Ittzés Mihály: Jó reggelt kívánok, Kedves Kolleginák, Kollégák

Zeneszerzők fóruma

Debrecen, 2012. március 23-25.

A beszélgetést Ittzés Mihály vezette

(A beszélgetés szerkesztett változata*)

Ittzés Mihály: Jó reggelt kívánok, kedves Kolleginák, Kollégák! Kodály Zoltán Bartók és a magyar ifjúság című beszédében (1946) a mai dátummal kapcsolatban azt mondta, hogy Bartók születésnapja, március 25-e – Gyümölcsoltó Boldogasszony napja –, mint Bartók életműve is, a tavaszt, az újjászületést jelenti. Ami az időjárást illeti, most nekünk is tavaszt mutat, és reméljük, hogy majd az itt elhangzók is a tavaszról – a művészi megújulásról, az új termés kezdeményeiről – adnak valami módon hírt.

Ennek jegyében muzsikával, még pedig valóban új terméssel kezdjük. A műsorban láthatta már mindenki, hogy Szőnyi Erzsébet tanárnő Bárdos Lajos emlékezetére írt egy kis kompozíciót, amelyet Sárosi Dániel fog orgonán előadni. Meghallgatjuk a darab témáját és el is énekeljük.

A kotta-hasonmásról – melyet a szerző szíves hozzájárulásával közlünk – leolvasható, hogy hogyan lett Bárdos-hommage ez a kompozíció: a téma – ábécés és szolmizációs hangnevek alapján – Bárdos Lajos nevét adja ki. (A -jo- szótag Heino Kaljuste észt relatív rendszerében a dó megfelelője.)

I. M.: Beszélgetőtársnak – a szimpózium rendezőségének felkérése alapján – a következő zeneszerzőket hívom az asztalhoz: Szőnyi Erzsébet tanárnőt, Daróci Bárdos Tamás tanár urat, Tóth Péter tanár urat és Horváth Márton Levente tanár urat.

Bizonyára sokan vannak a jelenlévők közül, akik emlékeznek arra, hogy 2001-ben egy hasonló beszélgetésre itt már sor került. A 11 év hallatlanul gyorsan elszelelt! Akkor zeneszerzőkön kívül karvezető kolleginák és kollégák is részt vettek az eszmecserében. Az akkori beszélgetést nagy-nagy nekigyürkőzés után leírtam a hangfelvételről, és 2005-ben (végre!) egy kis füzetben megjelent. Megnéztem, hogy mikről is beszélgettünk akkor. Bizony elég sokféle kérdés vetődött föl. Óhatatlan, hogy egyik-másik vissza ne köszönjön ma is, vissza ne térjünk rá, de megpróbálom azért egy kicsit másfelé is irányítani a gondolatokat.

Talán kissé szokatlan módon azzal szeretném kezdeni, hogy beszélgetőtársaimat, a zeneszerzőket kérem meg, néhány mondatban mutassák be magukat. Lehet, hogy udvariasabb lenne, ha én mondanám el, amit fontosnak tartok, s talán tudnám is, de biztosan hitelesebb lesz, hogyha saját maguk sorolják el mindazt, amit fontosnak találnak eddigi pályafutásukkal kapcsolatban. Egy szempontot azonban mindenképpen szeretnék adni. Lévén, hogy a Bárdos Szimpózium fókuszában műfaji szempontból mindig a kórusirodalom állt, azt kérem, beszéljenek arról, hogy tanulmányaik során kaptak-e késztetést kórusművek írására; netán kötelező feladat volt zeneszerzői stúdiumaik során kórusművek, elsősorban természetesen a cappella művek komponálása.

Szőnyi tanárnőt kérem szépen, kezdje el.

Szőnyi Erzsébet és Ittzés Mihály a III. Kodály Zoltán Kamaraének Találkozón (2014)

Szőnyi Erzsébet: Úgy gondolom, hogy mindenki számára ismert, hogy én általában minden ilyen beszélgetést a gimnáziumi tanulmányaimmal szoktam kezdeni, merthogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, ahol Sztojanovits Adrienne volt az énektanárunk. Így nyolc évig az ő híres kórusának a tagja voltam. Az indíttatás, hogy kórusművekkel foglalkozzak, természetesen már középiskolás koromban megkezdődött. Kórusműveket komponálni akkor kezdtem, amikor saját kórusom lett ugyanabban az iskolában, még zeneakadémiai tanulmányaim idején. Tehát a kóruskomponálás ilyen formán egyszerre nőtt ki bennem a zeneszerzési ambícióval. Az is fontos volt, hogy a Zeneakadémián Bárdos Lajos tanítványa (is) voltam, s rajta keresztül szintén nagyon sok inspirációt kaptam a kórusművek írására. Emlékszem arra a nagyon jelentős pillanatára életemnek, amikor még zeneakadémiai növendék voltam és megírtam a Canticum sponsae c. kórusművet bibliai szövegre, az Énekek énekéből, és zeneakadémiai évfolyamtársaimmal elénekeltük Bárdos Lajos lakásán. Ezen az előadáson Bartha Dénes is jelen volt, aki akkor nekem zenetörténetből tanárom volt az Akadémián. Ilyen módon aztán a kórusirodalom, a kórusra komponálás, egész pályámon nagyon közel állt hozzám.

I.M.: Köszönjük szépen. Bárdos tanár úr következik.

(oik.hu)

Daróci Bárdos Tamás: Azt hiszem, hogy nem lesz köztünk senki, aki felülmúlhatja azt az adottságot, hogy én úgy négy-öt éves korom óta énekelek. Apám a nyaralásokon, Balatonmárián, tábortűz mellett tanított nekünk népdalokat, esetleg könnyű kis kánonokat. Ahogy szaporodtunk, végül tizenegyen lettünk, akkor már kis családi kórusként tudtunk működni. A kóruséneklés tehát nagyon pici koromtól életem egy részét képezte. Tanulmányaim során, a Zeneakadémián azonban olyan feladatunk nem volt, hogy kórusművet kellett volna írni, de én mindig énekeltem. Énekeltem a Mátyás-templomban apám keze alatt húsz évig, énekeltem a Budapesti Kórusban Forrai Miklós keze alatt mintegy tíz évig. Egy időben volt kis saját kórusom: a Vasúti Pályafenntartó Technikum vegyeskarát volt szerencsém vezetni két-három évig. Nekik írtam azt az Üszküdárá című darabot, amely talán a legelterjedtebb művem lett az összes közül. Úgyhogy sok kapcsolatom volt mindig a kórusirodalommal.

