Ian Bostridge énekét hallgatva –

koncerten és hangfelvételről

Dalestek a Zeneakadémián

Ian Bostridge és Thomas Adès

Schubert: Téli utazás (D. 911)

Ian Bostridge (tenor); Thomas Adès (zongora)

(Részlet a Zeneakadémia Koncertközpont hirdetéséből)

Immár hagyománya van annak, hogy az egyébként fogékony magyar hangverseny látogatók időnként meglepetést okoznak tájékozatlanságukkal vagy épp elhamarkodott, nagyságot félreismerő értékítéletükkel. Nem egy világsztár (amennyiben szabad történeti muzsikák megszólaltatóira ezt az elcsépelt kifejezést használni) részesült kedvezőtlen fogadtatásban (akár pillanatnyi indiszpozíció, akár bármilyen más zavaró tényező miatt), és számottevő azoknak a listája, akiknek budapesti bemutatkozó koncertje korántsem vonzott teltházat (pedig gyakran adnak hangot a panasznak, miszerint mostohán bánnak a koncertrendezők a dalestekkel).

Amikor a kétségkívül világhírnek örvendő Ian Bostridge (akinek már korábban nálunk is több hangfelvétele kapható volt) először adott lépett fel a MüPá-ban (2010 októberében), meglepően kevesen voltak kíváncsiak rá. A hangulat aztán a ráadásszámmal, Händel Ariodantéjának egyik áriájával sokaságért kárpótlóan felforrósodott.

Amikor 2014 decemberében a Zeneakadémián adott dalestet (műsorán Schubert Winterreiséjével), teltházat vonzott. Persze, ebben kétségkívül a műsornak is része volt – rosszmájúak feltételezése szerint nem is kicsi. (Sokan nem sajnálták az energiát, s felkészülten jöttek, hogy szövegből követhessék az előadást.) A koncert végén örömmel fedeztem fel, hogy visszatért a Zeneakadémiára a hangfelvétel-árusítás jól bevált, kedvelt gyakorlata. Ian Bostridge több felvételét kínálták, és minden bizonnyal az elhangzott előadást is minősíti, hogy szép számmal találtak gazdára a korongok. Újak és régiek, s köztük egy öt korongot tartalmazó album.

A 2014. december 7-i esten Thomas Adès volt a brit tenor zongorakísérője, az albumban ugyanez a dalciklus Leif Ove Andsnes kíséretével található (2004-ben készült felvétel).

A legkésőbb, 2008-ban rögzített felvételen is Schubertet énekel (a Schwanengesangot és további négy dalt), Antonio Pappano kíséretével. Talán nem közismert, hogy muzsikus-pályáját zongoristaként és dirigensként kezdte, s e kettős minőségében figyelt fel rá Daniel Barenboim, akinek asszisztenseként a vezénylés irányába tért ki az érdeklődés és munkásság iránytűje. Pappano briliáns kíséretével kerültek rögzítésre Wolf-dalok is 2005-ben (abban az évben, amikor átvette a római Santa Cecilia Akadémia zenekarának vezető karmesteri tisztét). A sorrendet tekintve középpontba a fennállásának 20. évében járó, brit együttes, az Orchestra of the Age of Enlightenment kíséretével, Harry Bicket vezényletével stúdiófelvételen rögzített Händel-program került (benne a Budapesten oly viharos sikert aratott Scherza infidával). És nem lehetne az összeállítás teljes egy Britten-korong nélkül – ezen Bostridge partnere a Sir Simon Rattle-vezényelte Berlini Filharmonikusok.

Valamennyi korong ideje meghaladja az egy órát (a Britten-programé csaknem ötnegyed óra), de a hallgató korántsem észleli a reális időt; belefeledkezik a hallgatnivalókba. Mindegyik műsorra igaz ez a világból-kiragadottság, ha másként, más-más (egyébként aligha sorrendbe állítható) mértékben és hatásfokkal is, ami viszont korántsem az interpretációt minősíti, hanem annak a következménye, hogy ki-ki milyen zenei „előélettel” hallgatja őket.

Bostridge-ot egyébként sajnálatos módon afféle „csodabogárként” könyvelik el. Mindenesetre tény, hogy élete-pályája korántsem mondható tipikusnak. Oxfordban és Cambridge-ben végzett egyetemi tanulmányok után, amikor a démonológia területén már elismert szaktekintélynek ismerték el, 27 évesen kötelezte el magát az éneklés mellett (ebből a késői pályakezdésből adódhat a Zeneakadémia programfüzetének az a megállapítása, miszerint az idén ötven esztendős tenor: későn érő típus. Ugyanott olvashatni, hogy „a mélyen intellektuális énekesek kihalófélben lévő fajának képviselője, akit muszáj meghallgatni”. Hát… - aki már hallotta valamely felvételét, korántsem a kihalófélben lévő típus miatt kíváncsi rá. És néha oly mértékben érződik éneke szentimentálisnak, hogy az ellentmond az intellektuális kategorizálásnak).

