Gondolatok az iskolai és kórushangképzés „időszerű” kérdéseiről

DR. ERDŐS ÁKOS*

Gondolatok az iskolai és kórushangképzés „időszerű” kérdéseiről

1982-ben, friss diplomás karvezetőként, kilépve a Zeneakadémia kapuján alig vártam, hogy kórust alapíthassak. Az addig szerzett tapasztalatok alapján körvonalazódott előttem, hogyan képzelem ezt megvalósítani, de ezek között a gondolatok között alig fordult elő a hangképzés kérdése. Az eltelt több mint 30 évben sok különböző élmény ért: gimnáziumi énektanárként, kórusvezetőként, magánének növendékként, majd tanárként, hangversenyénekesként, szaktanácsadóként, vezénylés- és szakmódszertan-tanárként igen sok irányból találkoztam a hangképzés problematikájával. Az iskolai keretek között és kórusban történő éneklés, énekeltetés területén nagyon sok és sokféle tapasztalatra sikerült szert tennem. Az eltelt évtizedek során már a kezdet kezdetén kialakult és a mai napig egyre inkább erősödött az a meggyőződésem, hogy a hangképzés az egyik, ha nem a legfontosabb terület az énekhanggal foglalkozók, énekeltetők, számára. Számos esetben tartottam tanfolyamokat, továbbképzéseket a témában országszerte. Az ELTE BTK Zenei Tanszékén bevezetésre került a kórusvezénylés-módszertan nevű tantárgy, melynek keretében hosszú éveken keresztül terítéken volt az iskolai hangképzés elmélete és gyakorlata. Jelenleg a szakmódszertan tantárgy keretében fél éven keresztül foglalkozunk ezzel a témakörrel.

Tapasztalatom szerint az iskolai és kórushangképzés kérdései a mai napig megoldatlanok. A címben szereplő „időszerű” kifejezés idézőjelei arra utalnak, hogy sajnos sok esetben ugyanolyan a mai helyzet, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Mik ezek a mindenkori súlyos problémák?

Nem mondhatjuk, hogy nincs bizonyos fejlődés. Míg 30 éve az jelentette a fő gondot, hogy sok kórus munkájából teljesen hiányzott a hangképzés, a beéneklés, ez mára már általánossá vált, a karvezetők belátják, hogy szükség van rá. Ma a fő gondot a dolog mikéntje jelenti. A majdani énektanárok, karvezetők ez irányú képzést tulajdonképpen nem kapnak. A beéneklő gyakorlatok szájról szájra terjednek, apáról fiúra szállnak, olykor messziről jött ember (külföldi szakember, vagy idegenben tanult kolléga) ötletei színezik a hazai palettát. A beénekléseket a kollégák főként az itt-ott hallomásból hallott gyakorlatokból, esetlegesen állítják össze. Nagyon kevés azoknak a kórusoknak a száma, amelyeknek az énekén hallatszik, hogy rendszeres, tudatos és főként helyes, vagy legalább is az énekesek hangjára nézve nem káros hangképzés, beéneklés folyik.

Elengedhetetlenül fontos lenne ezen a területen is feltenni a kérdéseket: mit, miért, hogyan? Amíg a karvezető nem tud a beéneklő gyakorlatok elvégeztetése kapcsán ezekre a kérdésekre világos választ adni saját magának és énekeseinek, addig a beéneklés nem lehet hatékony, sőt súlyos veszélyeket rejt az éneklők számára. Többször találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy kórus külön hangképzőt alkalmaz. Az illető esetleg felkészült énekművész, vagy magánének tanár, de a csoportos hangképzés, a kóruséneklés területén nem sok tapasztalattal rendelkezik. Így az amatőr énekesek számára sokszor érthetetlen módon közelít a témához. A karnagy szempontjából ez a jelenség felveti azt a kérdést is, hogy milyen művész, aki nem tud saját maga szép hangot kicsiholni a hangszeréből, csak játszani akar rajta?

Nagyon fontos lenne pedig kiskortól, már az iskolában helyes hangadásra neveli a gyerekeket. Ekkor még nyitottak, fogékonyak, könnyen alakítható a hangjuk, könnyedén, szinte észrevétlenül, játékosan, az utánzás ősi eszközét kihasználva lehetne helyes beidegződésekre nevelni őket. Később, vagy felnőtt korban, a felvett hibák már egyre nehezebben, vagy egyáltalán nem javíthatók.