Daróci Bárdos Tamás: Üszküdárá – vidám ballada egyneműkarra (részlet)

Aztán zeneszerzőként – körülbelül 30 évre – lekötött a táncmozgalom, közelebbről a színpadi néptánc. Részben együtteseket dirigáltam, részben komponáltam. Ha összeraknánk a nekik– professzionista együtteseknek, amatőr együtteseknek – írott műveket, együttvéve tán 30 estét is betöltenének. Rengeteget dolgoztam nekik, s így viszonylag kevés másra tellett az energiámból. Jött aztán egy nagy szerencse: Dargay Attila engem kért meg két rajzfilmje, a Ludas Matyi és a Szaffi zenéjének a megkomponálására. Nagy-nagy szerencséje volt életemnek. Aztán jött később más szerencsés feladat is: a székesfehérvári Prohászka Együttesnek a vezéralakja Kremnitzky Gábor megkért, hogy írjak darabot március 15-e megünnepelésére, pontosabban március 16-áról készültek megemlékezni, mert Fehérváron 16-án tört ki a forradalom. Minden évben akarnak e napon ünnepséget rendezni, írjak erre a célra Te Deumot. A következő évben azt kérte, hogy 1100 éves ittlétünk alkalmára írjak egy Missa Gratiae-t – egy hálaadó misét, ez is megtörtént. Aztán a Magyar Requiemre került sor. Magyar szövegekkel végigírt Requiem akkor még nem volt. Nagyon szerettem ezeket a munkákat, ez három komoly oratorikus mű volt. Közben a Magyar Állami Népi Együttes részére Ady-oratóriumot írhattam. Tánckar is szerepelt ebben a műben, a kórus és zenekar mellett. Tulajdonképpen így négy oratóriumot írtam az idők folyamán, és három és fél szentmisét. Három és felet – ugyanis egy alkalommal Zsongor Kálmán, a németországi Kastlban működő Magyar Gimnázium énektanára itthon járva, azt kérte Szokolay Sándortól és tőlem, hogy írjunk egy misét (ketten együtt) a temesvári forradalom emlékére. Így írtuk meg a Temesvári misét: én a Kyrie-Gloriát, Sándor a Sanctus-Benedictus-Agnust. Így lett a műjegyzékemben egy fél mise. Majd Béres György tanár úr [a Gregorián Társaság alapító elnöke] kért, hogy valamelyik gregorián misét „négyszólamúsítsam”, vagyis írjam át vegyeskarra. Ekkor született meg a Missa Mixta a De Angelis gregorián mise dallamaira. A legnagyobb dicséretet egy rokon fiatalembertől kaptam. Azt mondta: „Nem rontottad el a gregoriánt, nagyon gratulálok.” Ezt valóban dicséretnek vettem, mert a gregoriánt, ha valaki négyszólamúsítja, vagy bármilyen kíséretet ír hozzá zeneszerzői füllel, szívvel, nagyon könnyű elvinni valami más műfajba. Hál’ Istennek, úgy látszik, sikerült meghagynom a gregorián szellemét.

Továbbá megírtam egy szlovákiai magyar falunak, Ipolybalognak a Szent Korona misét. A templomukon ugyanis a kereszt helyett be van építve egy magyar korona-utánzat. Volt idő, amikor a Csehszlovák állam törvénybe adta, hogy azt onnan le kell szedni, le kell verni, mert „mit keres a magyar korona egy csehszlovákiai templomon”… Jött is egy brigád, akik majd leszedik. A falusiak elterjesztették, hogy természetesen le lehet szedni, csak élve nem fog senki kimenni a faluból, aki leszedi. Úgyhogy szépen hazamentek a munkások, és azóta is ott van a helyén a szent korona. Tehát ezért kértek tőlem Szent Korona misét, s azóta minden évben rendeznek egy olyasféle szlovákiai magyar összejövetelt, mint ami Csíksomlyón van Erdélyben. Mindenhonnan zarándokolnak oda magyarok, és mindig elhangzik a Szent Korona Mise.

Amióta eljöttem az Állami Népi Együttestől – ezt finoman mondom, mert nem én akartam eljönni, de eljöttem – ugyanis akkor már az autentikus folklór mozgalom kezdte az összes bástyát elfoglalni. Ez ugyan nem tragédia, mert tényleg nagyon szépen adják vissza a folklórt a maga ízeivel és stílusával. Csak egy baj azért mégis van: ott nagyon sok jó mű született. Kodály Kállai kettőse a legfényesebb csillag, de írt oda Maros Rudolf, Szervánszky Endre, Gulyás László, Vujicsics Tihamér, Vavrinecz Béla, és magam is igyekeztem. Úgyhogy nagyon sok jó mű most mintegy szemétdombra kerül. Kivéve a Kállai kettőst, amit néha hangfelvételről bejátszott zenére eltáncolnak. Nos, amióta eljöttem onnan, mintegy 25 éve, azóta a kórusirodalom van munkásságom középpontjában, és azt hiszem, hogy most már maradok is ennél, ez a legfontosabb nekem, és mindig is vágytam rá. Néha-néha hangszeres műveket is írok közben, mert ha a kollegák megkérnek valamire, akkor megírom, de azért a legfontosabbnak a kórusirodalmat érzem.

I. M.: Köszönöm szépen a gazdag beszámolót. Menjünk életkor szerint tovább. Tóth Péter azok közé tartozik, akik 11 évvel ezelőtt is beszélgető társak voltak.

Tóth Péter: Én Kocsár Miklóshoz jártam a Zeneművészeti Szakközépiskolába. A negyedik évben többek között vokális mű komponálása volt a feladat. Tanár úr azt mondta, hogy lehet dalt, dalciklust vagy kórusművet írni. Én nagyon nem szerettem azokat a dalokat, amiket akkoriban – ez ugye a ’80-as évek első felében volt – sokan írtak, és arra gondoltam, hogy akkor inkább mégiscsak kórusra írok, ha már a két rossz közül kell választani, akkor legyen a kórus. Javasolta, nézzek valami Weöres Sándor szöveget. Megtaláltam a Rongyszőnyeget, amit gondolom sok száz más magyar zeneszerző is, és beleszerettem a kórus-írásba. Elég jól sikerült ez a darab, ezzel felvételiztem aztán a Zeneakadémiára, aztán – a Zeneakadémia után két évvel – ezzel nyertem is egy díjat Kecskeméten a Kodály Zoltán és Katona József emlékére rendezett Zeneszerző Versenyen. Talán ennek hatására kértek fel több fiatal zeneszerzővel együtt engem is, hogy a debreceni Bartók Kórusversenyre komponáljunk új művet. Így kerültem Debrecenhez közel, meg a Tamási László féle Kölcsey Kórushoz, akiknek aztán – most már nem is merem kimondani – több tucatnyi művet írtam.

I. M.: Ezek szerint házi szerző vagy.

T. P.: Igen, házi szerző lettem. Ez nekik lehet, hogy kellemetlen, de nekem nagy dicsőség mindenesetre. Tulajdonképpen annyira beleszerettem a kóruszenélésbe, hogy időnként előfordul: kórusművet csak a saját szórakozásomra is írok. Egyéb művet az ember akkor ír, hogyha konkrét megrendelése van.

