DR. TRENCSÉNYI LÁSZLÓ*

 

Konferencia a „vezéreszméről”

    egy előadás kommentekkel –

 

http://www.counter-currents.com/wp-content/uploads/2013/02/Sibelius.jpg

Jan Sibelius (1865-1957)

 

Hosszú, sikeres tanári pálya után Finnországból hazatért barátom, Szilvay Csaba fordult hozzám, mint a Magyar Pedagógiai Társaság ektivistájához, hogy segítsünk ünnepi tervei megvalósításában. Decemberben lesz - mondta még a nyárelőn – Jan Sibeliusnak, a Kalevala népe fiának, Kullervo és Tapiola szimfonikus költőjének 150. születési évfordulója.  Emlékezzünk az évfordulóra, gazdagítsuk a muzsikáló magyar ifjúság repertoárját a jóformán csak a Finlandia című „zenei slágerből” ismert későromantikusnak számító zeneszerző munkásságával.[1]

 

http://mediaklikk.cms.mtv.hu/wp-content/uploads/sites/4/2013/12/F___R____1048002-573x1024.jpg

Bartók Béla (1881-1945)

 

Örömmel szegődtem társául. Magam is kedvelem az ilyen ünnepi alkalmakat. De különösen tetszett az ötlet, mióta a „turáni vonal” újra dzsentroid lenézéssel kezeli a messzi északiakhoz fűződő, felvilágosult rokonsági legendákat (a nyelvtudományi bizonyítékokat is).

 

Megcsináljuk – mondtam Csabának. S nyomban felidéződött az egy, fél generációval fiatalabb Bartók Bélánk is akinek (liturgiáinkban, emlékezés-struktúránkban kedveljük a kerek évfordulókat) halála következett be éppen 70 esztendeje. Jelképes dátum ez. 1945. Ahogyan a búcsúzó mű, a Concerto fájdalmas, elégikus hangjai, dallamfutamai ezt kifejezték, kifejezik. A szomorúság, a megrendülés nem csupán a haza nem térhetés tragédiájának szól, de az emigráció egykori okának is. (Egykori ok? M. Péter, a Münchenbe  emigrált tehetséges, felnőtté érő fiatal muzsikus, doktori vizsgájára készülő zenepedagógus éppen a kerek évfordulós megemlékezésen üzente a nyilvánosságnak a Szabadság téri Szabadság Színpadról Bartók halálának emléknapján: milyen „ádáz hatalmak” és „ős patkány” terjesztette kórok kényszerítették a lépésre: idegen földön újrakezdeni az ígéretes pályát.)

 

Vonjuk össze a két évfordulót – hoztuk meg a döntést Sz. Csabával. Az „európai népek együttélése a közös európai hazában” kínálta az iskoláknak, zeneiskoláknak, zenepedagógusoknak tervezett program „mottóját”, Bartók levelezésének közkeletű részletét: "Az én igazi vezéreszmém..., amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok; a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire erőmből telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól…”

 

Így fogalmaztuk meg felhívásunkat, melyet a Parlando is közzétett. A felhíváshoz csatlakozott programok  számbavétele még előttünk áll, de már is elmondhatjuk, hogy programot szervezett a Crescendo Együttes, több koncertet adott – vidéken is – az Ádám Jenő Zenekar (az Emlékbizottság tagja, Szentmáry Kálmán vezényletével), Salgótarjánban a Trilla Trió (három helybéli zenepedagógus együttese), Miskolcon a Deszkatemplomban orgona-hegedű koncertre került sor,  Szilvay Csaba maga is előadásokkal, kurzusokkal járta az országot,  a Fészek Klubban finn művészt köszönthettek a zenebarátok, a  zuglói Álmos vezér téri általános iskolában rendhagyó órát tartott egy tanítónő, Tápiószentmártonban  zenetörténet órán emlékeztek a nagy muzsikusokról. Októberben a Ferencvárosi Művelődési Központban szervezett műsorban fellépett a Garabonciás tánc- és pantomim-együttes (a XIX. századvég gyerekvilágát, játékait idéző műsorával, megszólaltak a „Pávás” Forgórózsák, monori zongoristalány, az Ádám Jenő Zenekar. Decemberben az iménti jegyzetben említett belvárosi program emelkedett ki (a Szabolcsi Bence zeneiskola a programsorozatért felelősséget vállaló Színes Húrok szakosztály bölcsőhelye). A Stefánia Palotában impozáns gála zárta a ciklust, ennek  reflexiójára még visszatérünk.

