Maraton – nyolcadszor

(A kép forrása: BFZ/ Fidelio)

2008-ban remekül vizsgázott az ötlet: egész napra egyetlen zeneszerző munkásságát állítani az érdeklődés középpontjába. A Budapesti Fesztiválzenekar és a MüPa közös vállalkozása minden elképzelést felülmúló sikert eredményezett, s idén február 7-én (Csajkovszkij, Dvořák, Beethoven, Schubert, Mozart, Bartók és J. S. Bach után) Stravinsky-maratonnal készült számos muzsikus illetve együttes.

Az ötlet eléggé nem dicsérhető: kihasználja a MüPa remek adottságait (két helyszínen, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztiválszínházban) felváltva kerül sor rövid, alig egy órás hangversenyekre, közben az Előadóteremben (ingyenesen látogatható) vetítések zajlanak, a hangokba „belefáradt” hallgató pedig pihenésképp szép kivitelezésű, informatív kiállítás jóvoltából gazdagíthatja a kiválasztott szerzőre vonatkozó ismereteit.

Partner a média is; valamennyi hangversenyt sugározza élő-egyenes adásban a rádió, a rövid szünetekben megannyi interjúval-riporttal, amelyek a helyszínen készülnek, tehát a rádiókészülékek mellett ülők számára is felidézve a pezsgő hangulatot, örömteli nyüzsgést.

Olyan zenehallgatási lehetőség az évenként egyszeri maraton, amely aktivizálja a zenebarátokat. A teljesítmény-orientáltak célul tűzhetik ki, hogy végighallgatják valamennyi hangversenyt – ők azok, akik kapkodva falatoznak útközben, hiszen állandóan sietnek (amikor úgy tűnik, „csúszás” lesz, már a záróhangok alatt készülődnek, hogy idejében átérjenek a másik helyszínre – az az érdekes, hogy ilyenkor mindez úgy is megoldható, hogy nem zavarják különösképp a többi hallgatót. Igaz, mindenki tudja, ilyenkor nem a ruhatárba igyekeznek…). Ki-ki aztán rájöhetett: nem lehet elkésni, erre az élő-közvetítés adja a biztosítékot.

Ilyenkor ki-ki magának állíthatja össze a hallgatnivalók listáját, a legkülönbözőbb szempontok alapján. Nem tudni, az ismert-népszerű művek vonzerejét mennyire éri el a ritkaságok iránti érdeklődés, mindenesetre, a szervezőknek, előadóknak aligha lehet panaszuk: szinte teltházas produkciók sorjáztak az egész nap folyamán (nem pihentek a szolgáltatók sem – a szellemi élvezet mellé sokan megengedték maguknak a kulináris kényeztetést, vagy legalábbis a feltöltekezést a következő élmények befogadására. Mert aki ebben a nyüzsgésben részt vett, tanúsíthatja: a zenehallgatás korántsem passzív foglalatosság.

Miként a „hosszútávú” zenehallgatóknak, úgy azoknak a látogatóknak is kijár a megbecsülés, akik akár csupán egyetlen program kedvéért vették a fáradságot, hogy elzarándokoljanak a MüPába. Öröm volt látni a sok idős embert, akik máskor esti programra nemigen vállalkoznak, ám nem sajnálták szombat délelőttjüket-délutánjukat élő zene hallgatására áldozni… merthogy ez részükről nem áldozat volt, legfeljebb olyan önkéntes áldozat, amellyel ők járultak a zene oltárához.

És amiért épp a Parlandót tartom e beszámoló ideális megjelenési helyének: ebbe a sokakat megmozgató zenehallgatási akcióba már negyedik éve tudatosan bevonják az ifjúságot is. Gyerekek a legváratlanabb alkalmakkor is láthatók a nézőtéren, egy-egy apróság korát meghazudtolóan fegyelmezett zenehallgatása pedig külön élmény a közelében ülők számára – de a maratonokon előadóként is lehetőséget kapnak a fiatalok egy-egy fesztiválszínházi hangverseny erejéig. Mozart, Bartók és Bach esetében szinte kínálkozott a lehetőség, hiszen azok a szerzők a zeneiskolai tananyag gerincét képezik. Stravinsky esetében viszont…

A maraton valamennyi hangversenyének műsorát tartalmazó ismertetőfüzetet Laki Péter írta. Egykori zeneakadémiai évfolyamtársam azzal kezdte a bevezetőt, hogy felidézte Eric Walter White Stravinsky-monográfiája magyar fordításának megjelenését (ami őt arra késztette, hogy tervbe vegye: megszerzi valamennyi Stravinsky-mű hangfelvételét, tehát vegyes hanghordozókon begyűjt magának egy-egy interpretációt). Révész Dorrit remek fordításában e monográfiát hihetetlen gyorsasággal szétkapkodtuk (az én példányom az 1976. május 14-i dedikálás emlékét őrzi), és korántsem csupán könyvespolcok dekorációjaként. Örömmel láttam, hogy többen a MüPába is magukkal cipelték…