I. M.: Következzék a legfiatalabb kolléga, akiről hadd mondjak annyit elöljáróban, hogy a nevével először a Kodály alkotói ösztöndíj pályázói között találkoztam. Történetesen éppen kórusműveket, vagy kórusműveket is benyújtott a pályázatra. De a többit inkább mondd el Te, légy szíves.

(www.lfze.hu)

Horváth Márton Levente: Zeneszerzés tanulmányaimat a budapesti Bartók konziban kezdtem Fekete Győr István tanár úrnál, és a Zeneakadémián Vajda János volt a tanárom. Amit fontosnak tartok megemlíteni az az, hogy én a zeneszerzés mellett orgonálok is, és orgonaművész diplomát is szereztem a Zeneakadémián. Ez a kettősség, hogy egy nagyon templomi hangszeren játszom, tulajdonképpen a zeneszerzési érdeklődési körömbe a liturgiát is bevonta. E kettő összeadódásából következik, hogy állandóan foglalkoztat kifejezetten használati célú vokális kompozíciók írása. Tényleg nagyon fontosnak tartom, hogy olyan műveket próbáljak írni, amik aztán nem egyszer használatosak, hanem kifejezetten szolgálati zenék. Egyébként érdekes, hogy a konziba kórusművel vettek föl, bár Kocsár tanár úr, aki ott ült a bizottságban, azt kérdezte a darabot nézve: „biztos, hogy ezt el lehet énekelni?” Tizenhárom éves korom „rutinja” nem tette lehetővé, hogy tényleg jól énekelhető legyen ez a nőikari Ave Maria. Az érdeklődés azonban folyton megvolt. Negyven valahány darabom van, amit most számon tartok. Ennek jó fele kamaramű, a következő csoport, amiből a legtöbb kompozíció született, a vokális művek, általában kórusok – motetták. Ezeken kívül, hogy én is ezt a kifejezést használjam: van két és fél misém, két teljes és egy töredékes. És természetesen orgonaművek, meg egy-két nagyobb apparátusra írt darab is. Az eddigi kórustermésemnek az eddigi csúcsa talán a Missa omni tempore névvel jelzett vegyeskari misém, ami egyébként az akadémiai évek alatt keletkezett. Nagy öröm számomra, hogy idén még egyszer jöhetek Debrecenbe, mert júliusban a Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen el fog hangzani az a darab, amelynek komponálására a verseny szervezői kértek föl.

Sz. E.: Szeretnék még visszatérni a zeneakadémiai kompozíciós feladatokra. A kollegák megnyilatkozásait hallgatva jutott eszembe, hogy egy tapasztalatomat megosztom a hallgatósággal. Az én időmben a Zeneakadémián a zeneszerzés tanulmánynál a vokális komponálás nagyon fontos volt. De ezt nem zeneszerzés tanárom, Viski János, aki Kodály növendék volt, kezdeményezte, hanem az én érdeklődésem vitt oda, hogy külön meghallgattam Harmat Artúrnak az ellenponttan óráit, amelyek Palestrináról szóltak. Ezek az órák tulajdonképpen nem zeneszerzéssel kapcsolatos tevékenységek voltak, inkább elemzések, mégis fölvetette a végén Harmat Artúr, hogy az igazi az lenne, ha valaki megírna egy „Palestrina misét”. Vagyis az összes misetételt Palestrina stílusában. Nem kötelező, hanem szorgalmi feladatként én meg is csináltam. Úgy érzem, hogy rengeteget tanultam azzal, hogy magamat rászorítottam arra, hogy a Palestrina stílust úgy elsajátítsam, hogy a saját variációmban, saját hangvételemben tudjam azt alkalmazni. Azért akartam ezt elmondani, mert úgy vélem ez ma már teljesen a múltba veszett: ma az nem feladat, hogy tanulmányképpen Palestrina stílusban írjon valaki valamit. A zenetörténetből tudjuk, hogy nagy zeneszerzők másolták elődjeik műveit, hogy abból tanuljanak. Mára nagyon átalakult a tanításnak és a tanulásnak a formája. A régi példa mégis érdekes lehet ma is.

H. M. L.: Örülök, hogy felvetette Erzsi néni ezt az ellenpont-tanulmányos kérdést. Ellent is kell mondanom: hál’ Istennek a Palestrina stílus a mai zeneszerzés-oktatásnak is része. Sőt sokkal inkább, mert nekünk nem fakultatív feladat volt. Ha nem is volt akkora kedvünk a munkához, mint Szőnyi tanárnőnek annak idején, de a misetétel írás nagyon szorgalmazott feladat volt. Így talán nem kell félni, hogy ez a hagyomány kihal. Ma is kell Palestrina ellenpontot írni, négy szólamban, és misetételeket. Ez a zeneszerzés-oktatást illetően jó hír.

Sz. E.: Hadd térjek vissza még egyszer Palestrinára. Mégpedig azért, mert fontos tudni, hogy az 1920-as, ’30-as években került a kórusmuzsika egészen előtérbe Magyarországon, a magyar zeneszerzésben még Kodály révén. Akkoriban jelent meg a dán zenetudósnak Knud Jeppesennek a könyve Palestrina stílusáról, amely Kodálynál kézben volt dán nyelven. A tanítványait ösztönözte, hogy tanuljanak meg dánul, mert nincs meg fordításban az a könyv. Aztán persze megjelent német nyelven is. S lényeg tehát: az egész Palestrina stílusnak a magyar kórusokba való behatolása, ennek a könyvnek, és elsősorban annak köszönhető, hogy Kodály Zoltán szorgalmazta a Palestrina-stílus megismerését.

I. M.: Köszönöm szépen a bemutatkozásokat. Egy közös vonást figyeltem meg a beszámolókban: úgy látom, többé-kevésbé használati céllal komponálnak a szerzők. Tehát nemcsak, hogy úgy mondjam, a belső kényszer hajtja őket, hanem valami külső ok is.

Az „árukapcsolás” kérdése felé szeretném továbbvinni a beszélgetést. Ennek egyik lehetőségéről beszélt Bárdos Tamás, amikor arra utalt, hogy munkájának nagyon nagy része kötődött a Népi Együttes színpadi produkcióihoz. Manapság nagyon gyakran látjuk azt külföldi együtteseknél, és most már egyre többször hazaiaknál is, hogy valami látványelemmel próbálják a kórusprodukciókat gazdagítani; vagy legalább is úgy gondolják, hogy ez gazdagítja. Tudjuk jól, hogy Szőnyi tanárnő korai kompozíciói között van egy bájos sorozat, a 21 énekes játék, amely voltaképpen ezt az „összművészeti” jelleget viseli magán.

Erre vonatkozik tehát mindenkihez szóló következő kérdéscsoport: Hogyan látják ma a kórusok létének, működésének műfaji kérdéseit a nemzetközileg megmutatkozó tendenciák fényében? Elegendőnek érzik-e, ha „csak úgy” odaáll egy kórus, és előadja az adott kórusművet? Van-e esetleg olyan tervük, hogy eleve úgy komponáljanak kórusra, hogy ahhoz valamilyen akciót, valamilyen látványelemet hozzágondolnak, s a partitúrába beírt instrukcióval meg is határozzák.

