Az I. Budapesti Csellóegyüttes Fesztiválról

 

(Rácz Aladár AMI, 2016. február 29.)

                  

A cél az volt, hogy közösen, csak csellisták 5-től 12 főig szólaltassanak meg műveket, műfaji megkötöttség nélkül, de annál nagyobb örömet lelve benne. A közösségformálástól, az együtt zenélésig, a felelősségvállalástól az összefogásig, ezek voltak a legfőbb célok. A budapesti gordonkatanárok és tanítványaik elindultak egy nagyon jó úton. A rendezvényen 93 növendék szerepelt, 10 fővárosi zeneiskolát képviselve, 19 felkészítő tanár munkáját dicsérve.

 

A Fesztiválon elhangzott Kovácsikné Falvay Edit gordonkatanár, szaktanácsadó (Tóth Aladár Zeneiskola), dr. Déri György gordonkaművész-tanár (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézet) és Bántai Erzsébet gordonkatanár (Szabolcsi Bence Zeneiskola, a felkészítő tanárok egyike) gondolatait olvasóink szíves tájékoztatásul közzé tesszük:

 

 

Kovácsikné Falvay Edit:

Szeretettel köszöntök mindenkit ezen a szép napon. Miért szép ez a nap? Ennek nagyon sok oka van. Először is, amikor elkezdtük ennek a fesztiválnak a megszervezését, mintha csak megfogadtuk volna Miniszterelnök Úr tegnapi évértékelőjében elhangzottakat miszerint: most lehet cselekedni, most lehet alkotni és most van értelme bátornak lenni. Ugyanis nem kis bátorságot, alkotóerőt és igen sok cselekedetet kell mindenki részéről bele tenni egy ilyen rendezvény megvalósításba. Nem volt még cselló együttes fesztivál a tanszak életében. Itt szeretném megköszönni a felkészítő tanárok és a növendékek munkáját, valamint a szülők támogatását, segítségét. Nem véletlen a helyszín sem, aminek a magam részéről nagyon örülök. A fesztivál időpontja a névadó Rácz Aladár születésnapját követő nap. Rácz Aladár 130 évvel ezelőtt született, így ez a rendezvény lehet a jubileumi év első jelentős eseménye. Mivel mindig, minden, mindennel összefügg, szeretném azt elmondani, hogy Saint-Saëns annak idején Rácz Aladárt a cimbalom Liszt Ferencének nevezte. Déri György pedig szombaton a Pesti Vigadóban Saint-Saëns Csellóversenyét játszotta nagy sikerrel. De miért is tudunk most itt fesztivált rendezni? Azért, mert annak idején Takács Istvánné, Judit Asszony megalapította a zeneiskolát - köszöntsük őt nagy tapssal-, majd a következő igazgató Varga György - kérem, tapsoljuk meg őt is - regnálása alatt ebbe az épületbe költözött a zeneiskola. Valamint annak a csellista műhelymunkának, amit itt Billédi Ottilia alapozott meg tanszakvezetőként – tapsoljuk meg őt –, hogy ez a rendezvény megvalósul-hasson Tomhauser Noémi segítségével, álmának megvalósulásaként.

 

Köszöntöm Kovács Katalint a KLlK XVI. tankerületének igazgatóját. A „Törley Szalon” képviseletében Jankovich Júlia művészettörténészt, a kerületi újság szerkesztőjét Szabó Rékát. A fesztivált ne csak szavakkal, hanem zenével is nyissuk meg, hallgassuk meg a Harmónia cselló együttes műsorát.

 

 

dr. Déri György:

Drága egykori professzoromat, Banda Edét 20 évvel ezelőtt meghívtam a Budapesti Csellóegyüttes alakuló koncertjére, a Nemzeti Galériába. Már javában próbáltunk, nagy volt a lelkesedés, így váratlan hidegzuhanyként ért, amikor Tanár úr a meghívásra a következőt mondta - s éreztem, hogy tulajdonképpen próbál nem nagyon megbántani: “12 cselló? Az borzasztóan unalmas lehet egy fél óra után!…”

Enyhítendő a hatást - nyilván látta, mennyire leforrázott a kommentárja -, mesélt arról, hogy akár egy zseniális alt énekesnőt is milyen fárasztó másfél óráig hallgatni egy koncerten, s talán más példákat is felhozott, de a baj már megtörtént: elbizonytalanodtam: vajon tényleg reménytelen-e az egyébként is meglehetősen egyedi vállalkozás. Aztán eljött a hangversenyre és utána szerencsére megváltozott a véleménye, bennem azért azóta is ott a kétség tüskéje: vajon lehetséges egyáltalán életképes csellózenekart életre hívni és életben tartani?

