MORVA PÉTER*
Teli bőröndök
Nincs
olyan nap, amikor ne hallanánk: migráns. Mindenki ezzel foglalkozik, mindenki
véleményt formál róla. Nehéz egy ilyen időszakban – lehetőleg tárgyilagosan
és érzelmek nélkül – valami olyasmiről beszélni, ami nagyon hasonlít ehhez
a jelenséghez, pláne, hogy sajátságos, magyar probléma, amit valahogyan mindig
sikerül előbb, vagy utóbb az asztal alá söpörni. Persze könnyű
lesöpörni, mert nem az orrunk előtt történik, nem hagy maga után szemetet,
nem tiltakozik és áll ellent, nem vonul, nem kell miatta közintézményeket,
műtárgyakat be- és lezárni. Egyszerűen olyan jelenség, aminek
egyetlen jele, hogy üresség támad maga után. Az üresség csöndet teremt, a csönd
pedig nagyon sokszor elfelejtést. A rehabilitálás reménye meg sokszor csak
remény marad. Aggódunk a migránsok társadalomra gyakorolt változtató hatásától,
identitásunk megváltozásától. De nem hat ugyanígy azon gondolkodók emigrációja,
akik nap, mint nap hagyják el az országot?
Az
emigrációba menekült értelmiség örökségének jelentős része a mai napig
mellőzött. Az 1848-49-es évek után hazatérő Eötvös József, Teleki
László még helyet kapott a Kiegyezéshez vezető megbékélés
előkészítésében, de a később elvándorlók közül legtöbbnek a feledés
jutott osztályrészül. Legalábbis elsőként. Mert a politikai beállítódás
változásával azért sokszor van lehetőség a „feltámadásra”, bár ennek
eredményes kivárása nem sokaknak adatott meg, és még kevesebben élik azt meg.
Először Bartókot is a
mellőzöttek szélesebb rétegébe szerette volna az 50-es évek akkori
államvezetése beledöngölni. Halála után 1956-ig szerencsére volt olyan elszánt
kolléga, mint Kodály, vagy például a zeneakadémia egykori kamaratanszék vezetője,
a televíziós zenei ismeretterjesztő Mihály András, aki életben tartotta
emlékét. Rákosi Bartók halálának tízedik évfordulójakor értesült, Nyugaton meg
akarnak Bartókról emlékezni. Na, nehogy már a reakció szolgálatába álljon!
Ugyan a Csodálatos Mandarin ekkor be volt tiltva Magyarországon (ez nem új,
1924-es megírását követően az Operaház még két évtizedig nem tartotta meg
a premiert se – igaz, Kölnben bemutatták, de ott szépen meg is bukott, Bartók
nem is látta többször ezt a művét színpadon,) tehát a mellőzöttség
ellenére múzeumot és posztumusz békedíjat szántak Bartóknak. Pünkösti Árpád idézi „Rákosi, Sztálin legjobb tanítványa”
című könyvében: „A Bartók-művek kiadási
jogának megvételére szentelt 5500 dollárt sokallta Rákosi: „meg lehetne
vásárolni könyvkereskedésben”, a követség vegye meg! A népművelési
miniszter felvilágosította, hogy kiadási jogról van szó. Akkor azon kezdett
lamentálni, hogy Bartók naivan „kiment Amerikába, és ott éhen halt”. Szóba
került, azért rendeznek Bartók-Liszt zongoraversenyt,
mert idegenforgalmilag kecsegtetőbb. Rákosi felcsattant: akit
Magyarországra elengednek, „az jobb, ha nem jön”! Végül az évfordulóra a
Pártbizottság engedélyével egyszer-kétszer előadhatták a Mandarint, de a történetet a bordélyházból egy ázsiai toronyba kellett
áthelyezni.” És hogy mindez miért? Ittzés
Mihály 50-es évekbeli visszaemlékezése szerint: „a Bartók-életmű egy
részével egyetemben nyugatias, avantgárd zenének vagy a burzsoá dekadencia
termékének ítéltetett, melyet a dolgozó nép elől el kellett zárni.”