A kérdés elvi részét nem feltétlenül a saját kompozícióikkal összefüggésben kérdezem. Tapasztalatok alapján lehet szó saját műről vagy más szerzőéről, kortárséról vagy régi szerzőéről is. Kérem, kezdje a választ, akinek máris van e kérdésről gondolata.

Sz. E.: Ami a színpadon való mozgást illeti, a magam részéről én teljesen szeparáltan, csak operában, esetleg oratóriumban tudom elképzelni. Hogy egy kórusművet úgy írjak meg, hogy elhangzása alatt bizonyos akciót kelljen teljesíteni? Nem gondolom most. Ennek lehetőségét az előbb említett 21 énekes játékban a gyerekek számára, a gyerekjátékok szintjén megpróbáltam kialakítani annak idején. Ott helye van.

H. M. L.: Csatlakozom Erzsi nénihez, hogy az oratórium ennek a műfaj-kapcsolódásnak egyik remek lehetősége. Kórusműben azonban, ha divatos is, a mindenféle médiumokkal való keveredést én is nagyon nehezen tudom elképzelni.

Eszembe jutott egy élmény. Párkai tanár úr vezényelte a Zeneakadémia vegyeskarának egy nagyszerű venezuelai zeneszerző Stabat Materét. Maga a zene csodálatos volt, de az volt az instrukció, hogy közben mi így-úgy billegjünk, mert, hogy az – amint Párkai tanár úr hosszasan ecsetelte nekünk – a drámaiságot fogja növelni. Ezzel szemben komikussá tette az eseményt. Ez a 80 tagú együttes nem tudta komolyan megcsinálni, és nagyon rosszul sült el végeredményben egy csodálatos darabnak az előadása. Érdekes, hogy a latin embernek, nem csak Venezuelában, mennyire a mozgás az alapélménye; valahogy nem elég neki, hogy csak énekel, hanem valami mozgást, majdnem táncot még hozzá kell tenni, még a misében is. Ez tőlünk például teljesen idegen volt.

I. M.: Nagyon jó példa, és azt hiszem, hogy ez részben a kultúrák különbözőségét mutatja. Talán ez az egész divat együtt jár azzal is, hogy olyan terültetekről kerültek a zenei életnek a fő folyamába énekkarok, ahol ez élő hagyomány. Fülöp szigeteki kórus például, amelyik itt is nyert versenyeket. Más kulturális háttérrel rendelkeznek: a mozgás, ami nekik természetes, akár rituális eredettel, akár más módon, nekünk lehet, hogy egy kicsit komikus. Általánosságban elmondhatjuk: ma a vizualitás, a látvány-élmény nagyon fontos az embereknek.

Mielőtt tovább adnám a szót, hadd említsem meg, hogy Kodály egy 1960-as évek elején adott interjúban megjegyezte, hogy korunk a tánc kora, már a IX. szimfóniát is megtáncolják. Ezt tudhatta saját műve kapcsán is, csak ezt szerényen elhallgatta: ha jól tudom ’61-ben, egy akkoriban alakult New York-i táncegyüttes az ’56-os forradalom emlékére Kodály Missa brevis-ére csinált tánckompozíciót. Fontos lehetett nekik e darab, mert amikor 40 éves volt ez az együttes, felújították a produkciót. Sajnos nem láttam, csak egy képet egy régi folyóiratban. Úgy látszik tehát, hogy itt mégiscsak valami szélesebb kulturális mozgás mutatkozik meg, ami nekünk ugyanakkor furcsa, vagy akár komikus is lehet.

D. B. T.: A mozgás-témához. Úgy jártam, hogy az Üszküdárá című művemet több helyütt megszcenírozták, megjátszották. Két olyan feldolgozást láttam, amely nagyon tetszett, mert ragyogó humorral csinálták, és a sikert csak növelte a megjátszás. De láttam olyat is, amely levett a sikerből, mert nem volt elég szellemes. Egy másik művemet, amit szintén nem mozgáshoz írtam Fogócska címmel. Egy cica és egy egér kergetőzéséről szól a zene, és Lukin László nagyon jó szöveget írt hozzá. Ezt szintén láttam szcenírozva. Sajnos nem sikerült elég jól, a játék elfedte a zenét. Lehet ezt nagyon ügyetlenül csinálni, és lehet nagyon jól is. Néhány éve láttam itt, Debrecenben a nemzetközi fesztiválnyertesek versengését, és majdnem mindenki mozgott a zenéhez szellemesen, ügyesen, és csak azok nyertek helyezést, akik mozogtak. Úgyhogy lehetséges, hogy egy ilyen összművészeti irányba megy el a kóruséneklés. Mégis az az érzésem, hogyha kóruskoncertet rendeznek akárhol Magyarországon, akkor azért nagyon ritka, hogy mozgás is társul hozzá; valahogy a meghittsége a kórus-műfajnak, belső értékeinek a felvillantása teljesebb, hogyha nem nyúlunk más eszközhöz, mint hogy nagyon jól, nagyon szépen éneklik el a kórusműveket. Persze nagyon könnyen lehet, ha egy fesztivál számára írnék kórusművet, akkor már számítanék rá, hogy erre mozogni kell, mert különben semmi szerepe nem lesz a díjazásban. Úgyhogy talán így kicsit kettéválik a dolog, hogy a nemzetközi szinten már a mozgás szinte kötelező. Lehet, hogy még más is fog hozzá járulni: esetleg filmet vetítenek, amíg a kórus ott mozog. Szóval mindenféle lehetséges: az összművészeti irányba való elmozdulás könnyen lehet, hogy tovább fog menni. De én azt hiszem, mindig lesz meghitt és gyönyörűséges kóruskoncert, ahol nem nyúlnak más eszközhöz, hanem nagyszerűen elénekelik a kórusműveket.

I. M.: Lépjünk tovább új témára. A közelmúltban a Müpa lapjában volt egy interjú Tóth Péterrel Petrarca versekre írott zenekari dalciklusának bemutatója alkalmából. (Canzonieri. Előadók: Francesca Provvisionato, Savaria Szimfonikus Zenekar, Marczibányi téri Kodály Iskola Leánykara – karigazgató: Uhereczky Eszter, vezényelt Kocsár Balázs.)

(Tóth Péter: Canzoniere - YouTube: www.youtube.com/watch?v=6RXDNaJL6-c)

Tóth Péter azt mondta az interjúban, az a problémája, hogy nincs elég jó szöveg.

