Balog József Liszt Transzcendens etűdjeit játssza

Vannak elhíresült szerények – akik köztudottan azok. De hogy is került ez a köztudatba? Saját bőrömön tapasztaltam meg eme híres szerénység megkérdőjelezhető voltát; miután a köztudat-sugallta értékrendnek megfelelően értékeltem híres szerénységeket, kénytelen voltam szembesülni ezzel az ellentmondással. Vagyis, hogy gyanús, ha valakiről mindenki híreszteli a szerénységet. Saját használatra hosszú távú programként megfogalmaztam magamnak a szerénység-keresést (amit persze értékelhetünk PR-hiányként is).

Nos, korántsem akarom felértékelni gyűjtő-tevékenységemet, amikor egy olyan művészt van módom értékelni, akiről – eddigi pályája ismeretében – kétségkívül elmondható, hogy szerény.

Balog József is áldozatul esett/esik annak a zsurnalista-betegségnek, hogy azt, aki korán sikert arat, akkor is tehetséges fiatalként értékeli, amikor már nála évtized(ek)kel fiatalabbak is hallatják hangjukat. Szenvedő alanya ennek a már-már bevett formulának – annál is inkább, mivel így korántsem a művészi pályáját kíséri a szakma érdeklődő figyelme. Mindehhez járul, hogy az 1979-ben született zongoraművész 24 éves korától tanít – így a párhuzamos életrajzok közül az egyik (a tanáré) nem tart igényt a nyilvánosság érdeklődésére, míg a másik, az előadóművészé háttérbe szorult. Nem lenne ez törvényszerű, hiszen megannyi turnézó művészünket jegyzik oktatóként felsőfokú intézményeink (jóllehet, óráik jelentős részét tanársegédek illetve helyettesek tartják meg), mégis, Balog József sorsa ezt példázza.

Miközben szakmai életrajza hemzseg értékes adatoktól; versenygyőzelmektől, elismerésektől. De úgy tűnik, aki (bármi okból) nem kerül rendszeresen koncertező művészként a köztudatba, annak időről időre meg kell küzdenie a – miért is? Hogy polgárjogot nyerjen a zenekedvelők tudatában, hogy számon tartsák művészi rangjának megfelelően.

Persze, enélkül is lehet teljesíteni: muzsikálni, dolgozni. Annál is inkább, mert az elismerések közben lassan-csendesen gyülekeznek, s talán egyszer bekövetkezik egy látványos „áttörés”. Addig viszont zongorázik, őszintén-szívből az a szomorú tekintetű művész, akinek képét a CD borítóján látjuk. Vagy talán nem is szomorú? Talán csak épp messzebbre néz (netán befelé, mint a németalföldi festők képeinek alakjai), esetleg belső hangokra figyel? Akárhogy is, játéka megint élményt kínál hallgatóságának.

Nem lenne haszontalan a könnyen hozzáférhető életrajzok adataiból „keresztszálasan” kifejteni a Liszttel kapcsolatosakat (és minden bizonnyal vannak olyanok is, amelyek nem kerültek publikálásra), s kiderülne: a jelentős, több stílust felölelő repertoárral rendelkező zongoraművész munkásságában központi helyen szerepel a romantika, s azon belül is Liszt Ferenc muzsikája.

Van valami „eszköztelenség” a játékában – szinte rekonstruálhatatlan, hogyan képes ilyen önfeledt muzsikálásra, amikor a játszanivaló kétségkívül nehéz. Szokás hangoztatni, hogy fejlődött a játékosok technikája (lám, ami egykor transzcendentális volt, napjainkban akár a középfokon tanulók számára is elérhető) – mégis, nem ritkán annak lehetünk tanúi, hogy érezzük a leküzdött nehézségeket.

Paradoxonnak hat, de Balog Józsefnek a virtuozitása is „eszköztelen”. Annyira sajátja a játszanivaló, hogy szinte önkéntelenül kelti hangzó életre a liszti remekeket. Furcsa, miközben gyönyörködtet, sohasem késztet olyasfajta elragadtatásra, ami a kivételes teljesítménynek jár(na). Pedig éppen ez a sajátossága – művészi magatartásának. Amit jobb híján neveznék szerénynek.

Ezek az etűdök lehetnek hangosak, gyorsak, sohasem a csillogásuk ragadja meg a figyelmet. Közlendője van Balog Józsefnek, azt halljuk, amit ő kiolvasott a kottából (sajnos, a kísérőfüzet adataiból nem derül ki, milyen kiadású kottából játszott). Arra sem érez késztetést a hallgató, hogy „titkát” kutassa – megelégszik annyival, amennyit a hangfelvétel kínál. Legfeljebb arra figyel fel, hogy a formálásban meghatározó szerepet játszik a metrika. Amikor elkezdődik egy-egy etűd, néha alig érzékeljük az „ütemmutatót” – a tartalom határozza meg a zenélés folyamatát, majd egy fontos pillanatban hirtelen a „helyére kerül” minden, és mintegy nézőpont-váltással követjük tovább a folyamatokat.

Balog József zongorázása személyes – megszólítja a hallgatót, s így fordulhat elő, hogy a hangfelvétel magányos hallgatása is közösségi érzést eredményez.

HCD 32736

Fittler Katalin