Czigány György

Napsugarak zúgása

Füst Milán Rácz Aladárról beszél

Molnár Edit (MTI): Füst Milán (1960) (www.fotomuveszet.net)

„Azst ugyan le nem tudod írni, amit én játcsom…” – mondta Rácz Aladár a genfi Maxim-bárban, ahol Stravinsky elbűvölve hallgatta az ő rögtönzéseit, igyekezvén hamarjában ingujja szélére feljegyezni a dallamokat, ritmusokat, bonyolult trillákat. Monoklit viselt, piros nyakkendőt, zöld mellényt, és igen szűk ruhában feszengett… Azután cimbalom-órákat vett Rácz Aladártól, cimbalmot vásárolt s megszületett a Rig-Time, meg a Renard, a Róka című darab és amit Aladárnak írt: a Valse és Polka. Megkezdődött Svájcban, Franciaországban a jászság cigány-cimbalmosának diadal útja: Bach, Lully, Couperin, Rameau, Scarlatti műveivel. Rácz Aladár a huszadik század Liszt Ference, mondogatták róla. Élete utolsó két évtizedében a város szélén lakott, túl a Farkasréti temetőn. Zeneakadémistaként jártam nála, muzsikált nekünk, felesége, Yvonne Barblan kísérte zongorán… Halála után, róla készítendő rádióműsorunkhoz akartam költő barátját is megszólaltatni: Füst Milánt. Aki akkor már Budán, a Hankóczy Jenő utcai villában lakott, talán épp túl egy lakásfelújításon, aminek örülhetett, mert mindenáron meg akarta mutatni a fürdőszobáját… Tüneményes volt roskatag öregségében is, nem sokkal halála előtt.

Rácz Aladár és Yvonne Barblan (Forrás: www.romnet.hu)

Már legenda volt Shakespeare tanulmányai, a középkori zsoltárok hangján megszólaló, remek szabadversei, drámái, regényei sugárzásában. A Lear király fordítását ajánlotta fel (kötelező penzum jegyében) Rákosi elvtárs 60. születésnapjára… Kosztolányi, Karinthy Frigyes egykori barátja sokáig egy Dohány utcai trafikhoz kapcsolt kicsi lakásban szorongott édesanyjával, mint elszegényedett, zsidó kispolgári család gyermeke, akinek a bohém apa délszláv királyi sarj nevét szánta: így lett Milán. Tanulmányt írt Berzsenyi versei elé, vonzotta őt e költő méltósága, nemes elvontsága. A klasszikus formában feszülő indulatok szépsége. Akkoriban jelölték Nobel-díjra, amikor én Budán felkereshettem őt. Erről nem esett szó, csak a zenéről: Rácz Aladárról. Éneklő, vontatott volt az intonációja, céduláról olvasta kéziratát. Az utolsó mondatban elcsuklott a hangja.

„Miért telik meg könnyel a szemem, valahányszor rágondolok? Talán azért is, mert nemcsak, hogy meghalt, hanem még el is égették. Így semmi, de semmi nem maradt belőle, abból a csodálatos emberből, aki a legszebben élt, szebben mint bárki más, akit ismernem adatott, s ezenfelül nem hogy nagy művész lett volna, dehogy is, minél jobban távolodik tőlem az alakja, minél áttetszőbb, megfoghatatlanabb lesz művészete képzeletemben, annál inkább hiszem, hogy a zene lelke ő volt. Hogy soha többé és sehol ilyen egyszerűségben, az egyszerűségnek ilyen tündöklésében nem lehet részem. Milyen pedagógus is volt? Nem sokat magyarázott, helyette inkább bemutatta, hogy a szóban forgó zenedarabot például Landowska, vagy más művészek hogyan szokták játszani, és íme, rendesen kiderült, hogy bármennyire tetszett nekem azelőtt a mások játéka, az ő felfogásában a mű mégiscsak új életre kelt. Ebben a házban különben is – Buda távoli, legszebb tájékának kellős közepén –, itt alig volt másról szó, mint művészetről, vagy hogy ezt, vagy azt a művet hogyan kell eljátszani. A mester maga már alig-alig ment be a városba, már nagy zenéket sem hallgatott, annak a jelentéktelennek látszó kis hangszernek élt egész szívével és minden tehetségével, amelyet a régi, feltűnést kereső hangos cimbalomból ő maga mesterkedett, épített ki magának. Mikor utoljára mentem ki hozzá, kint ült éppen az úton jó feleségével – aki egyébként zongorán nagyszerű kísérője is volt – és így kiáltott felém: várj egy kicsit, itt jönnek a szamaraim! És csakugyan a szomszéd jött arra, a szamaras kocsijával. És tudta is kötelességét, leszállott kocsijáról és hagyta, hogy Aladár szokása szerint dédelgesse szamarait. Ő pedig nem is zavartatta magát, ölelgette, csókolgatta a derék füleseket, persze cukrot is adott nekik, mi pedig ott álltunk az országúton és néztük őt. Mivel hogy nálam, öreg koromban az könnyen megy, az én szemeim pedig megteltek könnyel. De meg is lehetett rá minden okom, mintha éreztem volna, hogy utoljára látom Rácz Aladárt.”