Legyen ez a következő témánk: hogyan látják a zeneszerző oldaláról a szövegek kérdését. Most tekintsünk el attól, hogy esetleg jogdíj és egyéb problémák is adódhatnak. Most meghirdették megint a Kodály Zoltán Zeneszerzői Versenyt. Gyermekkari, és vegyeskari kategóriában lehet pályázni. A pályaművekhez, ha kortárs költő szövegét használja fel valaki, akkor írásbeli nyilatkozatot kell mellékelni a beadott pályázati műhöz arról, hogy a jogtulajdonos – a költő vagy jogutódja – hozzájárul a megzenésítéshez. Szőnyi tanárnő biztosan tudna erről történeteket mesélni, de talán mások is.

T. P.: Én is tudok rossz történeteket, már úgy értem, hogy kellemetlen történeteket, de most tényleg eltekintek a jogi résztől.

A szövegválasztásnak az a legnagyobb problematikája, hogy megfelelően jó, de ne túl jó verset találjunk. Ha nagyon jó a vers, akkor nem érdemes megzenésíteni, ha rossz a vers, akkor meg azért nem érdemes, mert abból nem lesz igazán jó kórusmű. Tehát olyan műveket kell találni, amelyek – túl azon, hogy megfelelnek ennek a két kritériumnak –, még izgatják is a szerző fantáziáját valamilyen módon, és találkozzon a szöveg tartalma azzal a gondolatisággal, ami az ember fejében éppen abban a pillanatban van, amikor zeneművet akar írni. Van egy másik vonulata is a kérdésnek. Azt gondolom, hogy azért írnak, írunk sokan latin nyelvű műveket is, mert a latin nyelvnek a távolságtartása bizonyos szempontból segítség lehet egy szerzőnek, amikor csak a zenei gondolatait akarja kifejezni, és nem feltétlen a szöveg mondanivalóját erősíteni. Ez ügyben már elég sok zeneszerzővel beszélgettem, akik ezt a nézetet vallják. Megerősítették: ők is félnek attól, hogy egy erős érzelmi töltöttségű magyar szöveg, az ő zenéjükkel már-már esetleg a giccs határát súrolja. Így aztán a túlságosan érzelem dús szöveg helyett ezért inkább a latin szöveget választják. Itt jobban megvan a szabadsága annak például, hogy bármilyen melizmát írhatnak. A latin nyelvnek van még egy „nagy előnye”, hogy szabadabban lehet polifón zenét írni rá, hiszen a szövegértés nem első rangú kérdés ebben az esetben. A magyar nyelvnél legalábbis számomra mindig fontos, hogy értsük, hogy mit énekelnek a színpadon, azért ez bizonyos polifóniákat mégiscsak gátol. De lehet, hogy csak én nem vagyok elég ügyes...

Sz. E.: A latin szövegnek a választása – amellett, amit Tóth Péter elmondott – azért is előnyös, mert külföldön könnyebben elterjedhet a kórusmű. Ugye a latin szövegű darabokat minden további fordítási nehézség nélkül jól át tudják venni, vagy ha fordítani akarják, akkor van egy sémájuk arra, hogy azokat a zsoltár vagy mise szövegeket azon a nyelven hogyan fordítják le, akár csak a műsorfüzetben való közreadás céljából. Tehát a magyar szerzőnek nincs gondja azzal, hogy le kell fordítani a szöveget. Míg viszont ha akár egy Petőfi, akár egy Arany versre gondolok, annak a megzenésítése elsősorban hazai kórusoknak szól, mert a mondanivalója is valószínűleg olyan, hogy kevésbé megy át egy fordításban a külföldi kórus felé.

D. B. T.: Annyit fűzhetek hozzá, hogy általánosan az a szokás, hogy a szerző talál valami verset, és megzenésíti. Az én életemben azonban elég gyakran történt, hogy én írtam valami zenét, dallamot legalább, és odaadtam egy költőnek, hogy írjon rá szöveget. Megmondtam, hogy körülbelül milyen történetű, milyen stílusú, vagy milyen mondanivalójú szöveg lenne jó. Lukin László is írt egy-két ilyet nekem utólag, és most nagyon szerencsés vagyok, mert van egy fiatal vőm, Lackfi János, aki nagyszerű költő, műfordító, és ha neki bármit adok, bármilyen dallamot, és bármilyen jellegű szöveget kérek, nagyszerűen megírja gyorsan és jól. Úgyhogy az utóbbi időben jó néhány kórusművem így született. De hát ez egy szerencsés dolog.

Viszont pórul jártam azzal, hogy Szedő Dénes néhai ferences páternek három versét összerakván megzenésítettem a szegedi Bárdos Lajos Kórusnak. Be akartam jegyeztetni az Artisjusnál. Beadtam, de kaptam egy „házi feladatot” derítsem ki, ki a jogutód. Szedő Dénesnek, mint ferences atyának ugye utódja

nincs, de ki a jogutódja? Ezt nem tudják az Artisjusnál. Szedő Dénes szövegekre írott művek jogdíjai torlódnak ott, és nem tudják kifizetni. Most tehát a művemet is csak akkor tudják nekem beszámítani jogdíj szempontjából, ha én kinyomozom, hogy ki a jogutódja Szedő Dénesnek. Fordulhatok a Ferences Rendhez, bár nem tudom, hogy ott ki a legfőbb ember, ki tud ebben választ adni. Fordulhatok a Magyar Államhoz, mert a Magyar Állam is lehet jogutód, azt mondják, hogy jogutód nélkül nincs senki. A zeneszerző vagy költő halála után 70 évig jogdíj jár a jogutódoknak. Úgyhogy el kell kezdenem a nyomozást, elsősorban a Ferences Rendnél, és fogalmam sincs, hogy ki tudom-e nyomozni, hogy Szedő Dénes jogdíja kinek jár. És Szedő Dénes nevében ki fog nekem nyilatkozatot aláírni, hogy megzenésíthetem a már átadott művet, amit hamarosan bemutatnak Szegeden. Szóval egy abszurd helyzet alakul ki.

Kemény házi feladatnak tekintettem különben.

Sz. E.: Ehhez a házi feladathoz szeretnék segítséget nyújtani. Több Sík Sándor verset megzenésítettem dalnak és kórusnak is, így tudom, hogy az ő esetében a Piarista Rend örökölte a jogot.

D. B. T.: Akkor valószínű, hogy Szedő Dénes estében a Ferences Rend a jogörökös, ott lehet az én problémámra a megoldás.

I. M.: Jó, köszönjük szépen, a gyakorlatias kitérőt. A szöveg-kérdéshez még Levente szólna

H. M. L.: Nagyon irigylem Daróci Bárdos tanár urat ezért a szerencséért, hogy neki a készre komponált zenét szövegezik meg otthon! Egyébként mindenben csatlakozom az előttem szólókhoz.