A Fesztivál Színházban 11 óra 30 perces kezdettel megrendezett Zeneiskolások koncertje különleges színfoltot jelentett a rendezvények sorában. Eckhardt Gábor, aki az utóbbi években műsorvezetőként kiváltképp olyan koncertek közönségével találja meg a közvetlen hangot, ahol érezhető a személyes érintettsége (ezúttal az egyik produkciót az ő növendéke játszotta), remek érzékkel egy-egy Stravinsky-mondást idézett, afféle mottóként, a műsorszámok előtt. Ezek a frappáns megjegyzések néha poénként hatottak, de minden bizonnyal elgondolkodtatták a közönséget. A zeneiskolás-műsort előzetesként zongoradarabokként hirdették, de a műsorfüzet már a pontos programot tartalmazta: Az öt ujj című ciklus nyolc tételét a Tóth Aladár Zeneiskola hat növendéke játszotta, majd ének-zongora darab következett (Pastorale), aztán Szombathelyről érkezett két kisfiú szólaltatott meg két tételt az Öt könnyű zongoradarab négykezes-sorozatából. Vendég-előadó, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendéke ismertette meg a hallgatóságot a Három darab szólóklarinétra című kompozícióval. A két vendég-számtól eltekintve a Tóth Aladár Zeneiskola növendékei szerepeltek, tőlük hallhattuk a A Szerenád A-ban című zongoramű nyitótételét, a Himnuszt, majd tíztagú énekegyüttes tolmácsolásában két kórustételt, az Ave Mariát és a Pater nostert.

Ez a zeneiskolás-hangverseny korántsem tűnt kakukktojásnak a „felnőtt”-műsorok sorában. Színfoltnak egyedi volt, de élményt adó és tanulságos. Visszagondoltam: magam először zeneakadémistaként játszottam Stravinsky-művet, épp a programban felcsendülő Himnuszt. Emlékszem, milyen élményt jelentett a megszólaltatása…

A mai gyerekek (s ebben semmi pejoratív nincs!) magától értetődő természetességgel vették birtokba a kétségkívül újszerű hangzásokat is, és a hangjaiban könnyebb játszanivaló esetében láthatóan élvezték az izgalmas ritmusokat. És ha arra gondolunk, hogy hány generációval idősebb náluk a szerző, tudomásul kell(ene) vennünk, hogy a 20. század immár a történelem része számukra. Tehát, a mindenkori tanárok felelőssége, hogy milyen mértékben „haladnak a korral”, azaz, követik figyelemmel a legújabb „termést”, és ebből mennyit osztanak meg növendékeikkel. A Tóth Aladár Zeneiskola élen jár az ilyesfajta nyitott szemléletmódban, s ezen a hangversenyen láthattuk, hogy másutt is vannak kísérletek… Fontos lenne a zenei élményen túl ezeket a pedagógiában hasznosítható tapasztalatokat is mind szélesebb körben kipróbálni, alkalmazni. Persze, ehhez az kell, hogy a – kétségkívül jogosan megfáradó – pedagógusok ne veszítsék el érdeklődésüket, lelkesedésüket. Az ilyen hangversenyek vitamininjekcióval érnek fel!

A páholyból a tapsok alatt szemmel tudtam tartani a közönséget – élmény volt látni, amint felnőttek arcán kisimulnak a ráncok, és bensőséges-szelíd mosollyal fogadják a kedves gyermek-produkciókat. Ennyi rokon-barát-ismerős nincs, tehát itt a muzsika hatott, a teljesítmények! Örömmel fedeztem fel néhány pedagógust, és jólesően nyugtáztam, hogy szép számmal vannak fiatalok is a nézőtéren. Mert a gyerekek néha könnyebben-gyorsabban (s főként szívesebben) tanulnak egymástól, pontosabban, egymás darabjai iránt önkéntes érdeklődést mutatva, mint ha leckeként kapják ugyanazt a játszanivalót.

Ilyen szempontból is örvendetes volt ez a nap. Ráadásul, az Előadóterem előre nem ismertetett programjai is tartogattak meglepetést. A The Rake’s Progress vetítése annak is érdekes lehetett, aki látta a Magyar Állami Operaház felújításában (netán korábban az 1980-as operaházi színrevitelt), s annak is, aki egyébként nem határozta el magát az operaelőadás megtekintésére. Aki pedig hallotta a nyitókoncertet (A tűzmadár remek előadását az MR Szimfonikusokkal, Kovács János vezényletével), boldogan fedezhette fel a lehetőséget: délután láthatja is, a Mariinskij Színház produkcióját, Valeri Gergiev vezényletével.

Van a zenének Világnapja – a maratonok ünnepe változó ünnep (mint például a Húsvét), minden évben dátumszerűen másik hétvégi napra esik. De évről-évre megerősödő közönségszeretete zenei életünk jeles napjává teszi, amely remélhetőleg tovább hódít, újabb rajongókat szerezve az értékes muzsikának, visszaadva a hangversenyre-járás régi rangját. Mert napjaink zenehallgatási lehetőségei úgyszólván korlátlanok – de a potenciális kínálat egyszersmind veszélyeket is rejthet (majd holnap…). A kényelem könnyen feledtetheti az élmény örömét – megannyi örömforrás lehet a tervezés, az egyszeriség lehetőségének a kihasználása, a zenehallgató társaság megszervezése, s nem utolsósorban: a hangverseny után a hallottak megbeszélése, tehát az élmények megosztása.

A Stravinsky-maraton potenciális közönsége az egész ország lehetett – ezáltal ismét „ügy” lett a mindennapok rohanásában is a muzsika, és azáltal, hogy „beszédtéma”, felértékelődtek a személyes zenei élmények. Aki részese lehetett ennek a közösségi eseménynek, minden bizonnyal várja a folytatást!

Fittler Katalin