Gondolom, a mai nap elég csattanós válasz a bizonytalanságokra. Sajnos nekem azelőtt kell az élményeimet leírnom, hogy megtörténtek volna. Tudom, előfordult már, hogy akár egy koncertkritika is elkészülhet az előadás hiányában, én azonban nem vagyok ennyire merészen tehetséges, így inkább megpróbálom összefoglalni a saját tapasztalataimat és emlékeimet a Csellóegyüttessel kapcsolatban, amiben remélhetőleg mindenki talál majd valami használhatót a saját munkájával kapcsolatban.

 

Azt, hogy a csellóegyüttes, mint műfaj nehéz, nem hiszem, hogy különösebben bizonygatnom kellene, különösen a jelenlévők számára, ugyanakkor, ha kicsit is alaposabban belegondolok, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ordas nagy közhely. Számos, mondjuk úgy eufemisztikusan, hogy ritka műfajt próbálgattam az elmúlt évtizedek alatt, a hegedű-cselló duótól a klarinéttrión keresztül a csellóegyüttesig, s egyiket sem lehet könnyűnek nevezni. Azonban, ha nem állok meg itt és a többi, hagyományosabb formációra gondolok, vajon a klasszikus zongoratrió, vagy a vonósnégyes mennyivel számítana könnyebbnek? Úgy értem, ha komolyan csinálunk valamit, akkor előbb-utóbb mindenhol ugyanazokkal a problémákkal találkozunk, mint az intonáció, a ritmikai egység - azaz, hogy “együtt vagyunk-e”, és a zenei elképzelések egyeztetése, megvalósítása, némileg durva egyszerűsítéssel.

A kérdés tehát alighanem úgy merülhet fel, hogy vannak-e műfajspecifikus nehézségei a csellóegyüttesnek, vagy a manapság egyre divatosabb bármilyen homogén összeállítású zenei csoportoknak, amilyen mondjuk egy gitárzenekar, egy fuvolakvártett, vagy egy szaxofonegyüttes, s még sorolhatnánk.

Egyvalami biztosan, s ezt még akkor is bátran kijelenthetjük, ha bármelyik, előbb emített, szintén szegényes irodalommal bíró zsánerrel vetjük össze. Ez pedig a repertoár - és itt most természetesen az eredeti, ilyen hangszerelésű darabok repertoárját értem - meglehetősen korlátozott volta. Ez a fajta szegényesség azonban más jellegű, egyrészt hosszú évek munkájával meglehetősen impozáns repertoárt sikerült gyűjteni mind klarinéttrióra, mint hegedű-cselló duóra, s bár ezek többnyire kevésbé ismert kismesterek munkái, azonban mindkét műfaj dicsekedhet igazi remekművekkel is: számos nagy szerző kirándult ezekre a tájakra, most talán csak Beethoven és Brahms trióira, Kodály és Ravel Duóira utalnék. Ellenben csellóegyüttesre - legyen szó 4,5,6, vagy akár 12 csellóról, igazából szinte csak a gordonkás szerzők készítettek eredeti darabokat. S bármennyire is szeretjük Poppert, Davidovot, vagy akár Fitzenhagent, ők sajnálatos módon nem tartoznak a hivatalos zeneszerzési kánon első vonalába.

Ugyanakkor persze ez a hátrány akár előnnyé is változtatható, hiszen az eredeti darabok hiánya gyakorlatilag szabad kezet ad az átiratokhoz, melynek csak a létszám és a technikai nehézségek szabnak határt. No meg az átíró személye. A Budapesti Csellóegyüttes 20 éve alatt egyfajta hallgatólagos közmegegyezés volt, hogy majdnem mindenki kipróbálta magát ebben a tagok közül, így aztán repertoárunk örvendetesen kibővült a barokktól a klasszikán és romantikán át egészen a könnyűzenéig, s egyben az is kialakult, kinek melyik stílus átültetéséhez van a legjobb érzéke. A repertoár-bővítés másik útja, ahogy a mai nap résztvevőinél is egyértelmű, az új darabok elkészültének elősegítése, rendelése, sőt alkalmanként írása. Így kerülhetünk bele a (zene)történelembe. A kortárs zeneszerzőket saját tapasztalatom szerint nem volt nagyon nehéz rávenni, hogy 12 csellóra komponáljanak, egészen hihetetlenül széles spektrumú zenéket kaptunk, szimfonikus hangzású tételtől 9 szólamú fúgán át kamarazenekari szvitig, a XX.-XXl. század nemcsak a szólócselló repertoárját bővítette ki.

