Prof. dr. Dr./H.C.Huszár Elvira

 

A karvezetés alapjai

 

 

Összefoglaló

 

A könyv a vezénylés első lépéseitől – középfokig vezeti el a tanítókat, tanárokat, általános iskolai kórusvezetőket, középiskolai és szakiskolai kórusvezetőket, amatőr kórusok vezetőit és kisebb zenekari együttesek vezetőit, akik el szeretnék sajátítani a vezénylés alapjait, hogy manuálisan képessé tegyék magukat a szakszerű karvezetésre, kisebb együttesek vezetésére.

Minden más tankönyvtől, szakkönyvtől különbözik. „A vezénylés technikája” című útmutató. Jellegénél fogva ezt a könyvet nem lehet csak úgy elolvasni, tartalmát megtanulni, mint például a zenetörténetet, zenepszichológiát, zeneesztétikát stb. Itt mindegyik részét, amit elolvasunk, nemcsak gyakorolni, de ki kell gyakorolni (a leírás alapján ez bizton megvalósítható). Csakis a jól kigyakorolt kezdetre építhetjük az azt követő lépést, gyakorlást. Ha mindez alaposan, a kontinuitás elvei alapján történik, biztosak lehetünk abban, hogy igyekezetünk nem volt hiába; szert tehetünk a vezénylés helyes manuális technikájának Mindenki addig juthat el a vezénylés technikájának elsajátításában, ameddig képességei és zenei adottságai megengedik.

Hiszem azt, hogy mindenkit, akit érint a vezénylés manuális technikájának tudáshiánya, ebben a könyvben megfelelő útmutatásra talál.

 

Kulcsszavak: a vezénylés alapjai, a vezénylés technikája, általános iskolai karvezetés, egyszerű ütemmutatók, az avizó, a befelező mozdulat, a tempó.

 

Résumé

 

The book guides teachers, elementary school, secondary school and technical school choir leaders, as well as leaders of amateur choirs and minor orchestra leaders from the first steps of conducting to intermediate level. It is comprised for those who would like to master the basic elements of conducting and this way making themselves capable of professional conducting and also to become qualified to lead smaller orchestras. The book differs from all so far published course books. `The technique of conducting` is a guidebook. Due to its special character, it cannot be simply read through and its content memorized, as is possible in the case of music history, music psychology, aesthetics of music, etc. In our case, it is not just an option to practice, but it is inevitable to practice (which can be achieved through the descriptions). However, one has to carefully master the first steps, and then consequently approach practice. In case these steps happen in a thorough manner following the principles of continuity, one can be certain that the efforts were not in vain; and the proper techniques of conducting will be adopted. One can reach that level of perfection in conducting, which her/his musical talent and abilities allow.

I believe that everyone who is interested in acquiring knowledge in conducting shall find a proper and useful guidance.

 

 

 

Részlet Huszár Elvira a „Vezénylés technikája” című tankönyvéből

 

A könyv a vezénylés első lépéseitől – középfokig vezeti el a tanítókat, tanárokat, általános iskolai kórusvezetőket, középiskolai és szakiskolai kórusvezetőket, amatőr kórusok vezetőit és kisebb zenekari együttesek vezetőit, akik el szeretnék sajátítani a vezénylés alapjait, hogy manuálisan képessé tegyék magukat a szakszerű karvezetésre, kisebb együttesek vezetésére.

Minden más tankönyvtől, szakkönyvtől különbözik „A vezénylés technikája” című útmutató. Jellegénél fogva ezt a könyvet nem lehet csak úgy elolvasni, tartalmát megtanulni, mint például a zenetörténetet, zenepszichológiát, zeneesztétikát stb. Itt mindegyik részét, amit elolvasunk, nemcsak gyakorolni, de ki kell gyakorolni (a leírás alapján ez bizton megvalósítható). Csakis a jól kigyakorolt kezdetre építhetjük az azt követő lépést, gyakorlást. Ha mindez alaposan, a kontinuitás elvei alapján történik, biztosak lehetünk abban, hogy igyekezetünk nem volt hiába; szert tehetünk a vezénylés helyes manuális technikájának alapjaira.