Mihály
András Bartók halálának ötödik és tízedik évfordulójára is egyaránt emlékcikket
írt. Mihály egyébként jól ismerte pl. Waldbauer
Imrét, Bartók kor-, sors- és munkatársát is, mivel Mihály Waldbauer
kamarazene növendéke volt. Waldbauer 1946-ban
emigrált Iowába, tőle pedig oly tanítványok
származtak, mint a londoni Royal Academy
hegedűprofesszora, Pauk György. És ezt a sort
folytathatnám, mert Pauknál később egy volt
akadémiai csoporttársam is tanult, aki azóta már csak
Londonban él. Ebből is látszik, hogy az emigráció nem csak családtagokat
szív ki maga után, hanem a szellemi tartalékokat is. Az értelmiség esetében
pedig inkább szinte csak az utóbbit. Megjegyzem, a 30-as évektől kezdve a
magyar Zeneakadémia egyik, -Mihálynak az 1972-ben
készült „Mesteriskola” című televíziós sorozatban elhangzott szavaival
élve: „az egész világon védjegynek tekintett”- műhelye az a kamarazenei
tanszék volt, amelynek Waldbauer Imre is tanára volt.
Az
emigrált mögött a víz összecsapódik. Aki kiszáll a Nagy Úszómedencéből,
számoljon azzal, hogy akár egy év leforgása alatt az általa vetett hullám
teljesen elhal. Ez a tény nagyon megviseli az emigráltat. Ma beszélünk
politikai- és gazdasági migrációról. Annál kevésbé esik szó a társadalom egy
rétegének kirekesztő magatartása miatti emigrálásról. Ez nem kell, hogy
fegyveresen menjen végbe. Az ilyen emigráció indítékai között se szerepel még
második indítéknak sem a gazdasági ok. A humán értelmiség, azon belül is az
alkotói réteg számára számtalanszor az anyagi motiváltság oly másodrendű.
(Ostobán hangzik, de gondoljunk csak bele: egy deklarált hatalom által
támogatott független gondolkodású művész fogalma ironikus, sőt oximoron. Nem? Hányszor eszünkbe juthat a 70-es évek
megszállott népművelőinek pólós-farmeros figurája.) De ha az alkotó
körül elszívják a kiteljesedéshez szükséges levegőt, azaz beszűkítik
mozgásterét, lépnie kell, mintha sakkot kapott volna. Ez a folyamat bizonyos történelmi
időpontokban kicsúcsosodott, és mindig akkor, amikor a társadalom új
értékrendet hoz létre, vagy egy régit restaurál. A sokáig betokosodott
struktúrákban ilyenkor beinduló „átcsúszásokra”, liftekre olyanok is
felkapaszkodnak, akik képességeik szerint nem tehetnék, de káderéletük, zsoldos
lelkük miatt a változást végrehajtó vezetés figyelmének középpontjába kerülnek,
vagy ezáltal kerülni akarnak. (Ez napjaink nyavalyája
éppúgy, mint múltunké, és sajnos gyaníthatóan jövőnkké is az egyik
legfőbb lesz.) Van, aki már ezt megelőzően, az első
jeleknél „lelép”, mások megvárják az utolsó pillanatot, mint az elméleti
fizikus Szilárd Leó is. Szilárd az utolsó, még számos üres hellyel induló bécsi
gyorssal utazott el 1933-ban. Mint mondta: „Bepakoltam
két bőröndömet, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassam az országot.” Másnap
már nem volt hely a vonaton, a határnál pedig a nácik leszállították a
zsidókat.