A Winterreise egyébként végighúzódik énekesi pályáján: azzal debütált 30 évesen a Purcell Hallban, három évvel később a Channel 4 számára filmet készített belőle, 40 éves korában rögzítettük az albumban szereplő felvételt, s néhány nappal 50. születésnapja előtt könyve is megjelent a Winterreiséről.

Keresve is nehéz lenne hibát keresni Bostridge német szövegmondásában – az öt korongon halljuk még angolul (Britten, Händel), olaszul (Händel) és franciául (Britten) énekelni. (Valószínűleg az érthető szövegmondás is „intellektuális” alkatával függ össze?!) Énekesi tanulmányairól nincsenek adatok – innen a feltételezés „autodidakta” képzéséről. Az viszont tény, hogy behatóan tanulmányozta Dietrich Fischer-Dieskau felvételeit, s annál az „akusztikus távoktatásnál” keresve sem találhatott volna jobbat (nem tartotta fontosnak, hogy valamennyi példaképével és ideáljával „elszámoljon” a nyilvánosságnak).

Tény: kivételes adottságokkal kellett, hogy szülessen, ha különösebb énekmesteri irányítás nélkül is ilyen ellenállhatatlanná tudta képezni magát. Mert Bostridge hangja rendelkezik valami „mágikus erővel” (függetlenül a démonológiai jártasságától!): mágnesként vonzza a hallgatót, azaz képes fogva tartani figyelmét az első pillanattól az utolsóig, legyen szó rövid dalról vagy terjedelmes jelenetről/áriáról. És a hang szépségétől elvarázsolt hallgató csak nehezen tudja rákényszeríteni magát, hogy olyasmiken gondolkozzon, mint hogy „mi a titka?”.

Bostridge hangjának sajátossága, hogy a mély tartományban „testes”, mélytüzű – s miközben „töréspontokat” nem észlelünk, szín- és árnyalatváltozásokon megy keresztül. Mintha színjátszó lenne, valamiféle belső fénnyel megvilágítva, ami időnként kiragyog, elementáris boldogságérzetet keltve. Éspedig nem akármikor, nem is valamely hangmagasság-területen, hanem az énekes által szabályozva, a dalok-áriák jelentős pillanataiban. Az alkat az intellektuális, nem az éneklése – ésszel aligha lehetne olyan differenciáltan megjeleníteni érzelmi rezdüléseket, hirtelen felhorgadó indulatokat. Néha az éneklés tartalmi közvetlensége lep meg, máskor pedig az a pszichoanalitikus érzelmi mélyfúrás, amellyel értővé-beavatottá teszi a hallgatót. Mert Bostridge hangja közvetítésével a szerző által hangokba foglaltakat hozza a hallgató tudomására. Rácsodálkoztat, akár láthatóról, akár láthatatlanról van szó. A mesterségét művészetté fokozó kivitelező maximalizmusa kell ahhoz, hogy állandóan a szépség bűvöletében tartsa hallgatóit. Maga talán megelégszik eme értékek létrehozásával – erre vall koncentrációja, s az, hogy közvetlenségével nélkülözi a pódiumművésztől már-már elvárható attitűdöket. (Talán ugyanezzel magyarázható, hogy ő nem az énekelnivaló átélésében „erős”, hanem abban, hogy kinagyítja juttatja kifejezésre mindazt, amihez a szöveg kevés volt, s aminek a zenével való felerősítése indokolta magát a komponálást.)

A Zeneakadémia pódiumán olyan fesztelenül mozgott, mintha csak kísérőjével kettesben lenne egy stúdióban – az is szokatlan volt, hogy szükség esetén elfogulatlanul odament ásványvizes üvegéhez és diszkréten ivott.

Korántsem tartott a dalciklus egységének a megbontásától - a hallgatóságot mérhetetlenül zavaró óra-pittyegések pedig mintha el sem jutottak volna hozzá. Mintha természetesnek tartaná a reális idő és a műalkotások által strukturált idő tökéletes függetlenítését. És azt is, hogy ha ő mozgását, mozdulatait és gesztikáját a hang ideális szépsége megteremtésének rendeli alá, akkor az látványként nem vonhat le semmit a zenei teljesítmény értékéből. Tény: azoknak adott maradandóbb élményt, akik nem korábbi Winterreise-élményeik valamelyikének felidézését várták el tőle.

Bostridge autonóm jelenség a színpadon, kiváló muzsikus-partnerei számára egyszerre jelenthet kihívást és örömet énekének kísérete. Az album örömteli felfedezése számomra a zongorista-kvalitásait karmesterként is megőrző Pappano volt; mindenkor a kifejezés dominált játékában. Amivel még barátkoznom kell: Radek Baborák (natur)kürthangja Britten tenorra, kürtre és vonósokra komponált Serenade-jában (tudom, a felvétel idején Baborák a Berlini Filharmonikusok szólókürtöse volt).

Talán több zeneműbolt polcain megtalálható ez az album. Ha nincs a koncert, minden bizonnyal nem kerül tulajdonomba ez a példány. Remélhetőleg sok társa gazdára talált aznap este – és azóta. Ez utóbbihoz szeretne kedvet csinálni ez az írás.

Fittler Katalin

zenetörténész, újságíró, szerkesztő, zenetanár