A karvezetéshez nem elég csak a tehetség (mint minden máshoz sem). A kéz nem funkcionál magától, annak hatékonyságát automatikussá kell tenni, ami sok gyakorlást igényel. Szorgalommal sok mindent (nem mindent) el lehet érni: inkább zeneileg középszerű, de precíz karvezetőt látunk szívesebben a dobogón, mint „tehetséges” hadonászót, de valahol egyiket sem: úgy tehetséges, mint technikailag precíz művészeti vezetőket, mert csak ők képesek együttesüket tökélyre vinni a maguk és együttesük képességeinek keretein belül.

A hivatásos karmesterré válás legalább akkora erőfeszítést, tehetséget igényel, mint bármelyik hangszer magas fokú művelése, de azoknál összetettebb feladat. Zenei ismeretekben messze menően szélesebb skálájú. Ezt már nem lehet megtanulni. A tehetséget, rátermettséget, a határozott egyéniséget, a különleges kisugárzást, temperamentumot vagy kapja onnan föntről, vagy nem, megszerezni sehonnan sem lehet. Mindezek nélkül nincs jó karmester.

Az útmutató kézikönyv, mint már említettem nem kizárólag együttesek művészi vezetőinek készült, de tanítóknak, tanároknak egyaránt. A tanítónak is szüksége van a karvezetés alapjaira, hiszen hogyan indítja el az osztály éneklését a zeneórán, ha legalább az alapokat nem tudhatja magáénak? Hogyan vezethet énekkart az általános iskolában, ha nem rendelkezik a manuális technika alapjaival.

A közép és szakközépiskolákban kórust, vagy zenekart (ez esetben jóval bonyolultabb a feladat) vezető tanároknak hatványozottabban elengedhetetlen ennek a tudásnak a birtokában lenni.

Mindenki addig juthat el a vezénylés technikájának elsajátításában, ameddig képességei és zenei adottságai megengedik.

Hiszem azt, hogy mindenkit, akit érint a vezénylés manuális technikájának tudáshiánya, ebben a könyvben megfelelő útmutatásra talál.

 

Testtartás, kéztartás

 

Sajnálatos módon gyakran találkozhatunk kórusvezetőkkel, akik méltatlan mozdulatokkal „vezetik” énekkarukat. Lábbal dobognak, rugóznak, kézzel riogatnak, testüket riszálják, s ebben az a szomorú, hogy csak elvétve, alig találkozunk kiművelt kezű karvezetőkkel.

Ez a könyv, mint vezénylési útmutató azzal a szándékkal íródott, hogy segítsen a karvezetőknek abban, hogy a vezénylés alapszabályait elsajátítsák, ne váljanak nevetségessé sem együttesük, sem a közönség számára, s nem utolsósorban sikeresen vezessék kórusukat, zenekarukat. 

Nemcsak a karvezetéssel kapcsolatos a szabály, de bármelyik hangszer kezelésének mottója a természetes kéz és testtartás. Természetes kéz és testtartás nélkül nem alakulhat ki jó hangszerkezelés, jó technika. A görcsösség, mely sokszor karöltve jelentkezik a természet- ellenes, helytelen hangszerkezeléssel, nem vezethet eredményességre, ami a karvezetésre is vonatkozik.

A karvezető testtartásának rugalmasan szilárdnak kell lennie, mert ez kizárja a lagymatagságot, de a görcsös merevséget is, mert a test kizárólag rugalmas szilárdságában tud mozgásba jönni.

A helyes testtartás kiindulópontja a mindkét talpon elhelyezett egyformán elosztott testsúly. Talán banális, de annál inkább hasznos útmutatásnak tűnik, de a terpeszállás kb. olyan távolságú legyen, mint, az autóbuszban való egyensúlyozás, ami a stabil állást biztosítja. A kórus előtt való stabil állás hiánya, az egyensúlyra való koncentrálás elvonja a vezető figyelmét feladatáról.