Alapvető gondot jelent, az énektanár és karvezető képzés ebbéli hiányossága. Énektanításunk ének centrikus, a tanár, a karvezető hangokkal dolgozik, mégis sok esetben hiányzik az alapos, elméleti tudás, pedig csak gyakorlati tapasztalatok alapján nem lehet hatékony a hangképzés. Léteznek magánének órák, de az ezeken folyó munka bár esetleg szépíti az adott növendék hangját és bizonyos ismeretanyag és énekkészség elsajátításához vezet, mégsem készít fel a majdani ének tanári és karvezetői munkára. Tanácstalanok a hallgatók abban a kérdésben, hogyan tudnák a későbbiekben alkalmazni a magánének órákon szerzett esetleges jó tapasztalatokat az iskolai gyakorlatban. Teljesen hiányzik a képzésből a különböző korosztályokhoz alkalmazható csoportos hangképzési módszertan. Értetlenül állnak a gyerekek az iskolában, amikor olyanokat hallanak a tanárjelölttől, hogy „támasszatok, vagy helyezzétek pozícióba a hangot” (és így tovább). A gyerek kellő ismeretek hiányában azt se tudja, mit kéne csinálnia, sokszor a tanár is csak elszajkózza a magánének órán hallott instrukciókat, de nem tudja megítélni, hogy saját maga jól csinálja-e, főként, hogy a gyerek mit tesz egy adott utasítás hatására. Az óraszámok nagyon szűkösek, a próbaidő véges. Olyan rövid, világos, az adott korosztály számára könnyen érthető instrukciókra lenne szükség, amelyeket a gyerekek meg tudnak valósítani, és amelyek hosszabb „tudományos” fejtegetések nélkül, nagy létszám mellett is célra vezetnének. Például: ülj egyenesen, húzd ki magad, tedd le a lábad, mélyre vedd a levegőt, tedd csípőre a kezed és érezd, hogy a tüdő alsó része is megtelik, áramoltasd kifelé a levegőt, lazán, könnyedén énekelj, puhán indítsd a hangot, ne erőlködj, ejtsd az állad, nyisd a szád. Természetesen ez csak néhány példa arra, milyen módon lehetne a legalapvetőbb dolgokra rászoktatni a gyerekeket. Nagy létszám és rövid idő mellett, véleményem szerint ez vezethetne célra. Fontos lenne, hogy a tanár a rövid, egyszerű, érthető, a gyerekek számára könnyen megvalósítható instrukciókat adjon, majd a hallottak alapján időről időre tudatosan tudjon javítani, továbbfejleszteni.

Mindennek eléréséhez alapos elméleti tudásra lenne szükség. Az énekeltetőnek tisztában kéne lenniük a témát érintő anatómiai, fizikai, fiziológiai, fonetikai kérdésekkel. Ezeknek az ismereteknek a hiányában – mint ahogy az a legtöbb esetben tapasztalható – a karvezető csak sötétben tapogatózhat, hallomásból szerzett tapasztalatokra, vagy saját ösztöneire hagyatkozhat. Ebből adódik, hogy a kórusok hangzása sok esetben kívánnivalókat hagy maga után, az énekórákról pedig a nagyon ritka kivételektől eltekintve teljesen hiányzik a hangképzés, a beéneklés. Az énekórák esetében bizonyos mértékben helyettesítheti a beéneklést az óra kezdetekor népdalok, műdalok éneklése, de ezek kiválasztásánál fontos ügyelni azok hangterjedelmére, regiszterére, hogy ne állítsanak hangi nehézséget a tanulók elé és valóban bemelegítő jelleggel bírjanak.

Különösen nehéz a helyzet a médiából áradó legkülönbözőbb stílusban éneklő, előadók, a tehetségkutató adásokban megjelenő önjelölt éneklők megítélésében. Sokszor elhangzik: „szép hangja van” „jól énekel”, vagy „jó hangja van”, „szépen énekel” és még sok méltató megjegyzéssel találkozhatunk. Az operában majd megszakad a tenorista, a magasban egy szó se érthető a szoprántól, néha egy rock énekes minden szava kristálytisztán érthető, de egy ép hangmagasságot sem énekel, az operett bonviván csodálatosan lágy hangszínnel szólal meg, de végtelenül mesterkélten ejti a szavakat, és így tovább. Nagyon nehéz eligazodni és a gyerek helyes ítélőképességét megfelelő irányba terelni. A szép hang (hangszín) veleszületett adottság, a jó éneklés hosszú tanulási folyamat eredménye.

Nos, akkor mi a szép és mi a jó? Adódik a válasz: szép és jó az, ami természetes. De azonnal tisztáznunk kell, hogy mit értünk ez alatt. Semmiképpen nem a képzetlen, „natúr” éneklést, nem beszélve a néptánc-mozgalomban hallható nyers, feszített, préselt népdaléneklési módról vagy a népi énekstílus címén olykor hallható szélsőségekről, amikor tizenéves gyerekeket hallunk idős paraszt nénik hangütését utánzó hangon megszólalni. Természetesnek azt a hangadást kell tekintenünk, ami a hangadószervek természetes működéséből fakad. Ez nagyon ritkán hallható. Születésünk után folyamatosan torzul hangadásunk, számos hanghibát veszünk fel, mire szervezett keretek között énekeltetni kezdenek bennünket. A hangképzés elsődleges feladata a hibák kiküszöbölése, az ezekről való leszoktatás lenne, a mínuszból a nulla szintre való eljutás, a természetes, szabad hangadás beidegzése, csak ez után kezdődhetne a hang jó irányba történő fejlesztése. Először ki kell munkálni a hangszert, utána következhet az állandó karbantartás és a tudás fejlesztése. Ezen a ponton lép be a tudatosság fontossága elsősorban az énekeltető részéről, de a korosztálynak megfelelő mértékben az éneklő részéről is. Ne felejtsük el, hogy a mai gyerek sokkal nehezebb helyzetben van, mint évszázadokkal ezelőtt élt társa. A középkorban a gregorián kultúrán nőttek fel az éneklők, az angol katedrálisokban „gyerek- és hangbarát” muzsika szólalt meg, szemben azzal, amit ma elvárnak egy gyerektől. Olykor oratóriumot (pl. Orff: Carmina Burana – gimnazisták előadásában…) vagy leküzdhetetlen nehézségű modern darabokat kell megszólaltatniuk a gyerekeknek, melyek betanulása sokszor lélekölő, fárasztó, terhes munka számukra és sok esetben veszélyezteti hangjuk épségét. Ezekre a feladatokra a mai átlag énekesek messze nincsenek felkészülve, feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy adott korú és tudású énekeseink mit bírnak megerőltetés nélkül megvalósítani. Minden szempontból fontos tehát a fokozatosság elvének betartása az énekléssel kapcsolatos valamennyi területen. E mellett lényeges a gyakorlás mikéntje, akár a hangképzésről, akár a dalok, kórusművek betanításáról beszélünk. Feltétlenül részenként, részproblémánként haladjunk, értve ez alatt a hangképzés egyes elemeit (légzés, hangindítás, artikuláció, hangzó formálás…), vagy a darabok egyes részeit, egyes problémaköreit (dallami, ritmikai nehézségek, intonáció, pregnáns szövegejtés…) Tudatos instrukciókkal éljünk és fokozatosan haladjunk a nehézségek és az egész felé. A jó irányú gyakorlás, fejlődéshez vezet, de ugyanannyi időbefektetéssel, ha rossz az irány, stagnálás vagy romlás figyelhető meg.