FÉL ÓRA UNGÁR IMRE OTTHONÁBAN

Igaza van Ungár Imre vak zongoraművész tanítványának, Németh Tamásnak: „Akinek egyszer módjában volt Ungár Imrével csak egy fél órát beszélgetni, az utána jobb ember lett.” Két évvel halála előtt, 1970-ben kerestük fel a világhírű zongoraművészt a Szemlőhegy úton, a régies, kertes házban, mely már akkor is azért a Margit-híd felől föláramló forgalom kis szigete volt. Ungár Imre muzsikus, tanár fia édesapja halálakor verset írt, ebben a magán-rekviemben írja: „szíve mindnyájunknál távolabbra látott…” Fiát is, mint annyi tanítványát (köztük Baranyay Lászlót, Durkó Zsoltot) a zene által tette örökre boldoggá.

Ungár Imre

Hollandiából 1943-ban tért haza, a nyilasok elől Jármer Lajos zenetanár rejtegette. 1949-től haláláig a Zeneművészeti Egyetem tanára volt. Becses emlékem, hogy valahol a XII. kerületben, az ötvenes években, egy nőnapi rendezvényen találkozhattam vele. A meghívottak közt ott volt Devecseri Gábor is, akit akkor még nem ismertem. Talán tiszti egyenruhát viselt épp. És ott volt Ungár Imre, akit meghívtak, hogy Chopin darabokat adjon elő a műsorban. Nem tudom, hogyan lehetséges, még csak a Konzervatórium növendéke voltam, de én is szerepelhettem a műsorban. Sugár Rezső Barokk szonatináját játszottam. A „szonatina” elnevezés senkit meg ne tévesszen: igen virtuóz, nehéz darab ez, harmadik tétele bonyolult, modern fúga! Ungár Imre is meghallgatta előadásomat, s kezet fogott velem: kitűnő előadás volt, gratulálok, - mondta. A sivár, kerületi rendezvény piros zászlai, terítői közt felszabadult és boldog lehettem Ungár Imre néhány szavának hatására. És persze, az általa játszott Chopin darabok miatt. Mind, akik hallgatói voltunk, köszönetet szerettünk volna neki mondani. A televíziós adás vetítése után talán ezért jelent meg, Ady versét idézve a recenzió, ezzel a címmel: Napsugarak zúgása…

Tudjuk, zongoraművészi, tanári életútja igen változatos, gazdag pálya. Életében volt olyan évtized, amikor világjáró művészként hihetetlen mennyiségben adott szólóesteket (heti két koncertje volt), bejárva Európa különböző országait, Görögországtól, Törökországtól kezdve Palesztináig. Egyiptomig. Évekig élt Hollandiában. És mindig vissza-visszatért Lengyelországba, Varsóba, ahol 1932-ben életre szóló sikerét aratta a II. nemzetközi Chopin versenyen.

Lámpák bekapcsolva, hangosztály kész, a kamera forog… Fél óránk van a felvételre. Elhangzik a bevezetőm, első kérdésem. Ungár Imre, alig látható, de annál inkább érezhető „mozarti mosollyal” kezd beszélni.