Mennél erőteljesebben vezényelünk, annál fokozottabban követelendő meg a szilárd testtartás. Az erőteljes vezénylésnél a leggyakrabban tapasztalható, hogy a vezénylő testének mozgásával „besegít” a vezénylésbe, holott ez az imbolygás közömbösíti a határozott erőteljes mozdulatokat. Ennek az ellentéte viszont az, ha a karvezető merev „karót nyelt” testtartása elvonja a kéz mozdulatáról a figyelmet.

A karvezetés egyenes testtartást követel. Deréktól lefelé szigorúan tilos a mozgás; a fenék riszálása, előre – hátra való mozgatása, a lábak rugózása és a séta. Ez nemcsak, hogy nem esztétikus, de teljesen elvonjuk vele a figyelmet a zenéről „széttáncoljuk” a zenét, s nem utolsósorban a közönség is megmosolyog, rosszabb esetben jót mulat az ilyen nemkívánatos karvezetői megnyilvánulásokon.

Sajnos gyakran voltam szemtanúja a fent említetteknek, ugyanis sokáig jártam az országot zsűritagként középiskolai kórusok, zenekarok versenyein, fesztiváljain. Tragikus (számomra tragikus) megnyilvánulásoknak voltam a szemtanúja, ugyanis a karvezetők nagy része minősíthetetlenül vezette együttesét. Dobogott, balettozott, riszált, rugózott „vezénylés” közben, odaszaladgált a szólamokhoz, s hogy a kezével mit csinált, azt nem lehetett megállapítani, riogatta kórusát. Mindenesetre jelenléte inkább ártott a kórus produkciójának, mint használt, mert sikerült szétvernie a zenét. Bár ezeken a versenyeken a közönség is többnyire zeneileg képzett emberekből, zenetanárokból, azoknak diákjaiból állt, ennek ellenére, vagy annál is inkább kuncogás hallatszott soraikból, ami a karvezetőnek szólt. Sajnos ezt rajtunk kívül nem tette szóvá senki, „nem tanultak vezényelni” hangoztatták, de ez az eredményen aligha változtatott. Ám ha valaki zenei együttes elé áll hát vegye  magának a fáradtságot, frissítse fel vezénylési tudását, mert az sem állja, hogy nem tanultak vezényelni, hiszen a karvezetés kötelező tantárgyként szerepel a zenei szakiskolákban és a zeneakadémián.

Ez a vezénylés akár történjék egyszerű ütemezés formájában. Így sokkal jobban segítheti a kórus munkáját úgy a próbákon, mint a fellépéseken, ez utóbbin elkerülve az esztétikailag bántó vizuális megnyilvánulást.

A testnek minden fölösleges mozdulata rossz, főként azok a mozdulatok, melyek az ütést kívánják helyettesíteni. Ütni csak kézzel szabad. Ne segítsünk rá az ütésre térdrugózással, fejbólintással, lábdobbantással, mert mindezek hatástalanítják azt a mozdulatot, amelyik a legfontosabb. Mindezekkel a vezénylő manuális technikájának a hiányosságát kívánja pótolni.

Gyakorlott, kiforrott karvezetőknél, karmestereknél (semmiképpen nem amatőr), akik komoly, technikai alapokkal rendelkeznek, eredményes zenei pályafutást tudhatnak maguk mögött, megengedhetőek a művészi vezénylés színvonalán az egyéni megnyilvánulások,kéz és testmozdulatok, de ezek kizárólag a zene   mély értelmezését hivatottak szolgálni, semmiképpen sem az ütés helyettesítésére alkalmazhatóak. A szabadabb mozdulatokkal való vezényléssel a karmester a zene kifejezőerejét hivatott zenekarára átvinni kellő precizitással. Ebben az egyéni, zenét kifejező mozgásban is kizárólag a felsőtest vehet részt.

A zene értelmezésének mélysége az arcon és a szemeken sugárzik ki. A fej is tehet energikus, figyelmeztető mozdulatot, de semmiképpen sem az ütés rovására. Nem szárnyalhatja túl az ütés intenzitását, tehát szinkronban kell lennie azzal.