Egyrészt, gyakran úgy vagyok, hogy nekem is van távolságtartásom a magyar nyelvvel szemben. Szükségtelen megismételni, amiket Tóth Péter felsorolt. Másrészt nagyon gyakran úgy érzem, hogy szinte célravezetőbb nekem a prózában keresgélnem magyar nyelvű szöveget, hiszen a versek annyira diktálják, hogy mit szeretnének maguk mellé kíséretnek – azok már félig zenék. Ott a megoldás fele készen áll, amit nekem el kell fogadnom, ha azt a verset választom, és ez gyakran nagyon nehéz feladatot ad. Úgyhogy egy absztraktabb vers a zenei gondolkodáshoz nagyobb segítséget nyújt; ha pedig próza, akkor is igyekszem, hogy egészen absztrakt szöveget válassza. Ha ilyenre rátalálok, az még külön szerencse. Sokat gondolkodtam a nekem legjobb megoldáson. Lehet például, hogy a korai Kassáknál kell keresgélni, hogy lehetőleg ne jelentsen „semmit”, s hogy az ember a zenéjével lehessen elfoglalva.

(T. P.: A Kassák jogdíjakat sem könnyű megszerezni.

H. M. L.: Köszönöm az útbaigazítást.)

Ittzés Mihály: Stilisztikai kérdés felé szeretném iránytani a beszélgetést. Nyilván minden szerző úgy ír, ahogy jónak látja, ahogy az zene benne megszületik. Lehet azonban, hogy ha egy meghatározott célra kell komponálnia, akkor kaméleonnak kell lenni, alkalmazkodnia kell a feladat-környezethez, vagy másnak a bőrébe tud bújni, szerepet játszani; vagyis a feladathoz bizonyos fokú stilizálási készség szükségeltetik a zeneszerző részéről.

A konkrét kérdésem az, hogy a mai zeneszerzők hogyan tudnak a magyar kórushagyományhoz kapcsolódni. Azt hiszem, hogy jelenlévő zeneszerzők közül van, aki iskolázottságánál, korai tapasztalatainál fogva, vagy éppen családi hagyománynál fogva erősebben kötődik hagyományos műfajokhoz, a népdalfeldolgozásoktól kezdve a különböző használati zenékig. Ezeken belül azonban nagyon sok féle stílust, nagyon sok féle megoldást lehet találni. A magyar kórusirodalom is átment egy bizonyos avantgárdnak nevezhető korszakon, az 1960-as évektől a ’80-as évekig. Miben érzik beszélgetőtársaim a magyar kórusirodalom stíluskérdéseit általában, és hogyan a maguk személyes törekvéseire vonatkoztatva? Tudják-e folytatni egyik vagy másik irányzatot, vagy éppen átalakítani a maguk stílusát? Talán túl nyitott a kérdéscsoport, vagy túl szertágazó, mégis kérem szépen a vélemények kifejtését.

Sz. E.: Azt hiszem, világos a kérdés. Egyszerű a magyarázat, ha abból a szempontból közelítem meg a problémát, hogy alapvetően kétféle kórustípust kell figyelembe venni. Az egyik, hogy vannak jó amatőr kórusok, és vannak hivatásos együttesek. Tehát, ha kapok egy felkérést, hogy a Rádió Kórusnak írjak, amint volt rá példa annak idején, akkor teljesen más hangvételben és más technikai eszközöket figyelembe véve tudok megírni egy művet, mintha arra kapok felkérést, hogy amatőr kórusoknak komponáljak. Mondok egy konkrét példát: a Monteverdi kórusok nemzetközi találkozója lesz, a különböző országokból érkező résztvevők együtt akarnak valami új művet énekelni. Tudom, hogy ezek nyilván jó minőségű, de mégis csak amatőr kórusok. Tehát akkor nem olyan hangvételű darabot írok, mint amilyent a Debreceni Nemzetközi Bartók Kórusverseny felkérésére írtam, amit a hivatásos Debreceni Kodály Kórus mutatott be a megnyitó hangversenyen. Hozzáteszem, bár egy kicsit keményen hangzik: azóta se énekelték ezt a művet, mert nehéz ahhoz, hogy amatőr kórusok is elő tudják adni. Egy zeneszerzőnek azért kell, hogy annyi önkritikája legyen: tudja, hogyha egy ilyen kórusnak ír valamit, akkor az esetleg a bemutatón – ahogy Maros Rudolf kollegám mondta – „kétszer hangzik el: először és utoljára”. Ebben az esetben tehát vállalni kell azt az ódiumot, hogy „jó, kifejeztem magam, úgy ahogy akartam, maximális szinten, elő is adták maximális szinten”, de annyi volt – többet nem adják elő. Ha azonban olyan művet írok, amelyet egy jó amatőr kórus (nem gyenge, hanem jó!) amatőr kórus elő tud adni, akkor számíthatok arra, hogy Magyarországon, hála Istennek, még van annyi amatőr kórus, amelyek mind műsorra tudják tűzni azt a kortárs művet. Vagyis, ha a szerző úgy írta meg művét, hogy az elég igényes legyen, de ne legyen túl nehéz. Tehát legyen rajta dolgoznivaló, de jusson örömre is idő, amikor az előadásra kerül a sor.

D. B. T.: Az én kezemet részben megköti az, hogy rengeteget énekeltem kórusban, és tudom, hogy egész más érzés olyan szólamot énekelni, ami kellemesen, dallamosan van megírva, és nincsenek benne őrjítően nehéz ugrálások. Úgyhogy egy picikét ez lehorgonyoz engem egy ilyen szelídebb stílus mellé. A Népi Együttesnél eltöltött mintegy 30 évem meg megtölt azzal, hogy tudom, hogy a közönségnek mi tetszik, és hogy az nem olcsó, de mégis úgy lehet kihasználni ezt a tetszést, ezt az igényt, a siker lehetőségét, hogy minősége legyen azért a darabnak, de ne menjen el messzire a közízléstől. Szóval egy picikét én le vagyok horgonyozva ott, hogy nem lépek ki az avantgárd irányba, de elhatároztam már, hogy egyszer dühből írok egy avantgárd darabot. Nagyon nekigyürkőzök majd, és azt úgy fogom megírni, hogy először csak álmodozom, és papíron rajzolok irányokat, meg dinamikát esetleg, és aztán a papírról megkomponálom. Szóval azért meg akarom próbálni valamikor, hogy mit is tudok avantgárd vonalon produkálni, de ez még eddig nem történt meg. Ha pechem van, nem is fog megtörténni...

(I. M.: Éljed meg még azt, jó? Megvárjuk.)

T. P.: Én úgy látom, hogy az elmúlt, mondjuk 25 évben, a magyar kóruszenének a fő iránya azért nagyon egységes, még akkor is, hogyha van benne a népdalfeldolgozástól, mondjuk „modernebb hangzásvilágú” kórusműig sok minden. De az a gondolkodás, ami nagyjából a Kodály–Bárdos világból jön, tehát a terc alapú gondolkodás, az énekelhetőség felé való elkötelezettség, nagyon erős ezekben a művekben. Az, hogy ki mennyire feszegeti a határait a harmóniavilágnak, a speciális effektusoknak, az mindenkinek persze a saját habitusától, vagy az életkorától, pillanatnyi gondolkodásától függ. Én azonban érzek egyfajta egységességet is ezekben a művekben, például az éneklés iránti tiszteletet, a valóban énekszerűség iránti vágyat. Vegyük azokat a műveket, amelyeket az elmúlt napokban hallottunk. De még a kórusversenyen is: hogyha bármilyen magyar művet meghallgatunk, akkor tulajdonképpen nyugodtan mondhatjuk azt, hogy ez egy fajta nagy tömbnek a szelete, amibe kevésbé tudnak ezek a Daróci Bárdos tanár úr által említett, valószínűleg soha, hál’ Istennek soha meg nem írt avantgárd művek, az általuk képviselt világ becsatlakozni. Úgyhogy én optimista vagyok ezen a téren.