Engedjék
meg, hogy most az egyszer lehessek oly merész, hogy Bartókkal együtt egy
nevezőn említhessem magam. Mégpedig kizárólag azért, mert ugyanabban a
sorban toporgok, mint ő. Csakhogy ő 72 évvel korábban (1940
őszén, én 2012 őszén) volt kénytelen elhagynia hazáját. Félreértés ne
essék, engem nem egy fasiszta hatalom üldözött el! De egy hatalom – legyen az
bármilyen színű és szagú, – sokkal puhább formájában is oly hatásosan tud
hazánkban aktivizálni támadó, kirekesztő és az alkotást
ellehetetlenítő környezetet, valamint folyamatokat az azt kiszolgálók,
vagy annak tetszelgők részéről, hogy sokszor nem marad más megoldás az egyet nem értők számára, mint
a menekülés. Mindezen ellehetetlenítő szándékok végrehajtása
intézményesítve lett mai divatos szóval a HR, vagy közérthetően
„magyarul”, a Human Resource Management formájában. Bartók a „HR“ beavatkozását nem várta meg.
(Valószínű, nem is kerülhette volna el.) Sok fejet látok magam előtt Bartókig, és már
sokan nyüzsögnek mögöttem is. Tipródnak és néha tolakodnak
is, hogy kiszakadhassanak végre a körülöttük kialakított nihilből.
Volt,
aki serkentette is nem oly rég kijelentéseivel az emigrációt. Sőt volt
olyan is, aki kalandoroknak tart minket. Tudom, hogy létezik, aki tényleg a
fehérebb kenyérért, és a nyugati kultúrák tohonya szociális ellátó rendszeréért
utazik ki. De nem őróluk beszélünk ma. Hanem a készen tartott
bőrönddel várakozókról, akik addig maradnak itthon, amíg csak tehetik.
Ők ugyanis tudják, hogy milyen rettenetesen fog hiányozni az a kultúra,
ami identitásukat addig adta, az anyanyelv, amely használatának könnyedségéhez
az idegen nyelv bármelyszintű ismerete sose lesz fogható, és tudták
előre, hogy az alkotó amúgy is sokszor zárkózott természete az új
környezetben csak még befelé fordulóbb lesz. Bartók emigrációját követően
fizikailag fokozatosan kezdett leépülni. Szállodai szobájának, majd bérelt
lakásának személytelensége hasonló, mint kortársaink kiszolgáltatottsága a
bérleményt adó - és sokszor igen lenéző és hatalmaskodó - őslakos
háziúrhoz.
Bartók ezt írja
Annie Müller-Widmannnak küldött, és sokat idézett
búcsúlevelében: „Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos
elviselhetetlenből.” Az emigráció gondolata már az Első
Világháborút követően felmerült benne, de kivitelezhetetlennek tartotta.
Édesanyját nem akarta magára hagyni, félt az új környezettől és szinte rettegett,
hogy ismét tanítania kell. Ez utóbbihoz nem sok kedve volt, nem véletlen, hogy
egyedülálló módon évekig tartó szabadságot kapott a Zeneakadémiától, hogy a
Kárpát-medencében népzenei kutatómunkát végezhessen. Ez a kutató munka, illetve
publikált egyik eredménye végül oda vezetett, (és csak fokozta Bartók
kiábrándultságát), hogy a Nemzeti Újság 1920. évi május 19-i számában
kirohanást tett Bartók ellen: „Erdélyt három román zónára osztja a magyar
királyi professzor úr és oláh kultúr-területnek hirdeti
Máramarost, Ugocsát, Szatmárt, Szilágyot, Beszterce-Naszódot,
Bihart, Hunyadot, természetesen az ezektől délre
és keletre eső területekkel együtt. Vajon mi történt Bartókkal, aki három
év előtt magyarnak vallotta még az oláh és szlovák népdalokat is, hogy ma
minden erdélyi nótánkat oláh eredetre akar visszavezetni? Kívánatos volna, ha a
kultuszminiszter alkalmat adna Bartóknak még szabadsága lejárta előtt,
hogy nemzetiségi hovatartozósága felől
világosabban nyilatkozzék.” A cikk szerzője Sereghy
Elemér volt, egy konzis (Zenedés) tanár, aki
doktorátusa ellenére vajmi keveset konyított a népzenéhez, annál hűbb
politikai elhivatottság fűtötte. Ezt követően „egy zenefőiskolai tanár” - vélhetően Kodály -
védelmébe véve Bartók tudományos erőfeszítéseit és eredményét,
nyilatkozatában próbálta tisztázni Bartók kutatási eredményeit, minthogy a vád
szerint Bartók „oláh kultúr-területnek hirdeti
Máramarost, Ugocsát, stb.” Ugyanis „ő [Bartók] zenei dialektusokról
beszélt, azokról és semmi egyébről.” Mivel a Zeneakadémia így képbe
került, a nyilatkozatháborúba később beszállt Hubay Jenő is, akkori
zeneakadémiai rektor, hogy nekieshessen Bartóknak: „Bukarestben, nyilván
Bartókra való hivatkozással, aki különben, amint hallom, ott már régebben
kiadott egy oláh népdalfüzetet, azt fogják hirdetni, hogy Erdély kizárólagos
oláh zenei terület. (…) E kérdést tehát ma nem a tudomány szempontjából kell és
szabad megbírálni, hanem csupán a magyarság nemzeti érdekének szempontjából,
amely ma minden esetre előbbre való szempont, mint a zenetudománynak egy
különben sem nagy jelentőségű részletkérdése.” Ez aztán észérv!