Ezeket a testmozdulatokat azonban kezdő fokon mellőzni kell. Ne essünk az esetlenség csapdájába. Csak jó, biztonságos vezénylő mozdulatok (iskolás precizitású mozdulatok) birtokában tudjuk vezénylési technikánkat biztos alapokra helyezni. Csak maximálisan kifejlesztett vezénylési technika birtokában tudjuk testünk mozdulatait tudatossá tenni, a felesleges testmozdulatokat kiiktatni.

Kezünket testünk mellől csípőszélességben emeljük fel, szigorúan megőrizvén a két kéz közötti távolságot vezénylés közben is. A kéz olyan magasságba legyen felemelve, hogy karunk egyenesen álljon (ha karunk lefelé mutat, nem látja kezünket az együttes, ha felfelé, nem tudunk határozott avizót adni). Kézfejünket természetesen, félig zártan tartsuk, úgy ahogy testünk mellől felemeltük. Ujjainkkal ne mutogassunk (ne éljenek külön életet), az ujjak simuljanak egymáshoz. Csuklónk lazán tartsa kézfejünket. Ezt nevezzük alaphelyzetnek, kiinduló, indító helyzetnek.

 

 

Helytelen test és kéztartás

 

 

12

 

 

Helyes test és kéztartás

 

 

34

 

 

Ütemmutatók, ütemrajzok

 

Egyszerű ütemmutatók:

 

Az egyszerű ütemmutatók csoportjába tartoznak a kettes, hármas és a négyes elosztású ütemek.  A leírás alapját a precíz iskolás, ütemezéses vezénylés képezi.

 

Kettes elosztású ütemmutató:

 

Kiinduló helyzetből kezünk kb. fejmagasságig emelkedik, leüt, de kizárólag csak a kiinduló helyzetig, onnan elasztikusan kissé oldalra mozdul el, majd újra felvezetődik. A leütés mindig nyílegyenesen történik (hangsúlyos ütemrész), mert csak így tudjuk az együttessel érzékeltetni az „egyeket”, a hangsúlyos ütemrészt, ami elengedhetetlenül fontos.

Leütés után kezünket hagyjuk, hogy automatikusan oldalra ugorjon, mozduljon kissé, majd a visszavezetés útja kicsit sréhen indul, majd csatlakozik a lefelé ütés térbeli vonalához.

 

                    1-1

     

Hármas elosztású ütemmutató:

 

    

Az egyre való leütés ugyanúgy történik, mint, a kettes elosztású ütemmutatónál, csak itt a leütés után a kéz ugyanazon a térbeli vonalon felfelé ugrik, mozdul automatikusan egy kissé vissza, melyen lefelé ütöttünk. A második ütemrész, a kettő oldalra, míg háromra hasonlóan ível felfelé, mint a kettes elosztású ütemnél.

 

 

                                   1

    

 

 

Négyes elosztású ütemmutató:

 

 

Hasonlóan, mint az előző ütemmutatónál a leütés után a kéz ugyanazon térbeli vonalon lendül automatikusan kissé felfelé, amelyen lefelé ütöttünk. A második ütemrész, a kettő hangsúlytalan, így ütemrajza is jelentéktelen, parányi elmozdulás fordított U alakban (ha kettőre bevisszük kezünket az ún. „sérthetetlen ” térbe, kezeink nemcsak, hogy összeütköznek, de az ilyen mozdulattal ellehetetlenítjük a harmadik időbeli ütést, s annak felfelé vezetését négyre), a három oldalra, míg a négy felfelé vezetődik ugyanazon a módon, mint a hármas elosztású ütemnél.

 

 

                                         2

  Az avizó 

 

Egyenes testtartással, leengedett karokkal álljon együttese elé a karvezető, a karmester. Tekintetével pásztázza végig a kórust, zenekart, győződjék meg arról, megvan – e a biztos kezdéshez nélkülözhetetlen fegyelem. Teljes figyelmét összpontosítsa a műre. Csak ekkor emelje fel kezét kezdésre.

Az avizónak, előkészítő mozdulatnak utalnia kell a tempóra,  hangerőre a zene jellegére.

Lassú tempónál az avizó mozdulata hosszabb, míg a gyorsabb, gyors tempónál az avizó felfelé ívelése gyorsabb. Tehát az avizónak olyan tempóban kell lennie, amilyen tempóban indítani, előadni kívánjuk a művet.

A dinamikának megfelelő intenzitású előkészítő mozdulatot adjon a művészeti vezető. Forte indításánál erőteljes, míg piano esetében az avizó lágyabb, de mindenképpen akkor is határozott legyen.

Az avizónak utalnia kell a zene jellegére, amit úgy fejez ki a karvezető, karmester, hogy karját a jellegnek megfelelő mozdulattal emeli fel. Ez lehet súlyos ütésű, nyugodt méltóságú, támadó hevességű, vagy könnyű lendítésű mozdulat. A határozott avizó a különböző intenzitású mozdulatoknál is örök érvényű. Mindezt fokoznia kell az arckifejezésnek és a szemen keresztül sugárzó akaraterőnek is.

Az előkészítő helyzet fő követelménye a teljes mozdulatlanság.

Tétovázásnak semmi helye, mert az együttes koncentrációjában olyan visszaesést jelent, amit már egy új előkészítő helyzettel nem tudunk megteremteni.

Jó avizó veszélybe kerül, ha a karvezető, karmester figyelmen kívül hagyja, hogy a kórusnak indításhoz levegőt kell vennie, a zenekarban a vonósnak kezdésre kell emelnie vonóját, hogy indíthasson, a fúvósnak szintén levegőt kell vennie. Nagy segítséget nyújthat mindehhez a jobb kézzel csuklóból történő elő - ütem az avizó előtt, ami megelőlegezi a tempót, és hatványozott biztonságot nyújt a precíz belépéshez.

Az avizót ajánlatos egyszerű gyermekdalokon gyakorolni, egyben a balkéz függetlenítését is megoldhatjuk ezzel.

Két kézzel, elő - ütemes avizóval indítunk, majd balkezünket testünk mellé helyezzük. Levegővételnél (mini avizó harmadik ütem végén) a bal kéz csatlakozik a jobb kézhez. Ez megismétlődik. Ismétlés után a hatodik ütem végén újra csatlakoztatjuk a balkezet, majd testünkhöz húzzuk. Az utolsó három ütemnél a bal kéz (zeneileg ez tartozik össze, egyébként az utolsó két ütemnél praktizáljuk) a befejezést előkészítve halad a jobb kézzel.

 

 

nota2-o

 

    

A következő gyermekdaldal példánál elő ütem után két kézzel indítunk, majd minden levegővételkor csatlakozik a balkéz a jobbhoz, minden levegővétel után testünk mellé helyezzük. Utolsó előtti ütemnél levegővételre, és a befejezést előkészítve halad párhuzamosan a jobb kézzel                       

 

A B CD

 

A-BÉ-CÉA 4/4 – es ütemmutatóban íródott dalgyakorlatot a fentiek alapján végezhetjük. Avizó előtt csuklóból elő - ütemet adunk, amivel biztosabbra vehető a megkívánt tempóban való kezdés. Főként elengedhetetlen ez az elő - ütem amatőr, kisiskolás, középiskolás együttesek vezetésénél.

Jó avizót könnyű adni, ha a karvezető is levegőt vesz (azt követi keze) előkészítő mozdulat közben. Ez a biztosítéka annak, hogy a kórus is levegőt érkezett venni a kezdéshez.

 

 

 

nota1-o

 

 

 

A ritmus sokkal precízebben jut kifejezésre az együttes előadásában, ha a kéz, főleg az ütőkéz képes olyan mozdulatok végzésére, amely minden ritmus egységet, ritmus képletet megkülönböztetett módon tud érzékeltetni az ütemrajz torzítása nélkül. Kezünknek szigorúan reagálnia kell az zene dallam és ritmusjelenségeire.

