“Tanításának
kulcsa a zene szeretete volt”
Némethy Attila
zongoraművész-tanár visszaemlékezése egykori zeneakadémiai tanárára, a 100
éve született Nemes Katalinra
Az emberek többsége unokáinak büszkén meséli el élete
egy-egy nagy találkozását. Dédelgetett emléküket többször átélik, és ez örömöt
szerez nekik évtizedek múltán is. A zeneművészetnek, a zongorázásnak
köszönhetően nekem nagyon sok ilyen találkozásom volt. Igazán meghatározó
élményt azok a személyiségek adtak, akik által többé, jobbá váltam.
Antoine de Saint-Exupéry írja: „Ha hajót akarsz építeni, ne
azzal kezd, hogy a munkásokkal fát gyűjtetsz és szó nélkül kiosztod közöttük
a szerszámokat, és rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel
bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.”
Igen, ez egy tanár dolga, kötelessége. A
középszerű tanár csak magyaráz. A jó tanár meg is indokolja mondandóját,
ha nagyszerű a pedagógus, akkor meg is mutatja. De a legjobb tanár az, aki
inspirálja a növendékét, környezetét.
Volt idő, amikor káprázatos szellem uralkodott a
Zeneakadémián. A zongora tanszakon ott ült a vizsgákon Antal István, Bächer Mihály, Hernádi Lajos, Kadosa Pál, Solymos Péter, Ungár Imre, Wehner Tibor,
Zempléni Kornél és az akkor fiatal kiváló oktatók. Köztük - pedig mint egy virágszál
- tündökölt egyetlen nőként Nemes Katalin.
Úgy vélem nagyon kevés pedagógus éri el azt a
kitüntetést, hogy sohasem lesz belőle Professzor Úr, vagy Tisztelt
Tanárnő, hanem megmaradnak – mondjuk Kati néninek. Nemes Katalin
zongoraművésznő személyiségével kiérdemelte azt a megtisztelő
titulust, hogy szinte mindenki így hívta. Tényleg tündökölt a tanári karban,
hiszen idősebb korában is szép volt, sugárzott. Nemcsak tudásával, hanem
humorával, kedvességével is hódított.
A vizsgákon mindig előtte ültem az első
emeleten. Ő az utolsó sorban foglalt helyet, - ez volt a menekülő
hely - és nem egyszer a többiek nagy derültségére dörmögve elhagyta a
Kistermet; főleg ha valaki a pódiumon nem úgy muzsikált, ahogy az a hely
szelleméhez illő volt. Mindig tudta valami humoros, ugyanakkor tanulságos
kommentárral fűszerezni a vizsgaprodukciókat.
A tanársegédeként kezdtem meg a munkát a Zeneakadémián
vagy 30 éve. Emlékszem, amikor egyszer elhoztak hozzám egy távoli városkából
egy „ijesztően tehetséges” gyereket (ahogy Leonard Bernsteint is hívták) -
azonnal rohantam a szemben levő terembe, ahol Kati néni tanított, és
kikértem a véleményét. Mit csináljak? Mit mondjak a szülőknek? Hány éves?
– kérdezte. Tizenegy – feleltem. Akkor mi a kérdés? Maradjon otthon!
Egy 11 éves gyereknek otthon a helye és nem arra való, hogy hetenként többször
utaztassák hosszú órákon át egy zongoraóráért. Majd jön, ha megérett! A
tehetsége nem fog elpárologni!
Kati néni bölcs volt, és mindig kedves. Nem szerette a
fellengzős, dagályos embereket, egyszerű volt. Negyvenéves
főiskolai (későbbi nevén egyetemi) tanári pályája alatt összesen
hetven növendéket tanított, akikből sikeres pódiumművészek és/vagy
tanárok lettek idehaza és külföldön. Növendékei kezdettől fogva Kati
néninek szólították, pedig nem volt „nénis”.
Élete végéig kívül-belül fiatal maradt, lendületes, jó
humorú, szókimondó. Azt hiszem tanításának kulcsa a zene szeretete volt. A zene
anyanyelvére oktatta diákjait türelemmel, bár szigorúan - de mindig szeretettel
és humorral.
(Forrás: Fidelio 2015. 10.20.)