Külön érdemes foglalkoznunk azzal, mik azok a területek, amelyek leginkább veszélyeztetik a növendékek hangját, milyen súlyos hibákat követhet el az énekeltető. Komoly felelőssége van a mindennapi munkában annak, aki gyerekekkel, fiatalokkal dolgozik. Mindenekelőtt vigyáznia kell a rá bízott gyerek hangjára, miközben fejleszt, nem szabad túlerőltetni a hangot. Mindig veszélyes a hangerő forszírozása, valamint a hangterjedelem kortól függő határainak túllépése. E tekintetben ne féljünk az általunk használt tankönyvek esetleges felülbírálásától, a tananyag azon dalait, amelyek a lejegyzett magasságban túlzott nehézséget jelentenek, bátran transzponáljuk. Veszélyes terület a kórusok szólambeosztásának kialakítása. Mindenképpen fontos, hogy a gyereket meghallgassuk, mikor a kezünk alá kerül, bármit is mond (ha egyáltalán tisztában van vele) hangfaját illetően. Lehet, hogy korábban nem megfelelő szólamban énekeltették, vagy változhat a hangja az évek során. Szükséges a szólambeosztást is időről időre újra felülvizsgálni, mindig abba a szólamba tanácsos osztani a gyereket, amelyben huzamos ideig könnyedén, megerőltetés nélkül tud énekelni (ez a kérdés felnőtt énekeseknél kevésbé égető probléma). Talán az egyik legsúlyosabb veszélyt a karvezetők saját ambíciói jelentik a hanggal szemben. A darabok kiválasztásakor nagyon nehéz megállnunk, hogy vágyaink ne győzzenek, lehetőségeink rovására. Tilos a kórus képességeit meghaladó nehézségű darabokat énekeltetni. Ha túlzó a választásunk e tekintetben, nagy veszélynek tesszük ki énekeseink hangját. Még Kodály és Bartók egyneműkarai esetében is veszélyek leselkednek ránk. Meglepő, hogy Bartók a hangfekvés tekintetében sokkal mértéktartóbb: a 27 egyneműkarban mindössze egyszer, átmenő hangként érinti a fisz” hangot és az alt számára sem ír le kis g-nél mélyebb hangot. Kodálynál a helyzet sokkal veszélyesebb: mind a szólamszám, mind a magasság, mind a mélység tekintetében jóval nagyobb szélsőségekkel találkozhatunk, nem beszélve arról, hogy a gyermek- és nőikarokban a címadáson kívül semmilyen útmutatást nem kapunk arra vonatkozóan, hogy mely darabok énekeltethetők gyerekkarral, ifjúsági leánykarral, kamarakórussal, vagy nőikarral. Leszámítva az egyértelmű eseteket, e kérdésekben a karvezető sokszor magára van utalva és különösen vigyáznia kell, hogy kórusa életkorát és hangi adottságait tekintve ne essen túlzásba a darabok kiválasztásakor.

Kiemelt veszélyt jelent a mutálás időszaka. Sokszor találkozni azzal, hogy az énekeltetők nem vesznek tudomást arról, hogy a lányok is mutálnak, bár náluk nem olyan látványos a hang változása, mint a fiúk esetében. Súlyos hiba a mutálás alatti énekeltetés, ilyenkor óvni kell a gyerekek hangját és időről időre ellenőrizni, hogy éppen hol tart a biológiai változás folyamata. Ez olykor néhány hét alatt lezajlik, de előfordulhat, hogy évekig is elhúzódik. A mutálás időszaka alatti éneklés esetleg az énekhang teljes elvesztéséhez vezethet, ezért különösen nagy ilyenkor az énekeltető felelőssége, a megóvás területén. Hasonló a helyzet a beteg gyerekek énekeltetése ügyében is: tilos megengedi, hogy fájós torokkal, köhögősen, rekedten énekeljen a gyerek. Az pedig, hogy az oly sokszor, sok betegséggel járó őszi, tavaszi fellépések idején a karvezetők esetleg saját maguk kérik a beteg gyerekeket arra, hogy a hiányzók helyett is énekeljenek, egész egyszerűen bűn.

Befejezésül még egy gondolatot vetnék fel, a napjainkra egyre inkább elhatalmasodó versenyszellem kérdését a kórusmozgalomban. Mélyen egyet lehet érteni Bárdos Lajossal, aki nem támogatta, sőt elítélte a kórusok versenyeztetését. A találkozók, fesztiválok, amelyeken az együttesek felesleges erőfeszítésektől, stressztől mentesen, felszabadultan az éneklés öröméért énekelnek és meghallgatják egymást, sokkal inkább szolgálják a kórusmozgalom alapvető értelmét és a kodályi eszméket. Sajnos világunkban mindenki mindenhol versenyezni kényszerül, nem lehet kivétel ez alól a kórusmozgalom sem. A karvezetők szinte bele vannak kényszerítve ebbe a helyzetbe: aki nem versenyez és nem ér el eredményeket, szinte nem is számít a szakmában, nem veszik komolyan. Természetesen ez is lehet egészséges motiváció forrása, megfelelő keretek között, például kategóriákban. De manapság már szinte mindenhol nagydíjakért, sőt olimpiai bajnoki címekért folyik a küzdelem. Pedig hát hogyan lehet egy gyerekkar teljesítményét összevetni egy felnőtt vegyeskar énekével, vagy egy amatőr énekkart egy hivatásos kórussal, amikor a kiírás még erre is lehetőséget ad.

Jelen cikk nem nyújthatott lehetőséget arra, hogy a téma minden részletére kiterjedő alapos és részletes képet adjak, de reményeim szerint arra igen, hogy újra felhívjam a figyelmet énekoktatásunk és kórusmozgalmunk egyik legégetőbb problémájára.