Az egyenletes negyed mozgást elasztikusan, simán vezetjük: nem csapkodunk, nem hadonászunk. Ha az egyenletes negyed mozgáshoz kisebb értékek is csatlakoznak, kezünk enyhe lendítésével érzékeltetjük azt.

 

A leintés mozdulata

 

     A leintés mozdulata vonatkozhat az egész együttesre, vagy egy-egy szólamra, egy-egy hangszerre, hangszercsoportra, amelyre azért van szükség, hogy ezek egyszerre tudják abbahagyni az éneklést, zenélést. A leintő mozdulat történhet a mű folyamán és a mű végén is.

Ez a mozdulat a mű folyamán mindig a bal kéz feladata, mert a jobb kéz ütemrajza sértetlen kell, hogy maradjon.

A leintés mozdulata határozott, precíz, pontos kell, hogy legyen. Csuklóból a bal kéz balról jobbra teljes körmozgást végez.

A bal kéznek kettős feladata is lehet, ugyanis egy adott ütemrészen, egy adott leintő mozdulat után (ha azt a mű úgy kívánja meg) a jobb kézzel együtt avizót kell hogy adjon a a mű folytatásához. Ilyen esetekben a két mozdulat „összeolvad ” a kettős feladatból kifolyólag: leint, lendül avizóra.

Ahogy az avizónak, a leintés mozdulatának is van tempója, úgy a mű folyamán, mint a mű végén. A körív csakis abban a tempóban történhet, amelyben előadjuk a művet. A lassú tempó nagyobb, míg a gyors tempó kisebb, élesebb befejező mozdulatot igényel.

 

A tempó

                                                               

Főként kezdő együtteseknél, de a nem kezdőknél is, ha a karvezető biztos akar lenni abban, hogy a kívánt tempóban induljon el a mű, amit vezényel, ne hanyagolja el a csuklóból adott elő - ütemet, így nem érheti meglepetés sem a karvezetőt, sem az együttest. Az avizó és az elő - ütem azonos tempóban történik.

A kézmozdulat térben elfoglalt mérete a zeneműnek nemcsak a tempóját és ritmikusságát fejezi ki, hanem a jellegét is. A tempó megadása határozott vezénylési beavatkozást kíván. A már biztosított tempó után térben csökkentsük a vezénylő mozdulatokat, ami nem jellegtelen vezénylést jelent, mozdulataink szabályosak maradjanak.

 

A karmester

Az élményszerű előadás

 

Erős egyéniség és kellő temperamentum nélkül nincs jó karvezető, sem karmester. Kivonulása az együttes elé legyen határozott, magabiztos, mert minden megnyilvánulása, ami nem is tartozik közvetlenül a vezényléshez, befolyásolja az előadás sikerességét.

Mindenekelőtt szükséges, hogy a karmesternek világos képe legyen az előadásra, illetve betanulásra kerülő mű fő vonásairól és jellegéről. Figyelembe kell vennie a szerző által előírt tempókat, hiszen a zeneszerzők manapság gondosan odaírják a mű elejére és a döntőbb helyekre azokat.

Vannak karmesterek, akik csak a kottát látják és olyanok, akik azt is, ami mögötte van. Vannak, akik az egységet is szétdarabolják, míg mások olyan képességekkel rendelkeznek, hogy a szétesőt is képesek egybefogni.

Nemcsak a zenekarnak, de a karmesternek is tökéletesen kell a művet magában hordoznia és tökéletes formában kell láthatóan megjelenítenie.

 A karmesternek látnia és hallania kell, erőteljesnek kell lennie, ismernie kell a hangszerek szerkezetét, természetét és hangterjedelmét, értenie kell a partitúraolvasáshoz, és azon a különleges tehetségen kívül, amelynek megkíséreljük leírni az összetevőit, más, szinte meghatározatlan adottságokkal kell rendelkeznie, amelyek nélkül nem jöhet létre láthatatlan kapcsolat közötte és azok között, akiket vezényel. Ha nincs meg a képessége arra, hogy átadja érzelmeit, ennek következtében teljesen elveszíti vezető szerepét. Mindenkinek éreznie kell azt, hogy a karmester maga is érez, megért, átél, így érzelme és átélése átszáll azokra, akiket vezényel, belső lángja átmelegíti, izzása felvillanyozza, ösztönző ereje magával ragadja őket. Ha viszont tehetetlen és hideg, mindent megdermeszt maga körül.