– Mint négy-ötéves gyerek – mivel hogy nem láttam – rengeteget unatkoztam és sokat lógtam a mamám szoknyáján… Emlékszem, nyafogtam, bőgtem: mama, mit csináljak? Hatéves voltam, amikor zongora került a házba, tulajdonképpen a nővérem sírta ki magának. Attól kezdve semmi baj nem volt velem: én reggeltől estig ott ültem a hangszer előtt. Ez lett legkedvesebb játékszerem. Az, hogy nincsen az ember számára szín, látvány, hogy a természetnek rendkívül jelentős része gyakorlatilag hozzáférhetetlen számomra – ez hiány, ezt hiába is tagadnám! Óriási hiány! Hogy ezt a hiányt fokozottabb átéléssel, a zenében való teljes elmélyedéssel próbálja az ember a maga számára pótolni, és hogy ez bizonyos értelemben erősebb kapcsolatot jelent a zenével? – Talán igen. Ami nem azt jelenti, hogy a vak ember jobb zenész (mert lehet olyan vak ember, aki egyáltalán nem zenész), de hogy ha egy zenész vak is, akkor a zene számára többet kell, hogy jelentsen, mint más muzsikus számára, ez kétségtelen. Ugyanakkor a vizualitás hiánya, a szabad mozgás, a lendület természetes szabadsága és seregnyi csak szemmel finoman kimérhető dolog hiánya mégis akadályt jelent, ez nem vitás. Nem mintha a billentyűkre nézni kéne! De a szemnek adva van az a képessége, hogy aránylag nagy területet aránylag alaposan, részletesen lát. Ezt nélkülözve a kéz nyilván bizonytalanabb, maga a mozdulat sem olyan szabad. Hisz a vak embernek mindennapi mozdulatai sem szabadok, nem beszélve arról, hogy például én gyermekkoromban még nem sportolhattam úgy, mint ma már a vak gyerekek. Emiatt sem elég szabadok az én mozdulataim. Mert még túl keveset szaladgáltam, keveset tornáztam, bukfenceztem, ami hiba volt. A mai vak gyerekek már ügyesebbek.

Persze ami a dologban döntő, az sokkal egyszerűbb: az ember, ember, akár vak, akár lát.

Amikor némileg egyszerűsítve a problémát, azt kérdezik tőlem, melyik zeneszerzőket szeretem, akkor én azért megfelelek és azt mondom: Bachot, Beethovent, Chopint, Bartókot. Nem mintha Mozartot, vagy Schubertet nem szeretném és nem szeretném a többi nagy mester zenéjét. De mindenekelőtt szeretek Bachot játszani, bár kétségtelen, hogy súlyos probléma ma is a Bach-játék. Az utóbbi időben túlságosan is divatba jött, hogy Bachot nem zongorán játsszuk, hanem inkább régi hangszereken. Mégis meggyőződésem, hogy Bachot zongorán is kell játszani, még ha a korhű régi hangszerek csábításának néha szívesen és jogosan enged is az ember.

Érdekes jelenség az is, hogy Bachot gyakran jazzesítik, vagyis a szórakoztató zene is igényt tart Bachra. Nagy elismeréssel hallgatom a virtuóz feldolgozásokat, elismerem, hogy ez szakmailag nagyon szép teljesítmény. Mégis, meg vagyok győződve, hogy a jazzesített Bachban éppen az alapvető, éppen a Bach által közvetített lényeg, e zene alapvető életérzése hamisíttatik meg.

Az a mondanivaló, az a belső tartalom, amit Bach közvetít, az valami nagyon fontos és nagyon aktuális. Aktualitása éppen abban van, hogy a legtágabb perspektíva, az egyetemesség, az emberiség és ha kell még ezen túl, az örökkévalóság szempontjából nézi és éli az életet.

***

Czigány György (Budapest, 1931. augusztus 12.) Erkel Ferenc-díjas, Liszt Ferenc-díjas és József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, szerkesztő, zenei rendező, műsorvezető, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze.