Daniel Charles emlékkötet

(Márta Grabócz – Geneviève Mathon (dir.): Des temporalités multiples aux bruissements du silence. Paris: Hermann, 2013. 446 pp + CD)

Daniel Charles (1935-2008) a francia zenei és tágabb művészeti, filozófiai élet egyik meghatározó szereplője volt, alkotásai és elméleti meglátásai egyaránt nagy hatást gyakoroltak. A posztmodern művészetelmélet egyik elméleti megalapozójaként értelmezte John Cage művészetét, hangsúlyozva a csend, a sztázis és a meghatározatlanság révén az idő és a narrativitás jelentőségét. Mondhatjuk, hogy munkássága az egyik legfontosabb irányjelző a stílusok értelmezést megnehezítő „multiciplitásának” a korában. 1998-ban megjelent könyvének „nomád zenék”-koncepciója ugyancsak széles körben ismert és elismert – Magyarországon elsősorban Grabócz Márta hivatkozásai révén lehet az olvasónak tudomása róla. Halála után öt évvel jelent meg a barátai, munkatársai tisztelgéseként az a kötet és CD, amelynek gazdag anyaga érzékelteti a zenei, költői, elméleti munkásság sokszínűségét.

A könyv négy részre tagolódik: az elsőt elméleti, filozófiai és muzikológiai szövegek adják; a második kollégák, tanítványok emlékezéseit tartalmazza; a harmadik a barátok költői és képzőművészeti hommage-ai; végül a negyedik a Daniel Charles emlékének szentelt zenei alkotásokat egybegyűjtő CD.

A szerkesztők bevezetőjét követő, Filozófia, zene, esztétika címet viselő első rész Michele Pozzo és Daniel Charles 2007-es beszélgetésével kezdődik. A kiindulópont hang és zene kapcsolatának egzisztenciálfilozófia értelmezése, utalva a semmi filozófiai fogalmára, amely a modern kontinentális filozófia (Heidegger és Sartre egzisztenciális fenomenológiája) ontológiai vizsgálódásai számára éppoly fontos, mint a keleti gondolkodásban. A lét felfedésének heideggeri esztétikájába illeszkednek a plaszticitás, az esemény, az idő és a bizonytalanság fogalmai. Ennek a gondolkodásmódnak a nem-dualista, szimultaneitásra alapozó voltát érzékelteti az enigma fogalmának a fontossága. Az idővel kapcsolatban érintett egyik fontos téma az ismétlésé, olyan szerzők kapcsán, mint La Monte Young, Scelsi, Feldman, Cardew és persze Cage.

Ezután Éveline Caduc tanulmánya Charles Camus-értelmezése kapcsán veti egybe Camus poszthumusz kiadott – befejezetlen – önéletrajzi regényét (Le Premier Homme, 1994) a nonfinito fogalmával. Charles és Camus egyaránt algériai születésűek voltak, mindketten nagy tisztelői Jean Grenier filozófiájának. A szerző Az első ember olvasatára is kiterjeszti azt a gondolatmenetet, ahogyan Charles a Sziszüphosz mítoszát Kuki Shûzô és Jean Grenier filozófiája alapján értelmezte az 1997-ben megjelent Camus et l’Orient című tanulmányban.

Pierre Albert Castanet a posztmodern önértés és a klasszus zenei hagyomány kapcsolatát tárgyalja a másság, a globalizáció, az asszimiláció és az affirmáció jelenségeire összpontosítva. Kiindulópontját Charles utolsó könyvének (La fiction de la postmodernité selon l’esprit de la musique, 2001) kulcsfogalmai képezik: a hibriditás, a mesztic, az egybeolvadás és a szubverzió, valamint a játék, az identitás és a reflexió. Ezen a konceptuális alapon értelmezi a világzenét mint nyomok mozaikját, idézetek és utalások játékát. A zaj szerepe az olyan „zenei designerek” esetében, mint John Cage, Max Neuhaus vagy Diego Strocco a szerző megállapítása szerint a képzőművészeti ready-made és a non-finito esztétikai tapasztalatához kapcsolódik. Ezután a szolipszisztikus hatást és a palimszeszt jelenségét vizsgálja többek között Pascal Dusapin Imago (2007) és Ligeti György Sippal, dobbal, nádihegedüvel (2000) című műveiben. Az egzotikus és a hibriditás – akár transzmediális – szimulációvá szerveződéséről Thierry Pécou, Ondrej Adamek és Claire-Mélanie Sinnhuber művei kapcsán olvashatunk.

Françoise Escal Zenében gondolkodni című írása a zenét hangzó artefaktumként definiálja, amely társadalmi keretbe íródik bele. Ezután a nyelv és a zene szemiotikai különbségeire mutat rá, utóbbinál hangsúlyozva az egyértelmű referencialitással rendelkező jelek hiánya mellett azt a hermeneutikai tényt, hogy a partitúra mindig interpretációt kíván. Ezáltal a zene önazonossága mindig másságot is jelent, az előadó pedig a hallgatóval együtt résztvevője a jelentés megképződésének. Éppen ez adja a zene (természetesen a programzenét nem számítva ide) többletét az egyszerű nyelvi vagy képi reprezentációval szemben.

Christine Esclapez Saint-John Perse költészetének André Boucourechliev általi zenei interpretációját elemzi, ami Daniel Charles-t is foglalkoztatta. Az Amers (1973) egyik érdekessége a szólamok közötti tükörjátékok, áthelyeződések és mozgások kapcsolata a szerzői identitással, ez esetben a bolgár zeneszerző és muzikológus emigráns létének kifejezhetőségével. Ezt szolgálja az égtájak metaforikus megjelenítése is a darab kottájában. Az interpretátor identitásának hangsúlyozása egyúttal megnyitja az eredeti szöveget is a barthes-i írás és az ecoi aktív olvasás, vagyis az újraírhatóság meghatározatlansága irányába – állapítja meg Esclapez a maga irodalomelméleti eszköztárával.

Jean-Charles François Variations sur et pour Daniel Charles experimentális jellegű írása formailag is megidézi Charles gondolkodásmódját, amelynek alapelve volt a dialogikusság, utalva egyben John Cage Variációk VI. című művét, amelyből a szöveg 20 szakaszának véletlenre épülő szerkesztésmódja származik. Így a húsz kérdésfelvetésre adott 20 válasz egyszerre folytat párbeszédet Charles műveivel (azokból idézve) és hangsúlyozza a Cage-Charles dialógus jelentőségét. A derridai értelemben vett játékba belekerül a zenei értelem és érzékenység, a temporalitás és az eksztázis, az ismétlés és az egyidejűség, felvázolva Charles koncepcióját a posztmodernről.

Ezt követi Corinnes Frayssinet Savy elemzése a flamenco és az elbeszélés kapcsolatáról Manolo Sanlúcarnál, aki felmutatta, hogy a hagyományosan spontán érzelemkifejezésnek tekintett műfaj nagyon is narratív szerkezetet használ. Ez alapján újragondolható a zenei jelentés kérdése, mind a forma, mind az előadás szintjén. A Federico García Lorca Normas című költeménye által ihletett Locura de brisa y trino az alkotásra vonatkozó önreflexió, ami egyértelműen megjelenik a szerkezetben. Ennek elemzése egészül ki a tanulmány végén egy flamenco fogalomtárral.

Marie-Anne Lescourret írása John Cage munkásságának Stanley Cavellre gyakorolt szemléleti hatását mutatja be. Esztétikai problémaként a csend és a véletlen elsősorban a szándék és kifejezés, kifejezőerő kérdéseivel áll szoros kapcsolatban, Lescourret értelmezésében. A zenei hangok és az emberi hang jelentésének általánosabb filozófiai kereteként pedig Wittgenstein privát nyelv kritikája a Filozófiai vizsgálódásokban. Emellett Cage is, Cavell is előszeretettel hivatkozik Henry David Thoreau Waldenjére, a természet neszei, a csend, a személyesség/személytelenség és az emberi hang kapcsolatát kutatva. Ez a Zen személytelenségével kiegészülve vezet ahhoz a cage-i állásponthoz, miszerint a kész mű már nem tartozik hozzá a szerzőhöz. A filozófia személytelenségére törekvő Cavell pedig arra a következtetésre jut, hogy a zene a megértés általános alapja, szemben a jelentéssel terhelt nyelvvel – a hangzás pillanatában tőlünk függetlenné váló emberi hang esetében is.

Carmen Pardo Salgado a meghatározatlanság charles-i esztétikájáról szólva kiemeli, hogy a megértés folyamatában a felejtés váltotta fel az emlékezet helyét. Cage zenéje megmutatta a lehetőségét a hangok közötti kapcsolat helyett maguknak a hangoknak az értékelésére, ahogyan erre már 1976-ban rávilágított Charles híres, Adronoval vitázó tanulmánya (La musique et l’oubli). Az „informális zenéről” szóló vita tétje nyilvánvalóan a zene nyelvszerűsége, funkcionális-jelentésközvetítő jellege. (A kérdés aktualitását mutatja a 2003-ban megjelent Formel/Informel: musique-philosophie című kötet is.)

Matthieu Saladin a Cage-recepciót és Charles abban betöltött szerepét ismerteti. Az ellenséges francia fogadtatást tekintetbe véve Charles Musique et an-archie című 1971-es című írása túlzás nélkül tekinthető a francia zenekritika forradalmai megújításának. Nagy jelentősége volt a szemiotika és a születő posztstrukturalizmus (az écriture és a szöveg fogalmainak) zenei alkalmazásában is, mint ahogyan a dialogicitás (bahtyini formájában Franciaországban Tzvetan Todorov által felfedezett) elvének a hangsúlyozásában. Ez utóbbira példa a Cage és Charles beszélgetéseiből született Pour les oiseaux, a francia posztmodern egyik alapszövege.

Antonia Soulez is Cage Charles általi interpretációjával foglalkozik, Le Temps de la voix (1978) című könyvének fényében gondolva át a kései Wittgensteinnel vonható párhuzamot a hétköznapi nyelv és a nyelvjátékok vonatkozásában. Mindkettő esetében legitimnek tartja a szerző a párhuzamos feltételezést, miszerint a nyelvnek a zene mintájára való elképzeléséről van szó, a célirányos akarat elvetése révén. Hozzáteszi, mindez összecseng –bár az érintettek szándékától függetlenül – az idős Heidegger ráhagyatkozás-hermeneutikájával, amely szintén korlátozza a szubjektum és az akarat szerepét.

A szemiotika egyik legnagyobb szaktekintélye, Eero Tarasti is a Temps de la voix szövegén keresztül mutatja be Daniel Charles gondolkodásának alapfogalmait: az idő, a hang, a másik, a természet, az írás, a szöveg és az antifunkcionalizmus elméleti szövetét, amelyben az egyik fő szál az egzisztenciális fenomenológia ontológiája. (A szöveg rövidített változata volt a könyv 2010-es új kiadásának az előszava.)

Az emlékkötet első része Bernard Vecchione fenomenológiai-hermeneutikai szempontú elemzésével zárul Charles (és Cage) csendfogalmáról (a csend mint beszéd), a Gloses sur Cage alapján. Természetesen az instrumentális nyelvfelfogások kritikájáról is szó esik, az egyébként személyes hangvételű írásban. Érdekesség, hogy ennek háttereként a Heideggerre, Gadamerre és Ricœurre való hivatkozások szövegszerűen csak a 2002-es új kiadásban jelentek meg.

A könyv további részei nehezen prezentálhatók egy könyvismertető keretében, így ezekről csak vázlatosan. A második részben kollégák emlékeznek az elhunytra: Danielle Cohen-Levinas, Béatrice Didier, Jean-Louis Houchard, Emanuel Dimas de Melo Pimenta, Jean-Claude Risset és Horacio Vaggione idézik meg Daniel Charles személyiségét. A harmadik részben ugyanez a szándék művészileg fejeződik ki: Bauduin és Françoise Catalàa képei, Ulrike Kasper és Ninh Lê Quan versei, Mario Costa kollázsai, Alain Fourchotte kottalapjai, végül zenék formájában. A CD-n szereplő művek (Michael Bach Bachtischa, Christophe Charles, Alain Fourchotte, François-Bernard Mâche, Costin Miereanu, Fátima Miranda, Emanuel Pimenta, Jean-Claude Risset és Horacio Vaggione szerzeményei) mind röviden bemutatásra kerülnek a szövegkönyvként szolgáló fejezetben. A lemezen szerepel Jean-Louis Houchard, Daniel Charles, David Moss és Ninh Lê Quan FWWWTCJSFCW című alkotásának részlete is.

A könyv egy részletes Daniel Charles bibliográfiával és a közreműködő szerzők bemutatásával zárul. Így a könyv az egyes tanulmányok és művek hatókörén túlmutatva biztosít tájékozódási lehetőséget nem csak Daniel Charles munkásságával kapcsolatban, de annak zenei, filozófiai, művészeti kontextusára is rálátást nyújtva.

Bene Adrián

A szerzőről

Bene Adrián, PhD, a Pécsi Tudományegyetemen végzett magyar, filozófia és művelődési menedzser szakokon, doktori tanulmányait is itt kezdte meg az Irodalomtudományi Doktori Iskolában, majd a finnországi Jyväskyläben szerzett fokozatot 2009-ben.

Irodalom és filozófia mellett narratológiával, a különböző művészeti alkotások narratív megközelíthetőségével foglalkozik. Óraadó a Pécsi Tudományegyetem magyar és francia szakján. Társszerkesztője a Narratívák 6. kötetnek, önálló könyvei: Egyén és közösség. Jean-Paul Sartre Critique de la raison dialectique című műve a magyar recepció tükrében. University of Jyväskylä, Jyväskylä, 2009. Jyväskylä Studies in Humanities 126. ISBN 978-951-39-3692-1, 230 pp. és A relativitás irodalma. Kijárat Kiadó, Budapest, 2013, Kritikai Zsebkönyvtár 16. ISBN 978-615-5160-23-3, 228 pp.

Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya, Irodalomtudományi Bizottság), Pécsi Akadémiai Bizottság Filozófiai Munkabizottság, a European Narratology Network és az International Society for Intermedial Studies tagja.