre
hozni… Szerencsére van ellenpélda is. Győrben a Győri Filharmonikus Zenekar évente
többször, tizenkét alkalommal meg tudja tölteni a Richter Termet, illetve
iskolaközpontok auláit, több ezer gyerek hallgatja meg a koncerteket. Biztos,
hogy nem önként jönnek, de az is, hogy nem távoznak rossz élményekkel. Rajtunk múlik,
hogy mit és hogyan csinálunk. A Müpa pl. jól felismerte, hogy a meglévő legjobb
ismeretterjesztő programok bázisán kell közönségnevelő koncerteket szervezni. A
dolog még sikeresebb lenne, ha a teljes PR-erejét is ennek is szolgálatába tudná
állítani. Persze, el kell mondjam azt is, sajnos szem- és fültanúja vagyok siralmas
ifjúsági koncerteknek is.
Nem lehet kompromisszumos hátterű kis
együttesekkel, rosszul összeválogatott programmal fiatalokat megragadni.
Mélységesen
hiszek abban és igyekszem kényszeríteni magunkat, hogy mindig tegyünk valami
rafináltságot, érdekfeszítőt az ifjúsági programjainkba, hogy fenntartsuk a
gyerekek érdeklődését. Mutatunk klasszikust és kortársat, népzenét és
világzenét, filmzenét és populáris zenét. Mindenképpen választ kell adni
magunknak, hogy hogyan és milyen mértékben lehet ezt a repertoárt bővíteni. Az
ismeretterjesztési funkciót olyanná kell változtatni, hogy az iskola nyitott
legyen rá. Az persze szabályozási kérdés – Kodállyal szólva a tanügyi nénik,
bácsik dolga –, hogy az iskola érdekelt és képes legyen arra, hogy az
iskolákban jelen lehessenek a hivatásos zenész társadalom által képviselt
értékek. Nem tettem le arról, hogy Budafokon is egyszer elérjem, hogy az
iskolák felismerjék annak jelentőségét, hogy a gyerekek ott legyenek a
koncerteken, vagy mi ott lehessünk az iskolában.
Nem véletlen, hogy a kórus a kulcs