Amikor elindítottuk a Csellóegyüttest, a cél inkább egy elsősorban kamarazenekari hangzás kialakítása volt, ezt tükrözte mind a darabok kiválasztása, mind a munka és összeállítás. Próbáltuk kihasználni, hogy a gordonka hangterjedelménél fogva sokkal alkalmasabb zenekari hangzás elérésére, mint bármilyen más azonos hangszerekből álló társaság, felállásunk így a klasszikus mintát követve első-második hegedű, brácsa, cselló - és egy nagybőgő imitációjára törekedett, s ebből igen hamar nyilvánvalóvá váltak a csellóegyüttes további nehézségei. Kedvenc hangszerünk ugyanis nem véletlenül alakult olyanná, ahogy ma ismerjük. Igaz, amint szeretjük is hangoztatni, hogy a gordonka hangja hasonlít a legjobban az emberi hangra, de paradox módon éppen ez a tulajdonsága nehezíti meg a zenekari hangzás elérését. Ezt a legegyszerűbben úgy tudom leírni, hogy a csellóhang túl szép és olvadékony, s az igazán hangszerszerű középlágénál feljebb hajlamos visítani és erőtlenné válni, alatta viszont dörmögő és kivehetetlen. A szólamok sem válnak úgy külön, mint amikor különböző hangszercsoportok játszanak különböző zenei anyagot, a hangzás hajlamos túlságosan homogénné válni, nem éppen jó értelemben. Az igazi hangzásbéli egyensúly megtalálása sokkal több és sokszor alapvetően másféle ravaszságot, trükköt - egyszóval munkát - igényel, mint egy hagyományos együttesnél.

Talán ennél is súlyosabb probléma, hogy a feladatok, a szólamok játszási nehézségei sem azonosak. Ahogy a mai nap résztvevői közül is sokan tapasztalhatták, az első szólam hegedű fekvéseihez képest a basszus óhatatlanul egyszerűbb feladatra kényszerül, s ez a próbafolyamatban feszültségekhez vezet, mert az első szólamoknak sokkal több gyakorlásra, szólampróbára van szükségük, ugyanazért a gázsiért. Húsz évbe telt, mire kialakult az a fajta munkamegosztásunk, hogy most már cserélgetjük az első és második szólamot magunk között, egy koncert alatt is, hogy ne mindig ugyanazok húzzák a rövidebbet.

A zenekarokban kialakuló hierarchia szintén a hangszerek különböző tulajdonságaiból ered. Más a funkciója egy fúvósnak, mint egy vonósnak, egy kürtösnek, mint egy fagottosnak, egy ütősnek, mint a koncertmesternek. A csellóegyüttesben azonos hangszeresek játszanak, ezért próbáltuk kezdetben az abszolút demokrácia alapján kialakítani a próbarendet, amiből persze inkább próbakáosz lett, mert bár nyilvánvalóan hasznos az, ha mindenki hozzáteheti a saját gondolatait, ötleteit, elképzeléseit a “nagy egészhez”, ez a fajta egyenlőség azonban időnként finoman szólva is kaotikus helyzeteket eredményezett. Mindazonáltal ezeken a kezdeti tanulófázisokon minden újonnan létrejövő együttesnek át kell esnie, mint a kisgyereknek az immunerősítő betegségeken. Nálunk talán ez a természetes kiválasztódás.

A nagytestű vonóshangszer megszóltatásából eredő késve elinduló hangok, s az ebből eredő folyamatos pontatlanságok, az “egy csellónál csak két cselló hamisabb” nem teljesen légből kapott problematikája mellett a legnehezebben körülírható problémát sokszor az jelentette, amikor 12 szólista próbálta meg egyéniségét, frusztrációit, türelmetlenségeit - többnyire sikertelenül - levetkőzni. Sokszor hallani a panaszt a nagy pesti zenekaroktól, hogy a frissen végzett zeneakadémisták nem felelnek meg a próbajátékokon, mert úgymond az Akadémián szólistaképzés folyik, a növendékeknek fogalmuk sincs, mit és hogyan kell csinálni egy zenekarban. Ennek nyilván van némi alapja, azonban biztosan nem ad teljes magyarázatot. Az, hogy a hangszeres hallgatók képesek megtanulni teszem azt Paganini etüdöket és a Brahms hegedűversenyt, biztosan nem teszi őket alkalmatlanabbá a zenekari játékra, mintha kizárólag a szólamok nehéz állásait bifláznák éveken át. Mark Twain: Egy jenki Arthur király udvarában című regényében írja, hogy a 6. századi Angliában kialakított mesebeli demokráciában a hirtelen élettér nélkül maradt arisztokrácia mennyire nem találta a helyét, s ahogy megfogalmazza, csak egy állás maradt számukra, a gyors és gépírói titkárnőé, de az sem tökéletesen, mert kórosan próbálták mindig kijavítani főnökeik stílusát. Nos, valami efféle probléma biztosan van, ha nem is feltétlenül az oktatásban, hanem a lelkünkben, mert a csellóegyüttesben is mindenki szívesebben kritizálta a többi szólamot, mint saját magát. Nem mondom, hogy nincs ebben némi logika, hiszen általában jobban látjuk-halljuk a többieket, mint saját magunkat, de a lényeg az együttműködésre való alkalmasság részbeni hiánya. Az elképzelt demokrácia abból állt volna a munkamenetben, hogy elsősorban mindenki a saját szólamát próbálja tökéletesíteni, s nem a pokolba vezető jóindulattal pátyolgatni a másikat. Hiszen, ha mindig mindenki a másikban keresi inkább a hibákat - akkor talán már nem is csellóegyüttesről beszélünk.

A legnagyobb nehézséget azonban mindig a logisztika jelentette. 12 ember és ugyanannyi – vagy egy nagybőgővel több – hangszer utaztatása szinte felfoghatatlanul bonyolult és drága feladat. Egy vonósnégyes vidáman elutazgat egy közepes méretű személyautóban, a csellókvártettnek ugyanehhez már kisbuszra van szüksége. 25 repülőjegy áráról most csak említést teszek - talán nem véletlen, hogy nem sokat turnéztunk, amikor igen, akkor viszont nagy buszokkal. Mégis életem egyik legnagyobb élménye is egy ilyen úthoz kötődik, a háborúból éppen felocsúdó félig romos, részben újjáépített Boszniában, szarajevói koncertünk több okból marad emlékezetes. Az utazás maga is kalandos volt, szétlőtt falvakon át, bombatölcséres utakon billegett velünk végig az autóbusz. Nekem az utak mentén, a parkokban, de tulajdonképpen bármilyen apró kis zöld területen az elképesztő mennyiségű fejfa és síremlék látványa égett legdurvábban a memóriámba, de Szarajevóban hihetetlen életerő pezsgett, rengeteg fiatal volt az utcákon, zsúfolásig telt ház előtt játszottunk a koncertünkön, és a sírva tapsoló közönség végtelenül hálás volt, alighanem bármiért, ami kaptak tőlünk.

 

Bántai Erzsébet:

Mégis van, ami nincs (nem szokott lenni), avagy A kincs, ami van* — Az I. Budapesti Csellófesztiválról

 

Mi az, ami van?

       Idő, közös idő, egymásra figyelés, odaadás, jófajta küzdelem, munka, különböző szinten (vagy életkorban) levők együttműködési képessége azáltal,

hogy mindenki a neki megfelelő helyen van.

       Mindennek eredményeképpen pedig egymást, és a hallgatóságot is inspiráló, további ötleteket adó közös muzsikálás, közös öröm.

Nincsenek díjak, helyezések, de van MINDEN résztvevő növendék

és MINDEN felkészítő tanár számára egy gondosan összeállított, értékeket tartalmazó ajándékcsomag, melyet tanár, diák egyaránt személyesen vehet át

Déri Györgytől, a fesztivál védnökétől.

Van minőségi, ingyenes büfé a résztvevőknek, és pár nappal a fesztivál

után, minden kolléga számára hozzáférhető kiváló minőségű fotók

VALAMENNYI résztvevő együttesről.

Náluk van a kincs. Köszönet érte, hogy megmutathatták.

 


* József Attila egyik töredéke:  “Sokan voltak és körülvettek

                                                  álmomban engem s kinevettek:

                                                  „Hehe, hát ennél van a kincs,

                                                  ami nincs?”