H. M. L.: Igen, így van. annyit azonban hozzá kell tennem, hogy viszont nem szabad egyenruhában járnunk! Én is úgy érzem, hogy a magyar kóruszene nagyon egységes, és nagyon lehet rajta hallani azt a rendkívül erős tradíciót, amit a Kodály–Bárdos vonaltól örököltünk. Én mégis azt hiszem – legalábbis az én korosztályomban mindenképpen azt érzem az egyik legfontosabb feladatnak –, hogy mindent gondoljunk újra. Tehát egy zeneszerzőnek a maga korában mindig az a feladata, hogy a saját korának a zenéjét hozzátegye az elődökéhez. Úgy kell csatlakozni, hogy a tradíció az világos, és nem is kell elfordulnunk tőle, de végig kell gondolni azt, hogy mi az, amiben mi még tudunk mást csinálni, mint ők. Ez az egyik fontos szempont.

Egyetértően csatlakozom ahhoz a ponthoz is, hogy az „éneklés tisztelete”. Ez az egyik legfontosabb itt elhangzott mondat, szerintem. Egyszerűen fogalmazva: az egyik része az, hogy attól, hogy valami énekelhető, nem feltétlenül kell, hogy blattolható legyen. A másik, amiről magam is gondolkodom nagyon sokat, hogy a diatóniának meddig tartanak a lehetőségei. Tehát az a tény, hogy egy szólam önmagában rendkívül jól énekelhető, lehet, hogy a másik szólam ugyanolyan jól énekelhető, és hogyha mondjuk, ezek nem zavarják meg nagyon egymást, akkor elképesztő új hangzásokra is lehet szert tenni. Én mindig ámuldozom azon, hogy mikor jutunk el oda, hogy olyan bámulatos hangzásokat érjünk el, mint Európa első zeneszerzői. Például Magnus Perotinusra (Stanley szerint: 1165 k. – 1220 k.; Tischler szerint: 1155/60–1200/05 zeneszerző, a nyugati zenetörténet legkorábbi, név szerint ismert, többszólamú műveket szerző komponistája, az ars antiqua legnagyobb mestere. A Szerk. megj.) gondolok. Ha van modernség a kóruszenében, azt az 1200-as években már produkálták. Nagy rajongója vagyok a gótika zenéjének. Ismételni fogom magamat: a magam és korosztályom számára azt tartom fő feladatnak, hogy az énekelhetőség szem előtt tartásával lehetőleg próbáljunk meg újat mondani, mert nem ismétlésre van szükség.

I. M.: Talán nem is annyira a kóruszenével kapcsolatban, hanem a szólóénekre írott művekre vonatkozóan sokszor kapták meg a zeneszerzők azt a kritikát, hogy túlságosan hangszerszerű, amit írnak. Ha például meghallgatunk egy Vivaldi áriát, meg egy Vivaldi hegedűversenyt, akkor ugyanazt halljuk énekhangra írva, mint a hegedűre írt kompozícióban. Szinte ugyanazokat a díszítő figurákat, ugyanazokat a skálákat és szekvenciákat és ugrásokat kell produkálnia az előadónak. Úgy látszik, hogy ennek a konfliktusnak, hogy mi vokális, és mi hangszeres, valahogy megvan a több évszázados „hagyománya”, gyökere, csak mindig különböző stílusokba transzformálódva jelenik meg. A kórusoknak nyilván ilyen szempontból egy kicsit korlátozottabb a mozgástere, hiszen még a legkiválóbb kórusnak a hangterjedelme sem éri el azért azt, amit egy vonósnégyes, vagy egy fúvósötös tud produkálni, nem is beszélve egy komplett nagyzenekarról. De térjünk vissza e kis közjáték után az énekkarokhoz.

Beszélgetésünk végén egy, már a 11 évvel ezelőtti beszélgetésen is felvetett kérdést, lehetséges problémát vetek fel: Mi a viszonya a kórusmozgalomnak, a kóruskompozícióknak a hivatalos zenei élethez? Nem érzik-e úgy, különösen azok a szerzők, akik sokat, vagy főleg kórusra komponálnak, hogy az úgy nevezett hivatalos zenei életből egy kicsit kirekesztődnek, hiszen más az előadói médiumuk, más a keretük. Megnéz az ember valami régi-régi XIX. századi műsort, akkor azokon a koncertműsorokon bizony néha előfordul, hogy a dalárda is közreműködött valamivel, aztán operaáriát is előadtak, meg zenekaros mű is volt, tehát a legvegyesebb műsorok szólaltak meg. Ma még egy olyan rendezvényen is, mint a Mini-Fesztivál, Tavaszi Fesztivál, vagy Őszi Fesztivál azt látja az ember, hogy ha van kórusprodukció, akkor az elkülönül. Természetes, hogy más az előadógárdája, de a közönsége is más. Vajon a kórusszerzők a saját oldalukról nem érzik azt, hogy műfajukkal-műveikkel kirekesztődnek ebből a nagybetűs Zenei Életből? Én ennek jelét látom abban is, hogy a kevés számú zenei szaklapban alig-alig írnak kórusművekről, kóruskoncertekről. Kamarakoncertről, ötöd rangú külföldi énekes, vagy hangszeres szólista koncertjéről jelenik meg kritika. Arról, ha a legkiválóbb amatőr kórusok adnak hangversenyt, legkiválóbb kórusszerzők műveiből, semmi visszhangja. Hogy viszonyulnak ehhez a kedves szerzők? Sértve érzik magukat, vagy elviselik ezt a helyzetet?