Egyesek sokat mozognak, mások megmeredve vezényelnek. Esztétikailag mindkettő zavaró, de az utóbbi elfogadhatatlan. Ne felejtsük el, hogy gyakran vannak a zenében olyan pillanatok, amikor a karmester dirigálás közben nekiengedheti magát, ha van vér az ereiben, mert temperamentum nélkül nincs magasrendű előadás. Ezt azonban sem tanulással, sem szorgalommal nem lehet megszerezni, ezzel születni kell. A temperamentum nem az értelemből, hanem a szívből fakad. Az igazi művésznek feltétlenül zaboláznia kell temperamentumát, a művész értelmének és szívének együttesen kell megnyilvánulnia. A teljes összhangot zene és mozgás között a karmester csak sokévi gyakorlattal és kemény önfegyelemmel érheti el.

Nem véletlenül fordítanak óriási fontosságot a karmester szerepének, hiszen az ő vállára olyan súlyos felelősség nehezedik, mint régebben soha ; már nem a teremtő géniusz alakítja a kor stílusát, hanem az egyes művek stílusát neki önmagából, azaz a különböző művekből kell kialakítani. Nem őt hordozza a kor, ő hordozza korát. Ebből nyilvánvalóan kiviláglik, hogy milyen fontos szerepet tölt be a karmester, és miért olyan ritka manapság az igazi karmester.   

Mindazok a jelenségek, amelyekről a fentiekben beszéltünk, az előadó művészet külső és belső megjelenési formáját tárják fel úgy technikai, mint zenei szempontból. A technika az előadó művészet külső alkotója, míg a zeneileg való megnyilvánulás csakis belső lehet, mert művészileg csak a belülről jövő alkotást tekinthetjük jelentősnek. Hogy milyen technikai megoldás a legjobb bizonyos zenei jelenségeknek a megoldására, adjuk az együttes tudtára. Ha szükséges, mutassuk meg, énekeljük el akár a kórusnak, akár a zenekarnak, vagy zongorán mutassuk be, hogy mit, hogyan, és miért így, vagy úgy szeretnénk megoldani: lassítást, gyorsítást, osztást, agogikát, stb. Nagyon fontos, hogy amit kérünk a kórustól, zenekartól, „benne legyen a kezünkben”annak kifejezési módja. Erre kell az együttesnek reagálnia úgy, hogy szinkronban legyen kéz, zenekar, kórus. A kéz technikailag és zeneileg is úgy formálja meg a művet, hogy az együttes tükörképe legyen a kéz kifejezési megnyilvánulásainak.

Mindaz, amelyekről a fentiekben szó volt az előadó művészet külső és belső megjelenési formáját tárják fel technikai (külső) és zenei (belső) szempontból. Minden technikai jelenséget, zenei sajátosságot helyesen, világosan, félreérthetetlenül oldjunk meg, ahogy a kompozíció-szerkesztési és jellegbeli sajátosságai megkívánják azt.

Egy hangversenyre való felkészülés komoly pedagógiai munkát is igényel. A vezetőnek tisztában kell lennie együttese képességeivel. Ahhoz mérten kell összeállítania repertoárjukat, megszerveznie a próbákat (szólampróbákat, összpróbákat). Ha állandó együttesünk van, be kell iktatnunk az elkészített zenemű „megérési” idejét; félretenni, majd felújítani. Ha már nem kell a hangokra, szövegre figyelniük, csak akkor „gyúrhatjuk” zenévé a művet úgy tempó, dinamika, hangszín, eszmei tartalom, forma, zenei sajátosság szempontjából.