 

A felhívás közzétételekor még nem tudtuk, mit hoz az ősz. Elég lett volna  az évfordulókon, a zeneélet színesítésén túli pedagógiai motivációnak az emlékezetes felmérés a hazai lakosságnak a „pirézek” iránti zsigeri, előítéletes ellenszenvéről (ez volt a felmérés számára kitalált, nem létező ismeretlen nemzet). De jöttek az őszi események, s néhány nagyra becsült és áldozatosan szolidáris civil kezdeményezéstől eltekintve, ugyanekkor a kormányzat gyűlöletkampánya mellett a „zemberek” megtalálták a bűnbakot a társadalom megannyi bajára: ezek az idegenek, az idegen kultúrával érkező, idegen hagyományokkal „fertőző” bevándorlók, akik idegen világokból hosszú sorokban nekikeseredten, műanyagkulacsaik utolsó cseppjeivel, reményeik utolsó morzsáival zarándokolnak nyugat felé.[2]

 

Van Bartóknak – folytattam előadásom az egyetem termében - egy másik közismert idézete. 1943-ban írta gyűjtőútjainak tapasztalataként (Népdalkutatás Kelet-európában című jegyzetében): hadd mondjam még el, mit tapasztaltam különféle nemzetiségű parasztoknak egymáshoz való viszonyát illetőleg. Most, amikor ezek a népek felsőbb parancsra egymást ölik, mikor olyasformának látszik az ottani világ, mintha különféle nemzetiségek egymást egy kanál vízbe akarnák fojtani – és ezt halljuk róluk már évtizedek óta: talán időszerű rámutatni arra, hogy a parasztokban ádáz gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs és sohasem volt. Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és természetesnek veszi, hogy másnyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Döntő bizonyíték erre a nép lelkének tükre: maguk a lírai népdalszövegek. Ezekben alig-alig akadnak idegen nemzetiség ellen irányuló gondolatok. És ha akadnak is idegent csúfoló sorok, ezek nem jelentenek többet, mint azok a népdalszövegek, amelyekben a nép például saját papjának vagy önmagának fogyatékosságain mulat. A parasztok közt békesség uralkodik; – gyűlölködést másfajtájúak ellen csak felsőbb körök árasztanak!”

 

A szomszéd népek zenéje, sőt távolabbi – így arab, török – kultúrák iránt érdeklődő, a Táncszvitben a fentebb leírt „vezéreszmét” kifejtő zeneszerző a fenti gondolat mindkét pólusát jól ismerte.  Zeneakadémiai feljebbvalói vádolták  azzal annak idején, amikor román népzenét gyűjtött, hogy egyenesen „román ügynök”, s a gyalogszerrel, szekéren megtett hosszú utak során – ismerjük a kalandos történeteket – valóban megtapasztalta a különböző kultúrák mindennapi  „békés egymás mellett élésének”  mondhatni naiv ideológiáit.[3]

 

De eltelt csaknem egy évszázad. A „népként” megélt s megénekelt társadalmak jelentős része más tapasztalatokat gyűjtött a sokszorosan meleg- és hidegháborús világban (akár   - a magyar mártírköltővel Radnótival  szólva - : a „jajjal teli Szerbia ormán” akkor és utóbb is, akár Európa más vidékein).

 

Volt ugyan az ifjúsági kultúrának egy békés lázadása az apák háborús nemzedéke ellenében, a „civilizált világ” ellenében. Nézőpontjuk szerint: a civilizációnak nevezett elátkozott világot tagadó kivonulás volt ez, amott a diáktüntetések, a szelíd virágú hippik, a napokon át tartó – ugyan sem sibeliusi, sem bartóki hagyományokra építő – zenei fesztiválok, emitt a táncházasok „nomád nemzedéke”. Hogy ne lett volna bartóki hagyománya ennek a zenének? Az Allegro barbaro lüktetését – mint Picasso afrikai maszkok iránti rokonszenvező érdeklődését – ideidézhetnénk példának.