Sz. E.: Én most azt csinálom, mint a bridzs játékos, hogy azt mondom, hogy passz. Nekem nincsenek ilyen észrevételeim, én azzal vagyok megelégedve, ami van, úgyhogy hol kamarazenével vagyok jelen, hol meg… ezt már nehéz folytatni: zenekari művek nem, opera nem... az már más dolog. A kritika az meg pláne más dolog! Azt hiszem, abba most nem érdemes belemenni, hogy egyáltalán a zenekritika nagyon rossz helyen van pillanatnyilag nálunk. Napilapokban? Mondhatnám: semmi. Azelőtt pedig rendszeresen jelentek meg zenekritikák, és most ez teljesen elmúlt. A szaklapokat elsősorban a szakemberek számára készítik, és kevés olyan lap van, például a ZeneSzó, amely a kórustársadalom széles tömegeinek szól. Említhetem még a Magyar Kodály Társaság Híreit, vagy a Liszt Társaságnak az értesítőit, de ezek is egy szűkebb körhöz szólnak. Ami volt azelőtt, visszatérve egész Tóth Aladárig, meg Szabolcsi Bencéig, vagy később Pernye Andrásig és Kroó Györgyig – mindig voltak zenekritikák a napilapokban, manapság ez egyáltalán nincs, és ez elég nagy baj, mégis úgy gondolom, ebbe nem érdemes most belemenni. Ami a műfaji elkülönülést illeti, a magam részéről nem érzek ebben semmi féle olyan megkülönböztetést, amit érdemes lenne megjegyezni.

T. P.: Nem tudom, csak engem ért-e olyan élmény, amiben néhány évvel ezelőtt volt részem. Egy prominens zenész szájából hangzott el az a mondat, hogy ami Kodály óta a magyar kóruszenében történt, az vagy nem érdekes, vagy szégyenteljes. Tehát tényleg van a zenei életnek egy olyan „vonulata”, ahol mélyen megvetik ezt a műfajt, amit mi űzünk. Ezt tudomásul kell venni, le kell nyelni, és nem kell vele foglalkozni, én is azt mondom. Valóban, a kóruszene besorolása elég speciális dolog, már csak pénzügyi szempontból is. Nem tudom, tudják-e, hogy a kóruszene az úgynevezett „bejelentésre nem kötelezett” kategóriába tartozik, tehát mondjuk, Daróci Bárdos tanár úrnak évente 200 művét éneklik, erről nagyjából senki nem tud, már olyan helyen, ahol a pénzt osztják. Ezzel szemben, hogyha Gipsz Jakabnak elhangzik egy műve a Müpa-ban, akkor azzal komoly pénzeket lehetne keresni – de ez egy másik dolog. Én is azt gondolom, hogy nem kell nekünk ezzel foglalkozni, írni kell a hangokat, és ha szerencsénk van, akkor jelen tudunk lenni egyszerre a kóruszene világában és mondjuk a hangszeres zene világában is, én legalábbis próbálok valami fajta egyensúlyt teremteni ebben.

H. M. L.: Tulajdonképpen az elkülönülésnek van hátránya és előnye is. Egyrészt sajnálatosan igaz, másrészt rengeteg előnnyel jár, hiszen egy kórusban mindig sokan vannak. Míg az ember egy rendkívül jó triót írt, akkor azt 3 ember megismerte. Ha írt egy kórus kedvére való darabot, akkor azt máris 30 ember tudja továbbadni másoknak… Tehát hogy hatványozottan nagyobb a sebessége a kórusművek terjedésének. Ez a nagy szerencse. Ezt vettem észre, hogy amennyiben el is vagyunk különülve, mint kórusszerzők, annyiban ez előnyt is jelent: a kórusok sokkal jobban terjesztik a kincseiket egymás között.

I. M.: Talán nincs azzal sem probléma, hogy az a fajta átjárás a vokális világ és a hangszeres világ között, amit pedagógiai oldalról Kodály elképzelt, vagyis hogy hogyan érvényesül az elv: a zenehallgató nevelésnek is iskolája az iskolai énekóra és a kórus. Az én tapasztalatom szerint ez az átjárás nem igazán működik. Az elkülönülés tulajdonképpen így mindkét oldalról megtalálható, ugyanúgy, mint ahogy a gyökerén nőtt népzenei mozgalom, és a műzenébe emelt népzene alapú kompozícióknak a hallgatósága, „használói köre” is eléggé elkülönül. Ami sajnálatos, de hát nem biztos, hogy leküzdhetetlen.

H. M. L.: Még annyit hadd fűzzek hozzá: egy zeneszerző amúgy is törekszik általában arra, hogy minél szélesebb legyen a repertoárja, tehát amennyiben a műveinkben meg tudjuk valósítani a változatosságot, azt, hogy írunk kórusra, írunk hangszerekre, akkor ez a feszültség nincs annyira bennünk talán. És akkor talán nem is akasztják rá az emberre a címkét, hogy „ja, az a kórusszerző…”.

D. B. T.: Nyilván az a mi választásunk kérdése, hogy mit írunk, és hogyha valaki főleg kórusműveket ír, mint én is, az utóbbi 20-30 évben, akkor azzal számolnia kell, hogy valóban perifériára szorul bizonyos szempontból. Viszont soha nem adatik meg az az élmény, egy olyan szerzőnek, aki avantgárd zenét ír, amit én megtapasztalhattam: 700 gyereknek dirigálhattam Nyíregyházán Ünnepi kánonomat! 700 énekes – külföldi és hazai kórusok vegyesen énekelték Lukin László szövegével, és tombolt a kórustársaság is és a közönség is. Ismételni kellett, és még azután is tomboltak, és nem akarták abbahagyni. Szóval ezek a nagy élmények, hogy nagy tömeg szeretettel van az ember irányában. Ezek azért kicsit kárpótolják azt, hogy mondjuk, a pénzosztásnál hátrább szorulunk. Idén, a 80. születésnapom évében is több ilyen jellegű, óriási élményem volt. Azt hiszem, hogy ez bőségesen kárpótolja az embert. Amikor egy ismétlés után is még tombol a közönség, és fölállva tapsol, akkor ezt nagyon nehéz más műfajban elérni.

I. M.: Befejezésül hadd mondjam azt, hogy itt a reklám helye. Itt fekszik előttem néhány kotta. A jelenlévő szerzők műveinek a kiadása. Szőnyi Erzsébet, Daróci Bárdos Tamás, Tóth Péter, Horváth Márton Levente művei két kiadótól. A Kontrapunkt Music, a „Kontrapunktikus Zene” kiadójától, amely – talán tudott – Tóth Péter „érdekeltségi körébe” tartozik. A másik pedig a Vinczeffy Adrienn kolléganőnk aktivitását jelző Jada Kiadó. Ez is azt mutatja, hogy mindenféle nehézség ellenére gondoskodnak a kiadók a szerzőkről és az énekkarokról: legyenek hozzáférhetőek az új kompozíciók, frissíthessék kellő tavasziassággal a repertoárunkat. Ennek jegyében köszönöm meg a zeneszerzőknek a beszélgetést, a rendezőknek a meghívást, a közönségnek a figyelmet.

*Köszönettel tartozunk dr. S. Szabó Mártának, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kara tanszékvezető tanárának a beszélgetés szövegének rendelkezésünkre bocsátásáért, és a hangfelvétel lejegyzéséért Veres Anettnek, a Zeneművészeti Kar zeneismeret-tanár szakos hallgatójának.

***

4 ajánló a Kontrapunkt Zeneműkiadó Kft. 1118, Budapest, Villányi út 83-85. D. ép.
info@kontrapunktmusic.com internetes katalógusából