Mondanom se kell, hasonló vádaskodás később a román kollégák részéről
is megindult. Nehogy már a magyar népzenéhez bármi köze legyen a románnak! Aki Bartók
kutatási eredményeit osztotta román létére, George Breazul
muzikológust idézve: „középszerű román
muzsikusocskák”, Bartók pedig „megjátssza a mindentudó tudóst”.
Fotó: The Art Archive / Alfredo Dagli Orti
Pár percben elevenítsük fel, hogy is zajlott Bartók
számára az elutazás, és hogy élte meg az emigráció mindennapjait. Édesanyja
halála, azaz 1939-et követően Bartók már komolyan foglalkozott az emigráció
gondolatával. A Bartók-házaspár elutazása előtti, 1940. október 8-i utolsó
koncertjét a korabeli kritika már búcsúkoncertnek nevezte, bár Bartók mindvégig
ködösen fogalmazott ezen szándékával kapcsolatban.
Félt a negatív következményektől.
Útban Amerika felé (csemadok.sk)
Október 12-én
útnak indulnak feleségével, 20-án pedig felszállnak a Lisszabonból induló
gőzösre. Az elutazással kapcsolatos kétségei Amerikában sem szűntek meg.
A tragikus elveszettség-érzést fokozta, hogy poggyászaik majd négy hónap
késéssel érkeztek meg, így csak kézipoggyászaikkal tudtak – voltak kénytelenek
a nagy újrakezdésbe ugrani. 1941-ben már határozottan haza akar térni. De
szándéka ütközik a tényekkel, amik végül is meggyőzték. Büky Virágot idézve: „A
magyarországi helyzetet látva – bármennyire is vágyott rá – a háború befejezése
után sem állt szándékában hazatérni.” Vagy ahogy Bartók ír Péter
fiának: „Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire
is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék
hazamenni, de végleg”.
Bartók nem
remélte, hogy Amerikában határozatlan időre szóló kinevezéshez, és így
anyagi biztonsághoz jut. Tisztában volt azzal, hogy zeneakadémiai állásának
lemondása nagy ár. Mint már említettem, zongorát csak végső esetben,
zeneszerzést akkor sem vállalt volna. A Tengerentúlon is a népzenekutatásnak
akarta magát szentelni, valamely felsőoktatási intézet keretein belül. A Columbia
Egyetem alapítványi pénzből féléves szerződéseket kötött vele, és bár
megélhetése az első pillanattól kétséges volt, legalább díszdoktori címet
adományoztak neki.
A kiköltözés megtorpantotta Bartók alkotói lendületét. Közel kétévnyi
csendet követően kezdett ismét komponálni, de romló egészsége 1943
tavaszán ebbe beleszólt. A koncertezésbe szintén már belefáradt, ereje fogyott,
a koncertműsorok is egyre rövidebb és kevésbé megerőltetőbb
művekkel lettek feltöltve. Ez viszont nem talált érdeklődésre az
amerikai közönség részéről. Feleségével próbálkozott a kétzongorás
koncertekkel is, de ott se sikerült felvenniük a versenyt a virtuóz és
vitalitással teli duókkal. A kritika meglehetősen durván és mostohán bánt
velük. A mechanikus „cirkuszi majom” előadásmódot Bartók nem tudta magáévá
tenni. Az üres virtuozitás közönségigénye nem esett egybe a Bartók-házaspár
művészi mondandójával. Néha oly rossz kritikát kaptak, hogy Bartók így ír
egyik levelében: „mintha az utolsók között is a legutolsó zongoristák
lennénk”. Ráadásul egymással szembeállították képességeiket. Felesége
legnagyobb kárára.
A Columbia
Egyetem 1942-ben már csak az év végéig tudta Bartókot alkalmazni. Máshonnan is
kapott időközben ajánlatot, egy seattle-i
egyetem megkérte, hogy az egyetem indián őslakosoktól felvett népzenei
gyűjteményét ő kezelje a továbbiakban. Ez Bartókot nem igazán
lelkesítette, se a feladat, se az újabb költözés. Ezen felül a Baldwin zongoragyár egymás után visszakérte Bartókéktól a korábban kölcsönadott két koncertzongorát. Állandó
hőemelkedés kínozta, ami miatt a Harvard által felkérésére 1942 augusztusa
után elkezdett előadássorozatát 1943-ban meg kellett szakítania.
Az utolsó
fellángolást a Concerto keletkezéstörténetében látjuk. A Bostoni
Filharmonikusok karmestere, Serge Koussevitzky
rendelte meg Bartóktól ezt a művet – Szigeti Józsefnek, Bartók régi
kamarapartnerének közbenjárására. Emellett Yehudi Menuhin felbukkanása és a
megfelelő orvosi kezelés is közrejátszott az utolsó lendületvételhez. Újra
ír, elkezdi a feleségének ajándékba szánt III. zongoraverseny komponálását is.
De ez a fellángolás csak ideig-óráig tartott. Bartók többek között nem tudott a
ma emigránsának is éppúgy égető problémára megoldást találni: a
lakáshelyzetre. Kis kétszobás lakást bérelt New York belvárosában, amely
teljességgel alkalmatlan volt az alkotói munkára. (Közhírré tétetik, én
feleségemmel egy hentesüzem felett vagyunk
kénytelenek lakni.)
És hogy a „Szilárd Leó és koffere” kép mennyire gyakran
visszaköszön az emigrált értelmiség helyzetében, végül hadd idézzem Bónis
Ferenc Bartókról szóló egyik írásának utolsó pár sorát: „Augusztus utolsó napjaiban Bartók rosszul
lesz. Gyorsan hazamennek vele New Yorkba. Ágyba
fekszik, ott is dolgozik a III.
zongoraverseny partitúráján. [...] Szeptember
második felében, talán huszadikán, kezelőorvosa kórházba küldi. Bartók
egyetlen nap haladékot kér: valami fontos elintézendő dolga volna még. Az
orvos azonban hajthatatlan: a fizikai lét utolsó óráiért küzd. Ha megadatik
Bartóknak a kért munkanap, alkalmasint befejezi a zongoraverseny partitúráját.
Így az utolsó 17 ütembe már csak a zongoraszólamot tudja beírni. A vázlat
azonban kész; utolsó hangja után, akárcsak a partitúra üresen maradt utolsó
ütemei után, szokásától eltérően, ezt írta a szerző: VÉGE. A kórházban
így búcsúzik egykori budapesti kezelőorvosától: „Csak azt sajnálom, hogy
tele kofferrel kell elmenni.” És azután, 1945. szeptember 26-án, kevéssel déli
tizenkét óra előtt, valóban: VÉGE.“
Sokunknak van bőröndje odakint, esetenként a
kezdetektől készen, bepakolva. Csak a visszahívó szóra várnak.
___ ___ ___