 

Egy, a XX. század utolsó harmadát (küzdelmekkel, reményekkel, vitákkal, újrakezdésekkel) végigélt-végigcsinált XXI. századi pedagógus kereste ebben az előadásban felelőssége határait, lehetőségeit. Vajon mi az az élmény, amely kézfogássá szelídíti, kézfogássá nyitja  a nemzetek,  régiók, városrészek, szomszédságok egymásnak szembefeszülő ökleit?  Van-e még a művészeteknek, éppen a „nemzetközi” nyelven megszólaló, megszólaltatott muzsikának ilyen varázsereje? Megteremti-e valami csodamalom – hogy a finn eposznak népek reményét kifejező rekvizitjét idézzem – az energiának, élelemnek, jó és szép szónak azt a bőségét (nem bánom: „alapjövedelmét”), amely kioltja az irigységnek alapját? Azt az alapját, mely a modern pszichiáterek szerint, általuk Tantalusz-effektusnak nevezett élményként váltja ki az antiszociális viselkedést („ő ihat, míg én nem”)?

 

Vannak reményteli kísérletek. A jeles hegedűművész nevét adta annak a programnak, melyben az értelmiség, jobbára művészeti élet legjobbjai látogatják a szegregátumok iskoláit, s egy új, más életminőségről mesélnek, muzsikálnak az idejáró gyerekeknek. Egy latin-amerikai kezdeményezés – El Simfonia – magyar változatát valósítják meg más művészek a monori cigánytelepen, ahol együttesen szólal a muzsika.  Snétberger, a világhírű gitáros Felsőörsön további világhírű vendégeivel tanítja a városvégi, faluszéli sorsból menekülő tehetségeket. A Színes húrok programja – Szilvay Csaba barátom és Rossa László „szabadalma” – a kezdő zenetanulóknak is közösen megélt, jóformán zenekari hangzást varázsol. A zenei kézfogás szép mintáiban gyönyörködtünk az őszön – vajon hányan kapcsoltunk ide a médiazajban? – a „gyerekpáva” műsorait követve.[4]

 

De hát az ősz mégsem erről szólt. Hazánkban sem. Európában sem. A világ más tájain sem. Szállást kereső „szent családok” botorkálnak az alig csillagos éjszakában.  A gonosz kovácsoknak vajon hány jólelkű vak leánya akad még? Ismerjük, sokan a karácsonyfa alatt együtt énekeljük a balladás népéneket: az apja tilalma ellenére a megszülető kis Jézus jászolába friss szénát is terítő jószívű teremtésről.

 

S újra Radnóti-sor az asszociációk sorában: ”van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Van-e eszközünk tilinkószóval, síppal-dobbal-nádihegedűvel, zongora tiszta hangján, gitárral, az újév táján házról – házra járó regösök láncosbotjának csörgésével megszelidíteni a nekivadult emberiséget? „Írtam, mit is tehetnék” – válaszol a költő a bombázó pilótának Radnóti Második eclogájában. Vagy Babits-csal szólván: „bátran szólhassak, s mint rossz gégémből telik… s ne fáradjak bele estelig, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik.” Zártam szomorúan novemberi előadásom.

 

A záró gála műsora decemberben igazi várakozás teli élmény volt. A „jó hírekre” váró emberiséget jelképező nagyszámú – nem kis részt nemzetközi – hallgatóság sokáig ünnepelte a Bartók és Sibelius műveiből egybefont, Varga Zoltán meglepetésként megszólaltatott harangjátékával záruló eseményt. A Solti Kamarazenekar, az Angelica Kórus, az Új Liszt Ferenc Kórus, a szólista, Megyesi Schwarz Lucia megélte a program jelentőségét. A teljesítmények zenei értékeit nyilván értékelik majd (s nyilván magasra) az erre hivatott szakemberek.

 

Az én tisztem – e sorok írásakor, napokkal a karácsonyi fények kigyúlása előtt – az, hogy a program pedagógiai jelentőségén túl a sibeliusi, bartóki példa emberi üzenetét erősítsem fel.

 



* Dr. Trencsényi László habitált egyetemi docens (ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar) 1970-ben szerzett tanári diplomát, 1985-ben védte meg kandidátusi disszertációját. Dolgozott általános iskolában, az úttörőmozgalomban, országos közoktatási kutató-fejlesztő intézetekben. Kutatói-érdeklődési köre: az iskola és nem-iskola határán elhelyezkedő pedagógiai jelenségvilág: gyerekek és pedagógusok civil szervezetei, érdekérvényesítési mechanizmusok az iskola körül, a reformpedagógiák történeti gyökerei és mai hatása, gyermekkultúra-művészetpedagógia. Gyermekérdekű társadalmi szervezetek vezető aktivistája (a Magyar Pedagógiai Társaság főtitkára), az Országos Köznevelési Tanács tagja.

 

[1] Ez az írás tudósítás féle az „emlékév”  vége felé sorra került szakmai tanácskozásról, középpontban a szerkesztő kérésére az én pedagógiai karakterű előadásommal. De máris arról kell szólnom, mit is tanultam akár ezen a konferencián is, s a későbbi eseményeken az ünnepeltről. Ghéczy László, Finnországit is megjárt, budapesti zeneiskolai igazgató Sibeliusról tartott gazdagon illusztrált előadást az ELTE Pedagógiai Karán novemberben sorra került rendezvényen. Fontos volt megtudni azt a művelődéstörténeti kuriózumot, hogy a nemzetté válás XIX. századi feladatai során az ország elitjét alkotó svéd kisebbség identitását keresve talált rá az „erdei emberként” élő „őslakók” szóbeli kultúrájának értékeire, s a Kalevala eposzából táplálkozva ismert új kultúrahordozóként és –teremtőként önmagára. Sibelius ennek a kultúrateremtő folyamatnak volt részese. (Már gyerekkoréban is. Ezt meg december elején a Szabolcsi Bence Zeneiskola ünnepi műsorában tudtam meg Tövisházi Zsófia tanárnő remekbe szabott, gyerekek számára szerkesztett képes előadásából, no meg a gyerekek s tanáraik műsorából. Idézzük most csupán a műsor elején felhangzott Esőcseppek című kis remeket, a megpendített hegedűre és csellóra írt „zsengét”.

[2] Talán ezért volt megrendítő a Stefánia Palota-beli gálán a jeles Angelica kórus ráadás-száma, Kodály Esti dala decemberben. Amikor a tiszta hangú és tiszta szívű leányok odaértek a dalban, hogy „Én istenem adjál szállást, mert meguntam a járkálást, a járkálást, a bujdosást, idegen földön a lakást”, nos akkor a figyelő terem teljesen elcsendesedett, igen sokan  emlékezhettek a drámai őszre emberi együttérzéssel. A katartikus hangulatot csak fokozta a gálakoncert rendezőjének Ispán Franciskának, az adventet idéző zárszava. Runeberg finn klasszikus költőt idézte, a Paavó gazda című balladát, melynek humánus „csattanójaként” a sokat éhezett férfiú megfelezi a hosszú évek után fagytól megvédett termését, mondván, a „szomszédé” elfagyott a télben, az emberség azt diktálja: meg kell osztanunk.

[3] Újabb jelkép: a  decemberi Stefánia palota-beli gálán a Solti Kamarazenekar finálé-száma a Román népi táncok volt. (Mellesleg e számmal zárta napokkal korábban a Vármegye utcában programját a belvárosi zeneiskola is – gitár-fuvola átiratban az iskola tehetséges tanárainak előadásában, s a Román népi táncok „át (vissza?)irata” volt napokkal korábban a kiemelkedő műsorszáma a Müpában  a sokoldalú Szokolai Dongó Balázs ünnepi szerzői estjének táncos kísérettel, e koreográfiával a  jeles Bihari Táncegyüttes előadásában újra találkozhattunk a Művészetek Palotája és a Martin György Néptáncegyüttes „Kortárs-néptánc” programjában (Juhász Zsolt koreográfiája).

[4] A már említett Forgórózsa mellett a Stefánia Palotában rendezett gálaműsor nyitószáma Egri Zsófi citeraszólója volt.  Mellette Dobos Edgár szólaltatta meg a kantelét, és „vendégművész” Heini Lehtonen, az ELTE nyelvtanára énekelt.