A vezénylés akkor fejezi ki, kelti életre a partitúrában lévő kottafejeket, s azon túl akkor tölti meg élettel azt, ha a tempó, ritmus, dinamikai érzékeltetésen kívül arra is képes, hogy a zene jellegét világosan ábrázolja. Birtokában kell lennie azoknak a széles skálájú technikai eszközöknek, hogy ennek a nagyigényű követelménynek eleget tehessen. A vezénylési technika minden lehetséges változatát használjuk ki: lendületes, vagy vezetett mozgás, az ütés súlyossága, vagy súlytalansága, éles és tompított ütések, a kar könnyűsége, vagy megterheltsége, a mozdulatok gyorsasága, magassága, szélessége, a bal kéz dallamot formáló és értelmező képessége, és végül az arc kifejező, a szem, megbabonázó ereje.

A felsorolt eszközök széles skálájú gazdag lehetősége képezheti a vezénylés mesteriskoláját.

Élményszerű előadáshoz kizárólag a karvezető, karmester határozott fellépésével, belülről jövő erejével, az együttes „felpörgetésével ” juthatunk el. Biztos kiállás, biztonságot sugárzó szemek, pszichikailag emelkedett hangulat

(nem lámpaláz) eredményezhet sikeres előadást. A lámpaláz, a bizonytalanság átvivődik az együttesre, ami sikertelen produkcióhoz vezet.

Lámpalázas egyén ne legyen sem karmester, sem előadóművész, mert a lámpaláz nem hagyja kiteljesülni az előadóművészt. Nem lehet rettegve zenélni, pláne nem zenekart vezetni. Erős egyéniség és kellő temperamentum nélkül nincs jó karvezető, sem karmester. A karmester kivonulása, az együttes elé állása legyen határozott, magabiztos kiállás, mert minden egyes megnyilvánulása azonosul a kórussal, zenekarral. A „bocsássanak meg, hogy létezem” hozzáállással „elvérzik” a produkció. A karmester legyen dobogótípus. A jó karmester mindig a hangversenyen nyújtja a legjobb teljesítményt, s ez magával ragadja együttesét és a közönséget is. Ha elegancia és könnyedség képezi magatartását, ugyanakkor biztos kézzel keményen fogja a „gyeplőt”, csodákra lehet képes zenekarával. Nem elég a négy fal között jónak lenni, ott az adott pillanatban a koncerten kell a legjobb produkciót nyújtania. A lámpalázat váltsa fel az emelkedett hangulatot árasztó magatartás, úgy a karmester, mint a zenekar élvezze az adott mű előadását, mert csak így nyújthat kellemes perceket a közönségnek, élményszerű előadást.

 

 

IRODALOM:

1. Brock McElheran: 1989. Conducting Technique for Beginners and Professionals, Oxford University Press, USA; Revised edition

2. Anthony Maiello - Jack Bullock: 1986. Conducting -- A Hands-On Approach, Alfred Publishing

3. Max Rudolf: 1995. The Grammar of Conducting: A Comprehensive Guide to Baton Technique and Interpretation, Schirmer; 3rd edition

4. The Modern Conductor: 2006. Harvard Music Academy Semminary, 7th Edition

5. Mark Gibson: 2004. On Becoming a Conductor: Lessons and Meditations on the Art of Conducting6. Frederick Harris: 2001. Conducting with Feeling, Meredith Music

7. Rihard Vagner: 2001. Über das Dirigieren, LIRICA

8. Vojislav Ilić: 1970. Vežbe iz horskog dirigovanja, Muzička akademija, Beograd

9. Vojislav Ilić: 1973. Dirigovanje 1-2, Muzička akademija, Beograd                                                       

10. Kohoutek, Ctirad: 1984. Tehnika dirigovanja,Univerzitet umetnosti Beograd

11. PRÉCIS DE DIRECTION CHORALE: 1998. reprise de l'ouvrage paru sous le męme titre aux éditions de la Société de Musicologie du Languedoc

 

 

 

A szerzőről:

Újvidéki Egyetem, Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar